Az életről, Imre bácsi szemüvegén keresztül. II.

Ahogy két héttel ezelőtt jeleztem, a történet folytatódott. A temetőből a Mozart kávéházba vettük utunkat, beszélgettünk az életről, majd elkísértem a buszmegállóba.
– Imre bácsi, mit szól ehhez a helyhez?
– Emese, gyönyörű és nagyon meghitt.
– Úgy-e, úgy-e? Nemrég fedeztem fel, nagyon szeretem. Imre bácsi, meghívhatom egy finom kávéra?
– Köszönöm, lelkem. Igen.
Amíg várakoztunk, hogy kihozzák a kávénkat Imre bácsi a díszletet szemlélte, nagyokat sóhajtót, a szeme könnyes volt.
– Imre bácsi, miért lett ilyen szomorú?
– Nem is tudom. Az érzések, leánka. Az érzések.
– Nem szeretné kimondani, hogy mit érez?
– Annyi év van mögöttem. Sok minden történt. Sok veszteség ért. Szinte meg is haltam. Most meg itt vagyunk. Ketten. S majd megyek tovább. Oda ahol…
– Ahol szeretik magát, Imre bácsi. El tudja ezt hinni?
– Nehéz.
– Miért?
– A feleségem miattam halt meg. Nem tudom ezt elfelejteni.
– Imre bácsi, az már a múlt. Át is beszéltük, jó hosszasan. Nem hibás semmiért. Engedje el. A felesége már rég megbocsátott mindent. Most itt az ideje, hogy megbocsásson saját magának. Azt mondta akkor, ott a temetőben, hogy bocsánatot kért s úgy érzi meg is bocsátott. Az úgy is van. Engedje el és élje az életét. Mert olyan szépen kialakult minden, nincs egyedül, jókat mulat, stb. Élvezze. Mi ez, ha nem kegyelem?
– Igazad van, lelkem. El kell engedni. Ki tudja mennyit élhetek még, azt a keveset hadd élvezzem.
– Ezt már szeretem. Így kell beszélni. Tudja Imre bácsi, mindannyiunknak nehéz és göröngyös az élet. Annyi történet, sors van. Talán ember sincs olyan a földön, aki valami miatt ne okolná magát. De egyszer csak rá kell jönnünk arra, hogy azt az időt amit önmagunk hibáztatására szánunk, másra is fordíthatjuk. Elbotlunk, döntünk sokszor meggondolatlanul, de nem vagyunk azonosak a cselekedeteinkkel.
– Azt mondod?
– Nem csak mondom, kezdem elhinni. Sokat tanultam az életről Imre bácsitól. És köszönöm ezt.
– Én is tőled, lelkem. Az a baj, hogy lassan indulnom kell. Hiányozni fogsz, már megint.
– Imre bácsi is nekem, de megígérem mihelyt lehetőségem adódik, meglátogatom.
– Tényleg? Nagyon várlak. Iszunk pálinkát, nótázunk s beszélgetünk tovább…
– Az életről…
– Az életről.
Elfogyasztottuk a kávénkat majd elindultunk a buszmegálló felé. A viszontlátás örömével búcsúztunk el. Felszállt a buszra, könnyes szemmel integetett. Én is. Mert vele lenni több puszta találkozásnál. Jelenlét. Igazi, mély, egyszeri.
Imre bácsi, Isten legyen magával! Találkozzunk, folytassuk!

Ferencz Emese

About the author

majoros gabriella

Leave a Comment