Mindannyiunk életében vannak olyan események, amelyek nem rajtunk múlnak. Nem ez vagy az az ember tehet róluk. Látszólag semmi előzményük, és éppen emiatt rendítik meg bensőnket. Csodálatot, hálát vagy – fájdalmas tapasztalatok esetében – belső megrendülést, ijedtséget váltanak ki belőlünk.
Csodálat, hála, áhítat
Egy 25 éves nő így válaszolt arra a kérdésre, hogy hogyan lett hívő: „Mintegy hat éve szenvedélyes búvár vagyok, és ha lehet, minden szabad percemet a víz alatt töltöm. Odalent fedeztem fel első ízben testközelből, hogy milyen hihetetlenül nagy és szép az élet sokfélesége, milyen hihetetlen erő rejlik a teremtésben. A tengert sok dologban kicsinek és sebezhetőnek, más dolgokban épp ellenkezőleg, nagynak, hatalmasnak éltem meg. És egyszer csak hálát kezdtem érezni. Hálát azért, hogy itt van körülöttem, és hogy rövid időre a részévé válhattam. De ha hálát érzek, kell lennie valakinek, akinek mindezt megköszönhetem. Kell lennie valakinek, aki nekem, nekünk a tengert, a világot, és igen, az életet ajándékozta. De ki? Én megtaláltam a magam válaszát: Isten! És hálás vagyok azért, hogy találtam egy helyet, ahol felfedezhettem, és mindig újra felfedezhetem Őt!”*
Egy 32 éves nő hit nélkül nőtt fel. Egyetemi tanulmányai idején leendő férjén és annak szülein keresztül került kapcsolatba a katolikus hittel. Egyre erősebb lett benne a nyugalom és a biztonság érzése, és azt kérdezte magától: képes vagyok én is hinni? Erre a válasz és a kívánság, hogy megkeresztelkedjen, nagyon váratlan, de jelentős pillanatban érkezett. „Akkor, amikor a nehéz szülés után a fiamat először tartottam a karomban. Abban a végtelenül boldog pillanatban hálát akartam adni valakinek, és abban a pillanatban pontosan tudtam is, hogy kinek mondhatok köszönetet, és hogy tudok hinni Istenben.”* Egy férfi arra a kérdésre, hogy milyen tapasztalatok vezették hitre, így mesél: „Házasságunk öt évig gyermektelen volt. Az orvosok nem biztattak minket. A negyvenedik születésnapomon láttam a fiamat egy ultra-hangfelvételen, amint az ujját szopja. Ebben a pillanatban megéltem Isten közelségét.”* A teremtés nagyszerűsége, egy ember születésének a csodája olyan érzéseket: csodálatot, hálát, áhítatot keltenek bennünk, melyek kiragadnak a mindennapokból.
Megrázó szenvedés
Hasonló a helyzet fájdalmas tapasztalatok esetében. Ezek is kiszakítanak minket a mindennapi rutinból, azokból a folyamatokból, melyeket „kézben tartani” vélünk. Ezek az események néha kizökkentenek minket a megszokott kerékvágásból. Olyan hatalom tör be az életünkbe, amely fölénk kerekedik. Kicsinek és tehetetlennek érezzük magunkat. Ez megtéveszthet minket Isten létezésével kapcsolatban. Nem hiszek Istenben – mondja egy húszéves fiú –, mert már olyan sok szörnyűséget átéltem: baleseteket, amikor jó barátaim haltak meg, katasztrófákat stb. Nem tudom ép ésszel felfogni, hogy ilyen dolgok megtörténhetnek anélkül, hogy az Isten közbelépne, és segítene az embereknek. De nem mutatja meg Isten ilyen helyzetekben is, hogy Ő távolabb lát, mint mi? Vagy Ő távolabb lát, mint mi? Ámulatba ejtő vagy borzongató események: mindkét esetben ugyanaz az Isten, akivel egészen közvetlenül találkozunk, aki szó szerint lehengerel minket. Életünk csodáiban úgy tapasztaljuk meg Őt, mint aki felfoghatatlanul vonz magához. Lenyűgöző ereje semmihez sem hasonlítható. Életünk fájdalmas eseményeiben teljesen másként éljük meg, olyannak, akinek az útjai megrázóan idegenek számunkra, akivel csak reszkető lélekkel találkozhatunk. De a döntő akkor is az Istennel való találkozás. Egészen egyértelmű ez a bibliai Jób küzdelmében: miután Istennek kétségbeesetten mindent a szemére vet, amit Isten „elkövetett” ellene, Ő egészen közelről mutatkozik meg neki. Ez az élmény mindent megváltoztat. Jób, akinek testi nyomora nem változott, szabadnak érzi magát, egészen más síkra emelkedett: „Azelőtt csak hírből hallottam felőled, most azonban saját szememmel láttalak. Ezért visszavonok mindent és megbánok, porban és hamuban!”
