Az életről, Imre bácsi szemüvegén keresztül

A ma délutánt Imre bácsival töltöttem. Megültük az elmaradt idősek napját, meglátogattuk a feleségét a temetőben, beszélgettünk az életről. Hadd osszak meg néhány mozzanatot az együtt töltött minőségi időnkből. Kezdjük az elején, a viszontlátás örömétől. A buszmegállóban találkoztunk.
– Csókolom, Imre bácsi. Eláll a lélegzetem. Maga aztán megváltozott.
– Úgy-e milyen sármos lettem?
– Hát Imre bácsi az nem is kifejezés. Komolyan mondom, ha fiatalabb lenne, férjhez mennék magához.
– Lelkem, most nem én kezdtem a férjhez menetelt. Jobban jársz egy fiatallal, no.
– Hagyjuk a komédiát, öreg. Hogy van, na?
– Mi az, hogy öreg? Most mondtad, hogy fiatal vagyok.
– Én nem mondtam, Imre bácsi. Azt mondtam, ha fiatalabb lenne….
– Jajj igaz, igaz. Hagy ki a memóriám.
– Szóval, hogy van, mit csináljunk ma?
– Jól vagyok, asszonygyermek. Nagyon is jól. Jöttem, mert a feleségemet meg akarom látogatni a temetőben.
– Valamilyen évforduló?
– Nem. Csak közeledik halottak napja s később nem tudok jönni. Vagyis tudod. Soha nem tudhatom mikor köszönt be a halál.
– Várjon még azzal, Imre bácsi. Induljunk a temetőbe? Magával tartsak vagy egyedül szeretne menni?
– Menjünk ketten. Ahogy a múltkor is. Vegyünk egy szál fehér rózsát s mellé egy mécsest.
A buszmegállótól bandukoltunk a temető fele úgy, mint régen. Csendben, tele gondolatokkal és érzésekkel. Amikor megérkeztünk s a rózsát letette a sírra, szeme könnyel telt meg.
– Imre bácsi, emlékszik, hogy mi hozta az áttörést itt?
– Igen. Az, hogy énekeltem.
– Énekeljen most is. Elmegyek. Magukra hagyom. Énekeljen, beszélgessen vele. Ha kész van, füttyentsen.
– Jól van, lelkem. Köszönöm.
Sétáltam egyet, nem túl messzire, de magukra hagytam. Úgy, mint anno. Egyszer csak hallom, hogy füttyent az öreg. Visszamegyek.
– Jó volt, Imre bácsi?
– Igen, nagyon jó volt. Boldog vagyok.
– Hála Istennek. Imádkozzunk egyet közösen, majd menjünk.
Két kis öreg kezét összekulcsolva elénekelte a Miatyánkot. Keresztet vetett, letérdelt majd kifele indultunk a temetőből.
– Lelkem, adj egy ölelést.
– Hát hogyne adnék, Imre bácsi. Annyit mondtam már, de olyan büszke vagyok magára. Amit az elmúlt hónapok során önmagáért tett, tiszteletreméltó. Emelem kalapom. Csak így tovább!
– Imre bácsi, megiszunk egy kávét? Van egy kedvenc helyem Kolozsváron. Oda szoktam menni, amikor megnyugvásra vágyom. Velem tart? Mozart kávéház. Szerintem tetszene Önnek.
– Menjünk. Menjünk.
El is mentünk, nagyon tetszett neki. Hogy miről beszélgettünk, mi történt ott, maradjon a jövő hét titka. Mára ennyi elég. Folytatjuk!

Ferencz Emese

About the author

majoros gabriella

Leave a Comment