Életérzés

„Emlékezz meg arról, milyen rövid az én létem!” (Zsolt 89, 48)

Az ember megnyugodni ott tud, ahol az élet és a halál egy töredéke vissza-vissza köszön benne. A temető csendje több puszta csendnél. Emlékeztet arra, hogy egy mulandó rész csupán a létezés. Porból lettél, porrá válsz. Ki-ki a maga idejében, súlyával és történetével. Az életünket előre megírták. Mi nem alakíthatjuk kényünk-kedvünk szerint. Mert nem tudjuk, hogy egy perc múlva hol leszünk, mit teszünk, kit mentünk meg vagy nem. A rózsa szirmai elhullanak, a mi létünk is egyszer tovaharapódzhat.
De csak EGYSZER és AKKOR, amikor KELL.
Halál. Szembe kell néznünk vele. Mert amikor mennünk kell, jól kell elmennünk. Nem egyik lábunkat a másik után téve, sokkal inkább kibékülten az elhagyni induló valósággal. Most, ebben a percben, a meleg otthon csöndjében vagy épp zajában olvasod ezeket a sorokat. Perceken belül már nem biztos. Ma van otthonunk, holnap nem biztos, hogy lesz. Ma vannak könnyeink, holnap talán már sírni sem leszünk képesek. Ma még van erőnk írni és épp ésszel gondolkodni, holnap vagy lesz, vagy nem. Ennyi az élet.
Az a perc, ami most van. Amit most élünk meg. A temető számomra a legnagyobb iskola. Arra tanít, amire az élet is: a halál egyszer bekövetkezik. Ajtót kell nyitnom és szép csendben kisétálnom. Az én feladatomat más fogja majd végezni. Más fog ölelni, szeretni, hinni és remélni. Ezt el kell fogadnom. Mert az élet azzal, hogy én vagy te elmegyek innen, nem áll meg. Egy töredék, emlék belőlünk marad, de az is csak valameddig. A többit, tovább más írja majd.

Ferencz Emese

About the author

majoros gabriella

Leave a Comment