Mérhetetlenül mély istenélmény
Azoknak az embereknek, akiknek erős a hitük, személyes istenkapcsolatuk van. Ez az istenélmény ad nekik erőt. Ez sokakra mély benyomást tett Kentenich atya esetében is. Újra és újra nehéz terheket kellett hordoznia. A náci időkben több mint három évet kellett a dachaui koncentrációs táborban szenvednie egyházi tevékenysége miatt. Néhány év múlva az egyház szakította el művétől, és sok rágalmat, szenvedést kellett eltűrnie, míg végül 14 év múlva mégis elismerték. A száműzetés időszakából, amelyet Kentenich atya az USA-beli Milwaukee-ban töltött, valaki a következő találkozást mesélte el. „Egyszer alkalmam nyílt arra, hogy alapítónkkal Milwaukee-ban egy csendes és kissé esős vasárnap délután hosszan sétáljak. Akkor ő beszélt Schönstatt történetéről, a fontos időszakokról, majd magától beszélni kezdett azokról az óriási nehézségekről, melyeket neki és művének újra és újra az útjába állítottak. Aztán egyre elgondolkodóbb lett, és egyre ritkábban szólt. Hosszú szünetek következtek, én meg nem mertem megszólalni. Amint kitért szenvedésének minden egyes állomására, érezhető volt, hogy újra átéli azokat. Aztán azt mondta: „Tudja, ez mind érthetetlen mérhetetlenül mély istenélmény nélkül.” Mérhetetlenül mély istenélmény – ez a titkuk azoknak a nagy embereknek, akiknek sok próbát kell kiállniuk, és akik éppen ettől lesznek egyre szabadabbak és felszabadultabbak.
Más emberként megyünk haza
A nehéz élethelyzetek, fájdalmas tapasztalatok úgy hatnak a lélekre, mint az erős fájdalom testünk egy pontján: egész lényünkön eluralkodik, és csak arra koncentrálunk, hogy túl legyünk rajta. Kentenich atya ezt képszerűen így fejezi ki: „Egész lényünk szinte oda van szögezve, beleragad a pillanatba. Isten azonban századokat lát át”, mérhetetlenül messzebbre és mélyebbre lát, mint mi. Tudja, hogy hosszú távon mit akar és tud az életünkben és az életünkön keresztül megvalósítani. Amikor az ember egy mély istenélményből merít, vagy – mint Jób – a szenvedés állapotában ajándékul kapja ezt az élményt, akkor már túljutott a nehezén. Egészen új távlatok nyílnak előtte. Ebből a tapasztalatból kiindulva mondja Kentenich atya, hogy „a szenvedés egészen félelmetes, ugyanakkor termékeny folyamatot indít el lelki életünkben”.
Egy kórházi lelkigondozót egy olyan fiatal házaspárhoz hívtak, amelynek első gyermeke holtan jött világra. Nem utolsósorban őszinte részvétével tudott nekik segíteni, hogy ne merevedjenek bele nagy fájdalmukba, hanem Istenbe panaszkodjanak, és benne szenvedjenek. „Mint akit az anyja vigasztal, úgy vigasztallak meg én is titeket.” (Iz 66,13) Izajásnak ez az igéje vált fontossá számukra ebben az időszakban. Ráadásul ezekben a napokban a fiatalasszony édesapja is meghalt. Felfoghatatlan, hogy milyen sok mindent el kell viselnie az embernek – írta a lelkigondozó. Amikor a kórházban elbúcsúzott a házaspártól, azt mondták neki: „Egészen más emberként távozunk innen. Sok minden, ami eddig fontos volt számunkra, mellékessé vált. Új szemszögből látjuk az életet. Ez a tapasztalat el fog kísérni minket.” Egy ilyenfajta elfogadást nem lehet kierõszakolni, ez kegyelem. De nem kaphatjuk meg anélkül, hogy készek ne lennénk Istenre hagyatkozni az õ titokzatos útjain
A boldogság és a szenvedés között feszülő ív
Szenvedésen keresztülmenni nem felemelő élmény. De ha Isten segítségével sikerül, hasonlókat élhetünk át, mint a rendkívüli boldogság pillanataiban: mindkettő világossá teszi számunkra, hogy az élet sokkal nagyobb és titokzatosabb, mint ahogyan azt a mindennapi taposómalomban érzékeljük. Ez a tapasztalat megóv minket attól a lehúzó érzéstől, amely még rosszabb lehet, mint életünk némelyik szenvedése, attól az érzéstől, hogy „hiábavaló életet élünk, amelyben talán alig van fájdalom, de annál inkább ott van az értelmetlenség és az elveszettség tompa érzése”. (XVI. Benedek) Ami emberré tesz minket, ami egyáltalán lehetővé teszi a boldogság megtapasztalását, az a csodálat és a megrázkódtatás között feszülő ív. Aki boldog akar lenni, annak arra is készen kell lennie, hogy fájdalmakat éljen meg. A kettő összetartozik, és mindkettő azt tudatosítja bennünk, hogy többet keresünk az anyagi jólétnél. Az élet értelmét keressük. Isten létezése nélkül ezek az ősi emberi érzések értelmetlenek, céltalanok lennének. „Isten nélkül a világ abszurd, Istennel titok” – írja John Henry Newman bíboros.
Forrás: N. Stosiek – V. Riechel – G. Evanzin - A mindennél is több kell
Leave a Comment