Miért nem szabadulhatunk meg a félelemtől?

A félelem manapság jelentős tényező. Valaki így írt nemrég: Ma sokan vélik úgy, hogy az emberiség a pénz rabja lett. Valóban a pénz rabjai lettünk? Nem sokkal inkább a féleleméi? Milyen sok pénzt adunk ki, és milyen sokat spórolunk félelemből: félünk a haláltól, félünk, hogy valamit elveszítünk.

Félelem a félelemtől

Egy ismert biztosítótársaság a következő szlogenné reklámozza magát: Mindig jelen, mindig közel. „Majd a biztosítás segít, ha az ima nem segített” – írja Bertold Brecht egyik színdarabjában. „Nincs szüksége többé arra, hogy higgyen Istenben, ha vihar közeleg, de legyen biztosítva. Mert ez az, ami segít Önnek. Ha Isten ilyen kevéssé fontos, az kedvezőtlen a számára.”

Ma minden elképzelhető baj ellen biztosíthatjuk magunkat. De valóban biztonságban érezzük magunkat és nem félünk? Ha lekötnek mindennapi gondjaink, vagy éppenséggel az újabb és újabb szenzációk terelik el a figyelmünket, talán így tűnhet. Csakhogy a felszín alatt működnek az élettel kapcsolatos alapvető félelmeink. Az aggodalmak „skálájának” csúcsán sokak számára a súlyos betegségtől, a munkahely elvesztésétől vagy a hirtelen elszegényedéstől való félelem áll. Jó néhányan félnek attól is, hogy párkapcsolatuk tönkremegy. És végül állandóan félünk a különféle sorscsapásoktól. Egyre világosabban látszik, hogy sok ember mindennapi biztonságérzete inkább a valóság háttérbe szorítását jelenti. Bárkivel – velem is – bármikor megeshet bármi. És mihelyt valakit valami ér a közelemben, a félelem belül megint felerősödik: nem én leszek-e a következő, aki súlyos beteg lesz, aki elveszti az állását, aki…

Félek, hogy rosszul járok

Ehhez jön modern félelemtényezőként az a nyomás, hogy életünket a lehető legkevesebb fájdalommal éljük le. Ha valaki a szenvedést nem kapcsolja ki a lehető legnagyobb mértékben (pl. olyan szülők, akik sérült gyermeküket vállalják, ahelyett, hogy elvetetnék), nem szolidaritást várhat a társadalomtól, hanem szemrehányásokat. A közvélekedés még mindig a következő: ki-ki oldja meg a saját problémáját. Ebből születik az újabb félelem: az, hogy hátrányos helyzetbe kerülünk. Emögött is – a jó oldalát nézve – az áll, hogy vágyakozunk valaki után, aki mindennél többet tud adni, aki összes kívánságunkat be tudja teljesíteni, aki félelmeink szakadékát be tudja tölteni: vágyakozunk Isten után. Dietrich Bonhoeffer, teológus, akit a nemzetiszocialisták börtönbe zártak és végül halálra ítéltek, azt írja: „A világ a maga valóságában mindig félelmet kelt bennünk.” De „Isten meg akar minket vigasztalni, és aki vigaszban részesül, többet lát, és többet kap az egész világnál, övé az Istennel való élet. Semminek sincs vége, semmi sincs elveszve, semmi sem értelmetlen, ha Isten vigasztal.” Amit Bonhoeffer itt vigasznak nevez, az az az alapérzés, annak a biztonsága, hogy Ő mindent határozottan kézben tar. De Isten tényleg mindent kézben tart? Mit kezdjünk akkor a szenvedéssel és a mai élet szörnyűségeivel?

  Forrás: N. Stosiek – V. Riechel – G. Evanzin - A mindennél is több kell

About the author

Ferencz Emese

Leave a Comment