A járványügyi korlátozások sok időst megviseltek az elmúlt hónapok során, így nem meglepő, ha ennyi idő után már kifejezni is alig tudják, hogy mit élnek át. Sokan zuhantak magukba, szorongva a jövőtől való félelemtől. Többen megkérdőjelezték alkalmasságukat arra vonatkozóan, hogy képesek-e kezelni ezt az új és rémisztő élethelyzetet. Sokszor megkérdezték úgy tőlem, mint önmaguktól: a Jóisten látja, mekkora terhet cipelünk? Érdekli Őt? Miért nem tesz semmit, hogy könnyebb legyen az életünk? Talán, ennyire intenzíven és mélyen sosem értettem meg a szavak mögött rejlő érzéseket, mint a mostani, vírusos időszakban.
Hogy miért? Mert időseink elvesztették a biztonságérzetüket, azt a nagyon kevés emberi kapcsolatot is, ami kisegítette őket a nehéz élethelyzetekből. Mi maradt tehát nekik? A Jóisten szeretete és gondviselése. Nem mindig értik, hogy miért enged meg Isten egy világméretű járvány kirobbanását, de azt tudják, a szükségben is számíthatnak rá. Közelség és távolság jellemzi a kapcsolatokat, úgy, ahogy a mélységek és magasságok ötvözik egymást a magányos órákban. A vállaikról a terhet mi levenni nem tudjuk, de átsegíteni egy krízisekkel teli időszakon, annál inkább. Egy perces, egy mondatos beszélgetések lesznek ezek. Sose bánd. Mert többet lehet meg tudni a csendből, mint a beszédből.
Ha úgy érzed kedves olvasó, hogy nincs mondandód, nem tudsz megszólalni, hagyd, hogy Isten szóljon hozzád. Add át neki a terhedet, hogy gondodat viselhesse. Egy percben. A többi kegyelem!
Ferencz Emese
Leave a Comment