A múlt hét egyik reggelén mivel esett az eső, busszal indultam a városba. Figyeltem a fel és leszálló emberek tekintetét. Mi lehet bennük most? Milyen érzésekkel küzdenek? Mi van a maszk mögött? Nem szeretjük mutatni, ha fáj. Most még annyira sem tudjuk, hogy mi zajlik a mellettünk elhaladó emberben, mert az érzéseket, tekinteteket eltakarja a maszk. Szívesen ledobnánk, de nem tehetjük. Nem is szabad. Vigyáznunk kell magunkra, egymásra!
Az egyedüli, amit észrevehetünk a maszk mögött is, azok a könnyek. A belső könnyeket azonban nem látjuk. Csak érezzük, hogy valami mindannyiunknak fáj most. Sokat gondolkodunk, mérlegelünk, talán annál kevesebbet tervezünk. Mert minden bizonytalan most. Egyedül érezzük magunkat, féltjük a szeretteinket. Sok minden van bennünk. Ennek most így kell lennie. El kell fogadnunk. A csendünkben pedig gyógyulnunk, erősödnünk. Egymás mellett vagyunk, együtt küzdünk. Vele. Mert Ő sosem engedi el a kezeinket! Arra hív bennünket, hogy minden fájdalmunkat, csalódottságunkat és félelmünket adjuk oda neki.
Ne tegyünk semmit sem csak engedjük, hogy a maszk mögött is szeressen az Isten!
Ferencz Emese
Leave a Comment