Húsvét 3. vasárnapja

Kedves Testvérek! A feltámadt Úrral immár harmadszor találkoznak az apostolok. Már tudják róla, hogy él, hiszen az utolsó vacsora termében már meglátogatta őket, már megbízta őket, hogy menjenek el és hirdessék az örömhírt, hogy Isten legyőzte a halált és mi is élhetünk örök időkig. Az apostolok mindezt tudják, de még nem tudják hol és hogyan kell hirdetniük Jézus csodálatos tetteit és szavait és legfőképpen feltámadását. Még valami hiányzik ahhoz, hogy elinduljanak az egész világba. Egyelőre még úgy gondolják, hogy vissza kell térniük hétköznapi elfoglaltságaikhoz. Péter kijelenti, hogy megy halászni, de őt elkísérik még négyen a tanítványok közül. Már nem egyedül indul el, nem is csupán Jánossal és Jakabbal, hanem másik két tanítvány is felajánlja segítségét. Bár még nem tudják, hogy milyen módon kell elindulni, de azt már tudják, hogy egymáshoz tartoznak, hiszen mindannyian Jézussal voltak együtt, együtt voltak tanúi mindennek, ami történt, most már egymáshoz tartoznak. Sokszor mi sem tudjuk, hogy Isten mit óhajt tőlünk, nincs erőnk hősiesen követni Jézust, de mi, akik itt vagyunk, mert mi egybetartozunk, mindannyian tanúi vagyunk Jézus feltámadásának és szeretetének.

Az evangéliumban azt találhattuk, hogy az apostolok egyáltalán nem vigadoznak, hanem inkább unatkoznak. Unalmukban aztán Péter vezényletével végül kimennek halászni. Ugyanoda térnek vissza, ahonnan elindultak: a halászhálóhoz. De a halászat se megy már nekik. Tétlenség uralkodik el rajtuk, végképp nem találják helyüket az életben. Amit eddig csináltak, a halászatot, már nem tudják folytatni, de még nem tudják, hogy mit kellene tenniük. Valami sötét várakozás magatartásuk - várnak egy jelre. Jézus is megjelenik a hiábavalóan fáradozó apostolok környékén és látja, hogy bármennyire fáradoztak egy egész éjszakán keresztül hálójuk üresen maradt. Sokszor így vagyunk mi is: mintha munkánk hiábavaló lenne: enni adunk az állatoknak és mégis olykor elpusztul néhány közülük, hiába kapálgatjuk a gyomot olykor a termés elmarad, hiába tanulunk mégsem azt a jegyet kapjuk meg mint más, aki puskázott. De sebaj Isten mást állatokat rendel az elpusztult helyébe, ad annyi táplálékot, mellyel életünket fenntarthatjuk, majd az igazi megmérettetéseken a jól tanuló lesz mégis a sikeres. Ugyanaz történik majd velünk is, ami az apostolokkal. Amikor már éppen jöttek volna a part felé Jézus a partról kiállt nekik, hogy vessék ki újra a hálót. Az apostolok megteszik és vonszolniuk kell a hálót, annyira tele van hallal. Ekkor ismerik fel Jézust. Mennyivel más volt, maikor Jézus nélkül indultak elé dolgozni és mennyire más, amikor Jézus áldása kísérte őket. Így van ez a mi munkánkkal is. Egészen más az eredmény, ha tudjuk, hogy Isten kíséri áldásával munkánkat. Ehhez azonban mielőtt dolgoznánk kérnünk kell Isten áldását. Mi azonban hányszor fordulunk Jézushoz, hogy adjon erőt, kitartást, hogy munkánkat el tudjuk végezni, hogy eredményes lehessen fáradozásunk. Hányszor fordult elő testvérek, hogy midőn enni adtok az állatoknak s talán figyelitek, hogyan zabálnak kértétek az Istent, hogy áldja meg azon táplálkozó állatokat, hányszor mondtátok az első kapavágás előtt, hogy Istenem segíts meg, hányszor ültetek úgy le tanulni, hogy elmondjátok Segíts, Uram, Jézusom, hogy ezt a leckét meg tudjam érteni és meg tudjam tanulni. Mert a munkánk csak akkor lehet eredményes, ha Isten áldása kíséri felülről.

