Évközi 17. vasárnap

Drága jó keresztény testvéreim!

Az elmúlt vasárnap a Jézust vendégül látó Mártával és Máriával találkoztunk az evangéliumban. Márta a dolgos, tevékeny életet, Mária az elmélkedő, imádkozó életmódot állította elénk. Történetükből azt a következtetést vontuk le, hogy a munkának és az imádságnak helyes arányban, egyensúlyban kell lennie életünkben.

A mai evangélium Mária imádságos életéhez kapcsolódik. Az evangéliumban szereplő tanítvánnyal együtt ma mi is Jézushoz fordulunk: „Uram, taníts meg minket imádkozni!” (Lk 11,1).

Jézus pedig megtanít minket a legszebb és legtökéletesebb imádságra, a Miatyánkra, amelyben nagy bizalommal fordulunk a mennyei Atyához, hogy teljesítse kéréseinket. Minden bizonnyal ezt az imát mondjuk a legtöbbször, akár egyénileg, akár közösségileg imádkozunk, de emellett sok szép ima létezik, amelyek különböző élethelyzetekben és körülmények között mondhatók. Az imádságról, az imádkozás szükségességéről, annak módjairól sokat szoktunk beszélni, most azonban mégis érdemes átgondolnunk, hogy milyen a mi imaéletünk.

Legelőször is azt kell rögzítenünk, hogy az imádságnak helye van életünkben és érdemes rá megfelelő mennyiségű időt szánni. Sokan sajnos azt gondolják, hogy az imádkozás egy mellékes dolog az életben, nem tulajdonítanak neki nagy jelentőséget, néhány perc alatt gyorsan elmondanak egy-egy megszokott imát, s ezt elegendőnek tartják. Esetleg akkor imádkoznak többet, ha valami bajba kerülnek, és Istentől várják a segítséget. Távol álljon tőlem, hogy bárkinek az imáját minősítsem, de az ilyen imának bizony kevés a gyümölcse. Kicsit tréfásan azt is mondhatnám, hogy aki komolytalanul imádkozik, annak a kéréseit talán Isten sem veszi olyan komolyan.

Az imádságra rá kell szánni az időt! Nem kell naponta órákhosszat imádkozni. Nem kell túlzásba esni! De legyen az imának meghatározott ideje a napirendünkben! Az imádkozással töltött idő nem elfecsérelt idő. Az Istennek ajándékozott idő nem elpazarolt idő. Mindennapi munkánk és teendőink között találjuk meg az időt az ima számára! Soha ne mondjuk, hogy nincs időnk imádkozni! Isten a kevés, összeszedett és komolyan végzett imánkat is értékeli.

Az imával kapcsolatban másodszor azt érdemes megnéznünk, hogy kihez intézzük imáinkat. Egyáltalán nem kell azon csodálkoznunk, hogy egyesek, akikben hamis Isten-kép él, nem tudnak imádkozni. Egy haragvó, ítélkező, bűntető, könyörtelen Istennel senki sem beszélget szívesen. Csak akkor imádkozunk szívesen, ha pozitív kép él szívünkben Istenről.

