Egy perc

Hetekkel ezelőtt, késő este, megcsörrent a telefonom. Ismeretlen szám jelent meg a képernyőn, elsőre nem vettem fel. Rá néhány percre újra szólt. Felvettem, mert valami legbelül azt súgta, szükség van rám. Egy 84 éves néni szólt bele a telefonba, zokogva, kétségbeesve, elcsüggedve. Alig tudott beszélni. Csak ennyit mondott: Gyermekem, hordozd a terhem. Ne vedd le a vállamról, csak segíts vinni. Támogass. Imádkozz értem. Egyedül vagyok, szükségem van rád! Mielőtt bármit is mondtam volna, letette a telefont. Azt gondoltam azért hívott fel, hogy tanácsot adjak, segítsek neki a problémái megoldásában. Nem így volt. Bevallom, féltettem. Ismeretlenül. Több napon át a gondolataimban volt, szerettem volna tudni róla. Egyik este én csörögtem rá. Reméltem, beszélhetünk. Miután megkérdeztem, hogy érzi magát, egy nagy sóhaj után, ezt felelte: Köszönöm, hogy hordozod a terhem. A telefonvonal ismét megszakadt.

A történetnek nincs vége, most is tart. Vagy ő, vagy én hívom. Közben meg nem történik semmi. Minden egyes beszélgetés, egy mondat után véget ér. Gondolkodom, választ keresek a miértre. Szüksége van rám, még sem hallja meg amit mondok. Vigasztalanságot él át, de nem enged közel magához. Szeretné, hogy hordozzam a terhét, de nem tudom min megy keresztül. A Jóisten tenyerére helyeztem őt. Közben meg hordozom a terhét. Nem tudom, hogy mit kell hordoznom, de azt tudom, hogy kell. Szükséges. Fontos. Ő érzi és tudja, hogy én mellette vagyok. Csendben. Válaszok és magyarázatok nélkül. Egy mondat, egy perc az egész. Rájöttem, nem kell megértenem. Mert a legsötétebb pillanatokban nem a szavak, hanem a csönd mögött rejtőző sóhajok visznek tovább. Hordozzuk egymás terhét, mert a mi terheinket is hordozták. Nem kell konkrét ok ahhoz, hogy tudjuk és érezzük, valakiért ma nekünk kell imádkoznunk. Talán soha nem fogom meg tudni, hogy mi rejlik az egy perces telefonbeszélgetések mögött, de abban biztos lehetek, a 84 éves néninek a mindent jelentik.

Ferencz Emese

About the author

majoros gabriella

Leave a Comment