A betegség, mint tanítómester

Ma, a Szűzanya lourdes-i jelenéseinek emléknapja van, egyben 1992 óta II. János Pál pápa rendelkezése szerint a betegek világnapja. Az ünnephez kapcsolódva, a betegségre fókuszálok. A következő kérdésre keresem a választ: mire tanít bennünket a betegség? A válasz mindenkiben, egyénileg ott van.

Néhány héttel ezelőtt egy idős nénit kísértem a túlsó partra. Áldásos volt a vele való együttlét, ahogy az elbúcsúzás is. Nem nagyon ismertem olyant, mint ő. Abból a szempontból, ahogy a betegséget felfogta, valóban nem. Sokat beszélgettünk, többek között arról is, hogy mire taníthat, miben erősíthet a betegség. Elmesélte, hogy gyermekkorától fogva szinte havi rendszerességgel járta az orvosokat és hónapokat töltött kórházban, így akarva akaratlanul a betegség az életének részévé vált. Olyan volt számára, mint a levegővétel. Egyik alkalommal, amikor meglátogattam azt kérdezte tőlem, hogy mikor éltem át utoljára erős fájdalmat. Mondtam neki, hogy nemrég, de bevettem egy gyógyszert és elmúlt. Az erre a mondatomra adott reakció megdöbbentő és elgondolkodtató volt számomra. Azt mondta, hogy ő úgy érzi, a fájdalom eltűnt az életünkből. Mindent tompítunk gyógyszerrel, alig, hogy fáj a fejünk, már vesszük be a bogyót. Nem adunk teret a fájdalomnak. Elnyomjuk, és nem vagyunk kíváncsiak arra, hogy mit akar üzenni nekünk. Természetesen nem a tartós betegségekre értette, hisz abban az esetben a gyógyszer elengedhetetlen része az életben maradásnak. Ő ránk, egészségesekre gondolt, azokra, akik a legkisebb fájdalomtól és betegségtől is menekülnek. Az élet nagy tanítómester. Benne a szenvedés, betegség is. Nap, mint nap van a betelefonáló idős hallgatóink közül olyan, aki betegsége miatt, évek óta nem tud kimenni a lakásból vagy felkelni az ágyból. Ezek az idősek nem sírnak, nem arról beszélnek, hogy a betegséggel bünteti őket az Isten (persze van, aki igen), hanem hálát adnak azért, hogy életben lehetnek. Életben vagyunk, kedves olvasók. A minket szerető Istennek terve van velünk. Igen, Önnel is, aki jelen pillanatban az ágyból vagy a kórházból olvassa e néhány sort. A betegség tanítómester. Segít elcsendesedni. Másképp gondolkodni. Értékelni az élet apró csodáit. Segít a megbocsátásban. Lehetőséget ad arra, hogy zavartalanul gondolkodjunk a kapcsolatainkról, a döntéseinkről, a jövőbeli terveinkről. A betegséget tehát tekinthetjük lelassulásnak, átértékelésnek, valamint egy olyan különleges lehetőségnek, amit azért kaptunk, hogy rendet rakjunk kívül és belül. Tudom, miről beszélek. 2020 decemberében megbetegedtem a vírussal. Az ünnepeket egyedül, a négy fal között, betegen töltöttem. Az első napokban dühöngtem és nem akartam elhinni, hogy ez velem történik meg, haragudtam Istenre, önmagamra, a világra. Egy-két napig tartott, utána rájöttem, lehetőségként is felfoghatom. Elindult a rendrakás, átgondoltam az életem, szőttem a terveimet. Nem belesüppedtem a betegségbe és az önsajnálatba, hanem igen-t mondtam az életre. Ahogy azt Viktor Frankl is tette a koncentrációs táborba.. Persze, néha elviselhetetlen fájdalmaim voltak. Olyan pillanatokra is visszaemlékszem, amikor az életem minden történése lepergett előttem. Azt hiszem, ez volt a holdpont. Utána kezdtem gyógyulni és hálát adni azért, hogy a betegségben is tenyerén hordozott engem az Isten. Ott, akkor sok mindent átértékeltem. Egy év távlatából kimerem jelenteni: a betegség az életem nagy fordulópontja volt. Élni tanított. Nemcsak sínylődni, élni. Felfoghatjuk, megérthetjük így is. Természetesen együtt érzek azokkal, akik szenvednek, gyógyíthatatlan betegséggel küszködnek. Közel vagyok hozzájuk, megértem őket. Azt nem mondhatom, hogy átérzem, mert nem tudom mit élnek át és éreznek a betegágyon.

A Betegek Világnapján azt üzenem mindenkinek, hogy a lehető legtöbb ember szenteljen figyelmet a betegeknek, és próbálja megérteni a szenvedést a betegség mögött. Nyújtsunk segítő kezet azok felé, akik erre rászorulnak! Sok betegnek a fájdalmas, szenvedéssel teli állapotán az segít, ha érzi a szeretetet, a törődést, ha valaki kinyújtja a kezét felé. A beteg embereknek fontos ragaszkodás, és hogy megmutassuk, nem felejtettük el, és visszavárjuk őket az egészséges mindennapokba. Csak akkor nézhetünk valakire „felülről lefelé”, ha lehajolunk szenvedő felebarátunkhoz, kezünket nyújtva segítünk neki, hogy ismét talpra álljon. Ez az Egyház küldetése – elvinni Isten gyöngéd szeretetét a világba! – mondta Ferenc pápa. Ne feledjük, a betegség nagy tanítómesterünk! Szóval: mire tanít bennünket a betegség? Házi feladat.

Ferencz Emese

About the author

Ferencz Emese

Leave a Comment