Isten az utcán

Sétáltam. Olyan utcákat kerestem fel, ahol sosem voltam még. Közben egy hajléktalannal találkoztam. Amikor el kezdtem beszélgetni vele, újból megértettem valamit az életről.
Egy üres, szinte lakatlan utcában üldögélt, egyedül. Igen, koszos volt, de iszonyat magányos és elhagyatott. Ahogy ránéztem, tudtam: ez az ember begyógyíthatatlannak tűnő sebeket hordoz magában. Nem volt nálam semmi, nem tudtam adni. Gondoltam, a puszta jelenlét is elég lesz az ő számára. Leültem mellé s beszélgetni kezdtünk. Fiatal, értelmes srác, évek óta utcán él. Apja kidobta a lakásból 2018-ban, egyedül maradt. Egy öreg, összedölt ház előtt üldögélt. Azt mondta, mindig ide jön.  Miért? -kérdeztem. Mert itt csend van. Senki nem ver meg, néz le, gúnyol ki – válaszolta.
– Hogy tud életben maradni, mit eszik, mit csinál egész nap? – gondolkodtam hangosan.
– A szemétben találok ezt azt. Ami ehető, megeszem. Még élek.
– Mi a foglalkozásod, mi érdekel? Jártál iskolába?
– Asztalosmérnőkire. Estibe. Aztán dolgoztam is ezen a területen egy évet, de mivel egész szegény voltam, ápoltlan, lenéztek, csúfoltak. Nem bírtam megmaradni sehol emiatt.
– Gondolom, ez mély sebeket okozott benned….Hiszel Istenben? Tudod ki Ő?
– Nem.
– Érezted valaha, itt az utcán, odafigyelő, segítő emberek által, hogy ez valami több annál, ami?
– Hát jól esik, ha valaki ad pénzt, ételt. Ritka, aki beszélgetni is kezd velem. De akad, aki rám mosolyog.
– Mit gondolsz, hogy élted túl eddig, ilyen körülmények között?
– Nem tudom.
– Látod az életed értelmét? Buta kérdés tán, de érdekel.
– Dehogy látom.
– Nem szeretnél felálni, új életet kezdeni, munkát keresni?
– Nem vesz fel senki sehová. Nincs innen már élet. Senkinek nem kellek.
– Nem gondolod, hogy az az Isten, akiben nem hiszel, nem tapasztaltad meg a jelenlétét, itt van most is és azért élsz, mert Ő akarja?
– Nem tudom.
– Gondolom hallottál valahonnan arról, hogy imádság…
– Igen, igen.
– Hogyan határoznád meg?
– Beszélek önmagammal önmagamhoz (nevetett).
– Beszélsz önmagaddal önmagadhoz. Ezt fogalmaztad meg… (közben azon gondolkodtam mennyi minden van ebben a mondatban). Vajon nem hallja valaki, amit mondasz, vajon nem látja valaki a könnyeid, az életed? Gondoltál erre már az önmagaddal való párbeszédben?
– Asszem igen. Szoktam mondogatni, hogy Istenem segíts, amikor már napok óta nem ettem.
– S aztán kerül, amit meg egyél?
– Igen.
– Én azt hiszem pont ez a meghallgatás, imádság. Ott van valaki akkor is, amikor itt üldögélsz egyedül s nem tudod mit hoz a holnap. Amikor nem mindig tudod megfogalmazni és kimondani a gondolataidat, de mégis valami történik.
– Hát…
– Én hiszem ezt. S azt is, hogy nem véletlenül keveredtem pont ide. Isten volt az, aki azt akarta, hogy ide jöjjek. Nem kell most ezt elhinned, de elgondolkodhatsz rajta.
– Hát…hát…jó.
Vállon veregedtem, majd eljöttem. Úgy éreztem, valamit megértett. Az, hogy a jó Isten mennyire jó, szavakba nem foglalható! Amikor nekem is sok minden, küld valakit, akinek sokkal több van. Lehetnék én is ott. Nem vagyok. De lehetek amellett, aki ott van. Igen. Ez az élet! Ez Ő!

Ferencz Emese

About the author

majoros gabriella

Leave a Comment