Régen és most

Nem is olyan rég tekintetem egy idős asszonyon akadt meg. Kint a hidegben mosta ruháit a tekenőben. Megálltam pár percre. Néztem, ahogy szorgosan dolgozik. Mi fiatalok nem is tudjuk milyen volt, amikor nem volt mosógép, villany. Ma el sem tudjuk képzelni, hogy neki fogjunk mosni kézzel, hisz van gép, dolgozik ő helyettünk. Istenem, mennyit dolgoztak az időseink azért, hogy ott legyünk, ahol most vagyunk. Szeretném azokat az időket.
Ahogy mondják, nehéz volt, de boldogok voltak az emberek. Volt idejük egymásra. Együtt mosták a szőnyegeket a patakon, együtt kötöttek, együtt mentek szentmisére, együtt sütöttek-főztek. Mindent együtt tettek. Tudták mi a munka, keményen megdolgoztak a megélhetésért. Petróleumlámpa mellett imádkoztak, olvastak. Mára lassan már én sem tudom mit jelent telefon, internet nélkül ülni egy összejövetelen, hallgatni a másikat, ott lenni a pillanatban. A mostani generációnak még nehezebb. Egy kicsit sem kapott abból a régi időből, amiből mi még néhány évet megéltünk. Nem tudom merre haladunk. Jó lenne, ha visszajönne az, ami volt régen. Értékelnénk egymást, az együtt töltött időt, a néha semminek tűnő boldogságot. Persze, én könnyen beszélek. De nem egyszerű most fiatalnak lenni. Megálljuk a helyünket, mert meg kell. De nem úgy, mint ti, öregek. Mert nem tudjuk.
Titeket kemény fából faragtak, bennünket nem. Ti nem ismertétek a depresszió fogalmát, mi már rég tudjuk mi az. Ti sokat beszélgettetek egymással a padon, mi nagyon nehezen tudunk szemtől-szembe. Mi más korban születtünk. Amíg ti meséltek a régi szép időkről, unokáitok a telefont nyomogatják. Ne hibáztassátok érte. Nehéz másképp tenniük. Ebbe születtek bele. De azért meséljetek sokat. Beszélgessetek velük. Mutassátok meg mi az igazán értékes az életben.
Én egyre inkább azt érzem, költöznék falura. Vágnám a fát, tüzelnék, sütném a kenyeret a kinti kemencében, kapálnék, kiköttetném az internetet. Nem tudom, hogy valaha lesz-e erre lehetőségem, de abban biztos vagyok, hogy másként, más világban, más helyen szeretnék élni. Évekkel ezelőtt azt gondoltam, sosem fogok elvágyni Kolozsvárról. Az idén 10 éve, hogy itt vagyok. Ahogy öregszem, engem is más mozgat. Már nem zajra, csendre vágyom. Amit egy nagyváros sosem tud nyújtani.
Talán, talán, talán egyszer minden más lesz!

Ferencz Emese

About the author

majoros gabriella

Leave a Comment