Ha Istenben felismerjük azt a személyt, akinek születésünket, emberi létünket és egész életünket köszönhetjük, ha felismerjük benne azt a személyt, aki szeretettel fordul felénk és gondoskodik rólunk, akkor örömmel adunk neki hálát imáinkban mindazért, amit nekünk juttat. Ha megismerjük isteni nagyságát és fenségét, akkor örömmel imádjuk őt. Ha felismerjük benne, hogy a javunkat akarja, akkor szívesen fordulunk hozzá kéréseinkkel. Ha megismerjük irgalmasságát és megbocsátó jóságát, s nem rettegünk tőle, akkor szívesen fohászkodunk hozzá bűneink bocsánatáért. Ismerjük meg a szeretettel hozzánk forduló Istent, s meglátjuk, hogy szívesen fogunk vele beszélgetni imáinkban. Harmadszorra pedig még egy gyakorlati tanácsot szeretnék adni: ne veszítsük el kedvünket, ne fáradjunk bele az imába! Legyünk kitartóak! Ezt azért fontos hangsúlyozni, mert sokszor mondják az emberek például szentgyónások alkalmával, hogy nehezükre esik az imádkozás, lelki szárazságot élnek át, s úgy vélik, hogy Isten nem figyel imáikra vagy nem hallgatja meg azt. Nem kell mindjárt kétségbe esni ilyenkor! Nagy szentek is átélték már a lelki sötétségnek ezen óráit vagy napjait. Az ima nem fog minden pillanatban és minden alkalommal felemelő lelki élményt jelenteni. Vannak nehéz időszakok, amikor bizony fárasztó az ima. Állhatatosságunkat és kitartásunkat éppen az ilyen időszakokban tudjuk bizonyítani. A lelki élet e nehéz helyzeteiben könnyen azt mondjuk, hogy nem tudunk imádkozni, nem tudunk semmit sem mondani Istennek. De talán nem is kell mindig beszélnünk! Hiszen egyrészt időt kell engedni Istennek, hogy ő is megszólaljon, másrészt pedig Isten jól tudja, hogy mire van szükségünk akkor is, ha nem mondjuk el neki. Valahol olvastam, hogy a breton halászok mielőtt kihajóznak a tengerre, a halászat előtt így imádkoznak: „Istenem, segíts! Olyan kicsi a hajóm, és oly nagy a tenger!” Milyen csodálatos egyszerűség, milyen gyermeki bizalom van ebben a rövid fohászban!

Isten nem nagy szavakat vár tőlünk, hanem őszinte, hozzá forduló szívet.

