Gondoskodás – az önmagunkhoz vezető út

Az idősekről való gondoskodás mindenekelőtt azt jelenti, hogy nyitottak vagyunk az öregedés megtapasztalására. Ebben az értelemben a gondoskodás elsősorban a saját öregedő énünk fele vezető út, azoknak az érzéseknek és gondolatoknak az elfogadása, amelyeket az idősek közvetítenek felénk. Egy idős ember sem fogja rejtett félelmeit, aggódásait, szégyenét megosztani az olyan segítővel, akiből a meghallgatás kényelmetlen érzéseket vált ki. Nagyon érdekes ahogyan mi segítők közeledünk néha az idős emberhez. Gondoskodni akarunk róluk, de úgy, hogy közben feladatokat adunk nekik, elvisszük szórakozni, sétálni, figyelmen kívül hagyva azt a fájdalmas érzést, amit az idős ember megél. Legtöbben nem arra vágynak, hogy szórakozzanak és kiránduljanak, hanem hogy valaki megfogja a kezüket, meghallgassa és támogassa őket. A gondoskodás önmagunkhoz és önmagukhoz vezető útja a szerető figyelmesség és meghallgatás, a kitárt és imára kulcsolt kéz, a mosolyunk s a csendünk. Egy öregotthonban élő idős asszony egyszer a következőket mesélte: “Olyan boldog voltam, amikor egy kedves fiatal lány meglátogatott az otthonba és nem tett semmit csak fogta a kezem. Ült az ágyam mellett és hallgatott. Engem. A történetemet, az örömeimet, a nehézségeimet. Velem együtt sírt, ha úgy adódott, de velem együtt nevetett is. Nagyon de nagyon boldog voltam. Hogy miért? Mert valaki végre nem tevékenységre akart eltuszkolni, hanem érdekelte az, ami velem valójában van”. Bár az időseknek sok, gyakorlati segítségre van szükségük, a legnagyobb jelentősége annak az embernek van számukra, aki saját énjét ajánlja fel a róluk való gondoskodás forrásaként. Tehát első kérdésünk nem az, hogyan induljunk az idősek segítségére, hanem az, miként teremthetünk számukra egy olyan teret, ahol önmaguk lehetnek, ahol nagy figyelemmel hallják és hallgatják meg őket. Az idősödés a leghétköznapibb emberi tapasztalás, amit úgy nekünk, mint nekik hinnünk kell annak érdekében, hogy a közös munkánk s az egymásról való gondoskodásunk gyümölcsöző legyen.

Nem tudom, hogy vannak vele a kedves olvasók, de én napi szinten követem a Szentatya megnyilatkozásait, tekintetét, a másokról való gondoskodását. Sok mindent elmond arról, hogy miként lehet hitelesen, jókedvűen, a Jóisten szeretetében elmerülve megélni a remény táptalaját, az időskort. Szeretem őt, mert élni tanít és arra bíztat bennünket fiatalokat, hogy soha ne hagyjuk magukra az elesetteket, a fogyatékkal élőket, az időseket. Mi ez, ha nem az önmagunkhoz vezető út? Hiszem és vallom, hogy gondoskodunk kell időseinkről, ölelgetni, bíztatni és beszélni nekik arról a jóságos Istenről, akinek az éveket köszönhetik, aki mindig ott van mellettük és segíti őket.

Végezetül az időseknek hadd adjak egy feladatot. Az első adandó alkalommal, amikor valaki meglátogatja Önöket, mondják el neki, hogy mire vágynak abban a pillanatban. Osszák meg vele az érzéseiket, az igényeiket. Gondoskodjanak egy kicsit önmagukról is. A minőségi idő értékes, nem mindegy hogyan töltsük el. Én tudom, hogy változást érhetnek el úgy a saját, mint a másik életében. A megfogalmazott és kimondott érzések előre viszik az időseket az élet kincsestárához. Ha vannak Önök között olyanok, akik az idősotthonba olvassák ezeket a sorokat, ültessék gyakorlatba azzal a segítő szakemberrel, akiről úgy gondolják, hogy csupán a programok szervezésével van elfoglalva, és nem szentel időt a meghallgatásra. Próbálják ki, megéri. A feladat mellé egy Ferenc pápa gondolatot adok erősítésként, aki az idősek hivatásáról a következőket írja: “Mi meg tudjuk köszönni az Úrnak a kapott jótéteményeket és ki tudjuk tölteni a hálátlanság minket körülvevő ürességét. Közben is tudunk járni az új nemzedékek reményeiért és méltóságot tudunk adni az emlékezetnek és a múlt áldozatainak. Emlékeztetni tudjuk a tehetséges fiatalokat arra, hogy szeretet nélkül sivár az élet. A félénk fiataloknak az üzenhetjük, hogy a jövőtől való szorongásaink legyőzhetőek. Az önmagukba szerelmes fiataloknak azt taníthatjuk, hogy nagyobb öröm adni, mint kapni. A nagymamák és a nagypapák egy nagy lelki szentély állandó kórusát formálják, ahol a könyörgő imádság és a dicséret éneke fenntartja azt a közösséget, mely dolgozik és harcol az élet mezején”.

Ferencz Emese

About the author

Ferencz Emese

Leave a Comment