Az öregedés elfogadása

Írásaim középpontjában azok a témák és kérdések szerepelnek az öregedésről, amelyekkel a mindennapi életben találkozom, ami nehézséget okoz vagy épp amivel kapcsolatban sem kérdésünk, sem válaszunk nincs. Az elmúlt hetek során gyakran találkoztam azzal a már-már klisészerű kijelentéssel, hogy nem tudom elfogadni a megöregedést, az azzal járó nehézséget, fájdalmat, kihívást. Mivel a beszélgetéseim fókuszában ez állt, hadd osszak meg néhány gondolatot az öregedés elfogadására vonatkozóan.

Mindenki szeretne megöregedni, csak öregnek lenni nem. Mi a különbség a kettő között? A megöregedés ajándék, kiváltság, nem mindenkinek adatik meg. Ha az ember az öregedést természetes folyamatnak fogja fel, Isten ajándékaként éli meg, és felfedezi benne azt a feladatot, amit Tőle kapott, maga a megöregedés ténye nem szomorúsággal és fájdalommal, hanem hálával és köszönettel tölti el majd. Öregnek lenni mást jelent, mint megöregedni. Abban az értelemben biztosan, hogy a vele járó változásokkal, gondokkal-bajokkal mit kezdünk. Öreg vagyok, ezt sem, azt sem tudom elvégezni, jól megcsinálni. Nem hallok rendesen, remeg a kezem, fáj a lábam, türelmetlen vagyok, minden zavar, stb. Pedig, aki/ami nem öregszik, az nem él. Tehát, szükséges velejárója az életünknek az öregedés, még ha nem is békültünk meg vele teljesen. „Fontos szem előtt tartanunk, hogy a megöregedést nem betegségek okozzák. Ha az életet elfogadjuk, el kell fogadnunk az öregedést is. Amik nélkül elviselhetetlen az élet idős korban is: hit, humor és hűség" – fogalmazta meg dr. Imre Sándor a geriátriában jártas szakember. Az az ember, aki idős korát humorral és értelemmel fűszerezve éli, képes elfogadni az öregedés tényét. Sosem felejtem el azt a 101 éves nénit, akivel évekkel ezelőtt egy idősotthonban találkoztam, még a pályám kezdetén. Minden napra akadt egy jó vicce, egy szép gondolata, egy jól megformált és kigondolt életfilozófiája. Tipikusan az a matuzsálem kort megélő néni volt, aki az életet játékként fogta fel. Elfogadta, hogy megöregedett, romlott a látása, tolószékbe került, fülhallgató nélkül nem hall. Számomra a vele való találkozás és beszélgetés maga volt a flow-élmény. Miért? Mert nem panaszkodott. Semmire és senkire. Az élet úgy volt szép, ahogy. Krízisekkel, traumákkal, veszteségekkel, háborúval. Az élete utolsó percéig dicsérte a jó Istent, hangoskönyveket hallgatott, tudott és szeretett élni, ahogy megöregedni is. Mindig azt mondogatta: szép az élet gyermekem! 102 évesen halt meg, rózsafüzérrel a kezében. Tanulhatnánk tőle. Néha-néha panaszkodás helyett rácsodálkozhatnánk arra, hogy ráncos a kezünk és arcunk, ősz a hajunk, nagy a fülünk. Mert így vagyunk szépek annak, aki megálmodott bennünket. Aki számon tartja minden hajszálunkat. Aki hosszú életkorral ajándékozott meg. Így is fel lehet fogni az öregedést. Nyilván, én fiatalként másképp látom az öreget, mint az öreg saját magát. Azért is hozok példákat, hogy ne érezze a kedves olvasó azt, hogy könnyű beszélni annak, aki előtt még ott az élet, mint annak, aki benne van. Idősek között mozgok, látom, érzem és tapasztalom a nehézségeket, bajokat, de hála Istennek az örömöket is.

Mit remélhetünk? A hívő embernek ez a reménye Istenben és az Ő irgalmában van. Az önmagára reflektáló ember, különösen idős korban, egyre inkább látja saját gyengeségeit és hibáit, melyeket életében elkövetett, és tudja, hogy reményét Isten végtelen irgalmába vetheti. Ezt a reményt és az időskor elfogadásának tényét próbáljuk elvinni azokhoz, akiktől a panaszon kívül semmi mást nem hallunk. Alapgondolatunk gyökerezzen abból, hogy az ember életében vannak csodák, még ha nem is mindig vesszük észre ezeket. Ahogy az idős ember is e csodának a részese. Jézus sem tett állandóan csodát, és ha tett is, azt sem látta mindenki. Sőt, sok alkalommal titoktartásra intette azokat az embereket, akiken segített. Hinnünk kell, hogy vannak csodák, melyek körül vesznek bennünket: a család, a férj, a feleség, a gyerekek, a barátok, a sikerek, stb., amelyeket a Krisztusból táplálkozó hittel látja meg a keresztény ember. Az idős ember gyakran érzi a magányosságot, a szeretet hiányát. Ezt azonban egy-egy látogatás alkalmával megadhatunk nekik. Az embereknek nem kell sokat adnunk, néha elég a jelenlétünk, hogy meghallgassuk őket, és szeretettel forduljunk hozzájuk. Ha mi magunk is hiszünk abban, hogy a megöregedés kiváltság, ajándék és csoda, az idős ember is képes lesz elfogadni, hogy megöregedett. Közös feladat ez!

Ferencz Emese

About the author

Ferencz Emese

Leave a Comment