Testvéreim! Az apostolok egyik alkalommal az előtt a főtanács előtt állnak, amely halálra ítélte Jézust, mert Messiásnak vallotta magát; az előtt a főtanács előtt állnak, melynek poroszlói előtt szétfutottak Nagycsütörtök éjszakáján a Getszemáni kertben magára hagyva Krisztust. S most ez előtt a főtanács előtt ők vallják meg nyíltan: az a Jézus, akit ti megöltetek, a Messiás! S örömmel viselik el a megvesszőztetést Jézus nevéért. Mi történt a két esemény - a Tibériás-tavi jelenet és a főtanács előtt -, hogy szinte rá sem lehet ismerni az apostolokra? A feltámadt Krisztussal való találkozás és az ő Lelkében való részesedés tette ilyenekké az apostolokat. A föltámadt Krisztussal úgy találkoznak a Tibériás-tó partján, hogy először meg sem ismerik. A csodálatos halfogásra ismerik fel. Ez a halfogás Péternek mindennél többet jelent: eszébe jut ama első csodálatos halfogás, amikor el akarta taszítani magától Jézust, mert oly méltatlan bűnösnek érezte magát. Most ő akar elsőként találkozni Jézussal, ezért vízbe veti magát, hogy úszva talán hamarabb találkozhat vele mint a többiek, akik még a kikötés gondjaival bajlódnak. Ezzel a csodával most az apostolok számára nyilvánvaló lesz: Jézus nélkül ezentúl semmit sem tudnak eredményesen tenni, még halászni. De Jézus nagyobb halászatra - emberhalászatra hívja őket. Pünkösdkor megkapják a Szentlelket. Azt a Szentlelket, akit Jézus is megkapott, amikor alámerült a Jordánban Keresztelő Jánosnál. Megkapják azt a Szentlelket, aki képessé tette Jézust arra, hogy hirdesse Isten Országának örömhírét, aki képessé tette arra, hogy a legnagyobb szeretetet megélje: életét adja barátaiért, az egész emberiségért. Az apostolok ezzel a Lélekkel eltelve merik hirdetni a főtanács előtt: azt a Jézust, akit ti megöltetek, Isten feltámasztotta, mert ő a Messiás. Ezzel a Lélekkel eltelve tudják elviselni örömmel a gyalázatot Jézus nevéért.

Mi hol vagyunk? A Tibériás-tó partján unatkozunk, s elkeseredve tapasztaljuk napról napra, hogy semmi sem sikerül? Vagy a főtanács előtt vagyunk a Szentlélekkel eltelve, megvallva Jézus istenségét? Bár a legtöbben a bérmálásban megkaptátok a Szentlelket, azt akit Jézus is megkapott a Jordánnál. A legtöbb emberben azonban sajnos nem tud úgy működni, mint Jézusban, vagy az apostolokban, mert nem engedjük működni bennünk. A legtöbben olyanok vagyunk mint az apostolok a Tibériás-tó partján: unottan próbálunk valamit csinálni saját erőnkből, amiben semmi örömünket nem leljük. Minden vasárnap eljövünk misére, mindig ugyanazt az imát mondjuk el, amely csak arra jó sokszor, hogy letudjuk vele az imádság kötelezettségét. Néha történik egy-egy csodás halfogás, elkap a lelkesedés egy rövid időre. Ez a szürke, unott vallásosság nem kedves Isten előtt! Isten azt akarja, "hogy népe szüntelen vigadozzék"! Azt akarja hogy eltöltse a Szentlélek - Krisztus Lelke! Ne fojtsátok el magatokban a testetek templomában lakó Szentlelket, hanem engedjétek kiáradni életetekre és a körülöttetek élő emberekre. Akkor a mennyei karokkal együtt ezt harsoghatjuk életünk példájával: "A trónon ülőnek és a Báránynak áldás, tisztelet, dicsőség és hatalom örökkön-örökké." Ámen.

Csiszér Imre erzsébetbányai plébános

About the author

Ferencz Emese

Leave a Comment