Kedves Testvérek! Igen fontos dologról szól a mai evangélium: az imádságról. Az imádság vallásos életünk alappillérére, amely alapvetően meghatározza Istennel való kapcsolatunkat és istenképünket is. Elmondható, hogy ahogyan és amit imádkozik egy ember, olyan az istenképe, és olyan az Istennel való személyes, vagy személytelen kapcsolata. Tehát minden, ami a Szentírásban - Isten üzenetének elsődleges forrásában elhangzik e témáról nagy fontossággal bír. Most pedig a hallott evangéliumi részben mag Jézus Krisztus tanít imádkozni és beszél az imában megszólított Atyaistenről. Ő, aki az Atyától jött, aki az emberré lett Fiú. Itt valósul meg az, amit Jézus egy másik helyen mond tanítványainak: "Barátaimnak mondalak benneteket, mert amit hallottam Atyámtól, azt mind tudtul adtam nektek." Az első mozzanat amit megfigyelhetünk ennél a résznél, hogy a tanítványok kérik Jézust: tanítsa meg őket imádkozni. Meglepővé válik ez a kérés, ha arra gondolunk, hogy hitüket gyakorló zsidó emberek mondják ezt, akik gyermekkoruktól kezdve egész napukat és életüket imával szentelték meg. Tehát igazán nem mondható az, hogy ezek a tanítványok előtte ne imádkoztak volna. De most meglátták, Jézus imáját, amire ráéreztek, hogy ez az igazi. Nem mintha előtte rosszul imádkoztak volna, hanem felismerték, hogy tovább kell lépniük. Ó, ha mi is felismernénk imáink elégtelenségét és tudnánk tovább lépni idejében! Ha imáinkat nem csak monoton, egyoldalú szövegek felmondásának tekintenénk a süket sötétségbe. Ha nem csak kéréseink, panaszaink és elképzeléseink kérvényezésének tekintenénk az egészet, elvárva, hogy Isten szó szerint úgy teljesítse, ahogy mi azt elképzeltük. Ha valóban Istenre figyelnénk, a tanítványokkal együtt mi is kérnénk: taníts minket imádkozni! Jézus oda tudott figyelni erre a legfontosabbra, leglényegesebbre: imádkozni tanította tanítványait. Az ima, melyet ő adott a Miatyánk. A Miatyánk nem azt jelenti, hogy csak ezt imádkozhatjuk, hanem hogy ezzel a lelkülettel imádkozzunk. Ó hányszor hadarjuk el ezt a Krisztustól kapott kincset, anélkül, hogy a legkisebb módon is arra irányítanánk figyelmünket, amit mondunk. Úgy használjuk ezt az imát, mint egy zsetont, melyet be kell dobni az automatába, hagy megkapjuk amit kívánunk. A Miatyánk után Jézus egy példabeszéddel szemlélteti, hogy milyen az az Atya, akit megszólítunk az imában, és hogy ő ezt hogyan fogadja. De vigyázni kell a példabeszéd értelmezésében, mert első pillantásra könnyen úgy értelmezhetjük ezt a példabeszédet, mintha Isten olyan mogorva valaki lenne, akit éjjel fölver a barátja néhány kenyérért, s ő morogva, kényszeredetten ad neki. Mintha Isten ilyen morgós valaki lenne, mert megzavartuk mennyi nyugalmában imánkkal. A kép félreérthetősége abból adódik, hogy Istenről kell beszélni emberi fogalmakkal. Tudni kell, hogy Isten tulajdonságai olyanok, amelyre nincsenek pontos emberi fogalmak, mert Isten egy másik létrendbe tartozik. Minden Istenről szóló beszédnek óriási veszélye ez a félreérthetőség. Jézus maga igazít el bennünket a példabeszéd jelentésében. Eszerint az Atya nem azonos, az éjjel álmából felébresztett, mogorva családapával. Ezt a helyzetet, az emberi hiányosságoktól megtisztítva és felnagyítva kell alkalmazni Istenre, ahogy Jézus mondja: " Van-e köztetek olyan apa, aki követ ad fiának, mikor az kenyeret kér tőle. . Ha tehát ti, bár gonoszak vagytok, tudtok jót adni gyermekeiteknek, mennyivel inkább adja mennyei Atyátok a Szentlelket azoknak, akik kérik tőle." Ha ti hibákkal, bűnökkel, bosszúságokkal terhelve tudtok jót tenni azokkal, akiket szerettek, akkor a mennyei Atya, aki minden embert szeret végtelenül nagyobb és hibátlan módon mennyivel inkább tud nekünk jót adni. Utolsó mondatának egy mozzanata a leggyakoribb imafajtánknak - a kérő imának a helyes mederbe terelése. Azt mondja Jézus, hogy megadja a mennyei Atya a Szentlelket azoknak, akik kérik. Itt tárul elénk teljes bizonyossággal, hogy kit kell kérnünk az imában és kit ad meg teljes biztonsággal Isten. Nem saját elgondolású kéréseink beteljesülését adja, hanem a Szentlelket. A Szentlélek Isten Lelke. Aki megkapja, aki egyesül vele Isten szemével tudja nézni az életet és a világot, és ezzel együtt Isten szívével tud kérni. Aki a Szentlélekben él, az helyes módon tud imádkozni, abban beteljesülnek Szent Pál szavai: "Gyöngeségünkben segítségünkre siet a Lélek, mert még azt sem tudjuk, hogyan kell helyesen imádkoznunk. A Lélek azonban maga jár közben értünk, szavakba nem önthető sóhajtozásokkal."

Kedves Testvérek! Még sok mindent lehetne mondani az imádságról, de csak dadogás lenne a valósághoz. Az imádságról csak annak van igazán fogalma, aki imádkozik is. Imádkozni pedig sokféleképpen lehet, szint azt is mondhatnám, hogy ahány ember van, annyi féle imádság létezik. Csak egy a fontos: hogy valóban Isten Szentlelkére figyeljetek az imában, hogy valóban beszélgetés legyen az, amelyben Istent is hagyjátok szóhoz jutni. Ámen.

About the author

Ferencz Emese

Leave a Comment