Miért nem hagynak minket hidegen a szent helyek és alkalmak?

Párizs, december 25., karácsony reggele. Ünnepi istentisztelet a Notre Dame székesegyházban. A tömegben egy fiatal, 18 éves író. Nem hívő, csupán azért jött ide, hogy anyagot gyűjtsön írói munkájához. A liturgia nem tetszett neki különösebben, ahogy azt később elmondta. Mivel nincs jobb dolga, a délutáni ünnepi vesperásra is elmegy. Késõbb egész pontosan fel tudta idézni, hogy a kórus alatt, a sekrestyétől jobbra, a második oszlop mellett állt. A fiúkórus éppen a Magnificatot énekli, amikor hirtelen történik valami, ami megváltoztatja egész életét. Visszatekintve megpróbálja leírni: „Hirtelen megragadta valami a szívem: hittem. Olyan óriási belső bizonyossággal hittem, hogy egész lényem elragadtatottá vált, olyan erős meggyőződéssel hittem, olyan megingathatatlan bizonyossággal, hogy nem maradt hely még a legkisebb kételynek sem… Isten létezik, itt van. Ő valaki, éppen olyan személyes lény, mint én! Szeret engem, hív engem.” A fiatalember, aki ezt átélte, a költő,, Paul Claudel 1886 karácsonya lett megtérése napja.

Idõk, amikor Isten közelebb van hozzánk

Vannak bizonyos alkalmak, amikor Isten kiárasztja ránk kegyelmét. A mi vidékünkön különösen a karácsony olyan ünnep, amikor a korábbi évek vallásos vágya újra feléled. Már nem vagyok gyakorló keresztény – mondja egy ötvenes éveiben járó orvos. De a karácsonyi misére a Csendes éjjel muszáj elmennem. Minden évben. Az újságíró Matthias Morgenroth karácsonyi vallásosságról beszél, amely sok embernek belső oltalmat jelent egyik karácsonytól a másikig ívelően. Különösen karácsonykor keressük a vallást, mint lehetőséget, amikor az embereknek „elkezd csillogni a szemük, mert beléphetnek a szent légkörbe”. (M. Morgenroth) A másik véglet, amely a maga módján szintén megmutatja, hogy milyen mélyen érintenek minket belsőleg ezek az ünnepek: karácsonykor megsokszorozódnak a kétségbeesésből elkövetett tettek. Az emberek még fájdalmasabban élik meg ilyenkor, mint máskor, hogy vágyaik nem teljesülnek, mert nekik csak a „csomagolás” maradt, de a vallásos tartalom, az örömhír már nem éri el õket. A vallási ünnepek, amikor Isten megfoghatóbb, mint a hétköznapokban, sokakat a mélybe taszítanak.

Beöltözési ünnepséget tartanak fiatal nővéreknek, akik megkezdik életüket a schönstatti Mária-nővérek közösségében. Az ünneplők között van az egyik novícia bátyja, aki teljesen elfordult a hittől, csak a húga kedvéért jött el, és már előre kijelentette, hogy a vallásos csinnadratta nem érdekli különösebben. Néhány héttel az ünnepség után megrendülve írja húgának: „A templomi légkör, az énekek szövege, a sok ember, akik tényleg hisznek, és a Ti örömötök abban a pillanatban, ez az egész magával ragadott. Azt gondoltam, mégis lennie kell Istennek, ha mindez lehetséges. Soha nem felejtem el azt a pillanatot.”

Honvágy Isten után

Vonzerőt gyakorolnak az emberekre bizonyos vallásos helyek is, ahol Isten érezhetően közelebb van. Kentenich atya ezt azzal magyarázza, hogy e helyeken ébred fel az emberben a honvágy első és utolsó otthona: Isten után. Egy szent városról, Venetáról szóló legendára hivatkozik, amely a monda szerint a tenger mélyére süllyedt. „A hajósok, akik elhajóztak fölötte, bizonyos időpontokban harangszót hallottak a tenger fenekéről. Veneta a mai modern emberiség, az én szívem, a lelkem, én vagyok. Csendes óráinkban bennünk, modern emberekben feltör a vágy Isten után, mint a harangszó a tenger mélyéről. A legerősebben akkor, amikor az ember kimondottan természetfeletti légkörben tartózkodhat.” Az emberben, mondja másutt, kiolthatatlan vágy él a „valódi természetfeletti légkör iránt”. Ez a vágy „jelentős formája az örök honvágynak… Az örök honvágy vágy az örök, a végtelen után, olyan honvágy, amely sohasem teljesülhet be és elégülhet ki itt a földön. Szent Ágoston ezt a folyamatot így írja le klasszikussá vált soraival: Nyugtalan a szívünk, ó Isten, amíg benned meg nem nyugszik!” (J. Kentenich) Ez a vágy Isten után, a természetfeletti világ után elnyomható, „félre is vezethető, de hosszú távon nem lehet túlharsogni, semmibe venni”. (J. Kentenich) Isten maga ébreszti fel bennünk újra és újra ezt az éhséget. A dán filozófus, Sören Kierkegaard azt írja erről naplójában: „Mint a halász, aki kivetette a hálót, felzavarja a vizet, így csalogatva magához a halakat, hogy annál többet fogjon; mint a vadász, aki a hajtók csapatával az egész terepet bekeríti, és a vadat odahajtja, ahol majd lelövik őket, úgy űzi Isten is az embert a nyugtalanság segítségével, mert azt akarja, hogy az szeresse Őt.”

  Forrás:N. Stosiek – V. Riechel – G. Evanzin - A mindennél is több kell

About the author

Ferencz Emese

Leave a Comment