Elengedés

Ősz van. November. Az elmúlásnak, az elengedésnek, a gyásznak, az átmenet érzésének és magányának hónapja. A nappalok borongósak, hosszúak, hamar este lesz és sötét. Időseink akarva akaratlanul meg kell birkózzanak a csönddel, a lakásba való begubózással, a veszteségek elgyászolásával, valamint az öregedés elfogadásával. A velük való beszélgetések és találkozások során az a tapasztalom, hogy ezekben az őszi, téli hónapokbanegyre nehezebben megy a mindennapi teendők elvégzése, a kapcsolatok, múlt sebei, valamint a már halott szeretteik elengedése. Így hát engedjék meg kedves olvasók, hadd osszak meg néhány gondolatot az elengedésről.

Az időskor sajátja, hogy van egy többé-kevésbé lezárt életmű. Visszatekintés, szembenézés, mérlegelés. Benne döntések sora, elvarratlan kapcsolati szálak, megoldatlan konfliktushelyetek sokszor olyanokkal, akikmár meghaltak vagy rájuk sem néznek. Az idős emberek bíznak abban, hogy a legnyomasztóbb terheiket, amiket magukkal cipelnek, és amelyektől a legnehezebben tudnak szabadulni, egyszer el is tudják engedni. A bizalom megvan, a döntés, a lépés már ennél nehezebb. Elengedni azt, akit szeretnek vagy szerettek, sokszor kivitelezhetetlennek tűnik. Sok esetben
amikor helyet foglalok a haldokló ágya mellett és megkérdezem, hogy ki az, aki nincs már vele és úgy érzi még mindig nem tudta elengedni, a válasz meghökkentő. Az idősek gyakran azért nem tudnak meghalni, mert nem tudnak elengedni. Rágódnak, keseregnek, önmagukat, másokat vagy épp Istent hibáztatják. Az elengedéshez hozzátartozik az is, hogy önmagukkal megbékülten Istentől is bocsánatot kérnek. Általában azt látom, hogy
egy-egy nagyobb krízis, veszteség során, a jó Istent hibáztatják. Eltávolodnak tőle, majd amikor menni kell, kiáltanak utána. Életük végéhez közeledve rájönnek, nincs okuk haragudni rá, mégis egy hatalmas bűntudat nyomja a vállukat. Tudják és érzik, hogy nem jó ez így, mégis azt gondolják, Isten nem bocsát meg, nem jutnak az örök életre. A halál
küszöbén döbbennek rá arra, hogy valójában az egész életük a Gondviselés része volt. Több esetben láttam már olyan időst, aki az elrontott életért Istent okolta, eltávolodott az egyháztól, nem járt templomba, nem hitt abban, hogy van, aki a tenyerén hordozza. A halálhoz közeli állapot nagy tanítómester. Elengedésre és megbocsátásra hív. Hiszen különösen az életút végén egyre több mindent kell elengedniük és megbocsátaniuk önmaguknak, másoknak, Istennek. A haláltól való félelem ott lévő, nehezen kibírható érzés. Sok erőt ad a hit, ha abban az élethelyzetben az idős meg tud támaszkodni az Istennel való kapcsolatban. A hit erőforrás arra nézve, hogy a halál nagyon egyéni küzdelmeit elviseljék, meg tudják vívni.

Elengedni tehát nem az egyszerű történetek része. Kell egy támasz, olyan, aki a kísérés által segít az idősnek abban, hogy amit már nem tud birtokolni, amihez már nem tud hozzáférni vagy akivel már nem tud beszélni, el tudja engedni. Az élet alkonyán is van lehetőség arra, hogy a fókuszt át tudják tenni egy más perspektívára. A naplemente szépsége mindenkiben ott van. Megcsodálod? Önmagad, ráncos arcában is fellelheted. Adj teret neki. Engedd el, amin már nem tudsz változtatni és változtass azon, amin 70-90 évesen is tudsz. Az élet nem áll meg, ha igen, nem mindegy, hogy hogyan. Várd az őszi esőket, fogadd el a segítő kezet, útravalóul pedig Csoóri Sándor versét Tőlem, Neked. Mert mindennel együtt: szeretve vagy!

Nem vagyok jó már semmire,
csak arra, hogy magamat tisztán lássam
a mocsárba zuhant fejek között.
Tudom, hogy sokat éltem,
de minden napomat csak félig.
Pörgött velem a föld,
a párnám alatt tücskök cirregtek,
bombák aludtak
s Isten is ott motoszkált, amikor ráért,
hogy a tollpihékből
galambot teremtsen újra.
Kiválasztottja voltam jó sokáig,
de most már ez is elmúlt.
Várom az őszi esőket,
hogy gyertyákat gyújtsak magam körül.
(Csoóri Sándor: Várom az őszi esőket)

Ferency Emese

About the author

majoros gabriella

Leave a Comment