Mindannyian vándorok és magányos harcosok vagyunk

Sok megfigyelés tanúsítja, hogy az Isten utáni vágy olyan alapvetően sajátja az embernek, mint az evés és az ivás szükséglete vagy a másik emberrel való kapcsolat iránti igény.

Robert Coles, a Harvard Egyetem professzora, jelentős gyermekkor-kutató, munkatársaival több mint harminc éven keresztül közel 500 amerikai, európai, közel-keleti és afrikai gyereket kérdezett meg egy-két éven keresztül, némelyiket csak egyszer-kétszer, másokat hetente. Végül arra jutott, hogy a transzcendens iránti igény az emberi természet sajátja. „Megtanulhatjuk érzékelni, hogy honnan jövünk, hol vagyunk és hová tartunk.” Coles a gyerekeket ifjú zarándokoknak nevezi, „akik tudják, hogy életünk csak rövid utazás”. De nem csak ők, mi „mindannyian vándorok, kutatók, kalandorok, magányos harcosok, lemaradozók, időnként csavargók és tévelygők, sőt menekültek vagyunk, néha pedig zarándokok is…. Milyen fiatalon elkezdünk már gondolkodni azon, hogy mi az utunk lényege, mi az a cél, ahova ez az út vezet minket.”

A vallás – így Coles – az ember számára a szó legszorosabb értelmében alapvető „táplálék, amely lehetővé teszi tájékozódásunkat térben és időben”. Ezt a megfigyelést mások is alátámasztják. Már évtizedekkel ezelőtt ezt írta Carl Gustav Jung: „Harminc éve vannak pácienseim a Föld művelt országaiból. Sok száz beteg fordult meg nálam. Túl az élet felén, vagyis a harmincöt felettiek között egyetlen sem akadt, akinek végső problémája nem a vallásos beállítódás lett volna. Igen, végeredményben mindenki abba betegszik bele, hogy elveszítette azt, amit az élő vallások adtak híveiknek minden időben.” Az Isten utáni vágy gyakran olyan embereknél tör fel, akik már maguk mögött tudhatják a zaklatott élet kisebb-nagyobb tapasztalatait. Gyakran azért kezdenek el valami egészen mást keresni, mert jelenlegi életüket túl fárasztónak, megterhelődnek vagy túl sekélyesnek, jelentéktelennek, egysíkúnak élik meg. Néhányan látszólag „mindent” elértek, amit célul tűztek ki. De érzik, hogy mindez nem táplálja a lelküket, hogy belül kudarcot vallottak, mert a mélyebb rétegekben lévő vágyaik kielégítetlenek maradtak. Olyan ez, mint a testi éhség. Háttérbe szoríthatjuk, ha eltereljük róla a figyelmünket – egészen addig, míg ez életben maradásunkat nem fenyegeti. Akkor az elterelés már mit sem ér. Táplálékra van szükségünk, hogy ne haljunk éhen. Lelki életünkben is eljuthatunk arra a pontra, amikor már semmi nem védhet meg minket a kétségbeeséstől, csak maga Isten. Ráismerhetünk az Isten utáni sóvárgásra, ha éberen figyelünk a jelekre.

  Forrás: N. Stosiek – V. Riechel – G. Evanzin - A mindennél is több kell

About the author

Ferencz Emese

Leave a Comment