Betegszobám ablakán egy darázs igyekszik fölfelé. Zümmög és úgy kínlódik, hogy szánalom nézni. Kívül a napfényben ragyogó, tágas, szabad világ csalogat. Az ablak azonban zárva van. A darázs mindig újból az ablaktáblának ütődik, míg kimerülten a földre nem hull. Kifújja magát. Aztán elölről kezdi. Föl a magasba. Megint csak ugyanaz. Kétségbeesett erőfeszítés. Lehull. Újra kezdi. Még egyszer, kétszer... háromszor... Az ágyban fekszem, nem tudok segíteni. A nővér jön be a szobába. Odamegy az ablakhoz. „Most majd a földre hajítja és eltapossa a kis állatot!” – gondolom. De nem tapossa el. Hiszen nővér. Kinyitja az ablakot, és nagy vigyázva a szabadba irányítja a darazsat. Megváltás!
Nem hasonló-e a mi emberi életünk? Ez a szinte féktelen igyekvés a tágas, szabad világba, amely csupa fény, csupa nap, ahol nincs fájdalom, nincs bánat, nincs szétmorzsoló küzdelem a pusztító hétköznap ezerféle hatalmával, nyomorúságban, szomorúságban, betegségben, a holnapi kezdet bizonytalanságában, halálfélelemben ... Életünk kimondhatatlan erőfeszítések árán a magasba nyúlik, erőszakkal tör a fény felé. Igen, senki sem mondhat le arról, hogy nagyot akarjon, „naggyá” legyen. Bennünk él a sürgető ösztön, hogy fölébe nőjünk önmagunknak, több legyünk, mint ebben a pillanatban vagyunk. És még mennyire vágyik az ember a boldogság után!
Merre tart a „fölfelé”? Hol az igyekezet vége, célja? A természet csalóka játékának leszünk-e áldozata, ha komolyan vesszük ezt a fölfelé noszogató sürgetést? Nem a természet csalóka hazugsága kiált belőlünk. A vágy beteljesül. Maga Krisztus és apostolai jóváhagyják a fölfelé ösztönző hívást. „Keressétek az Isten országát!” (Mt 6,33) „Keressétek, ami fönt van!” (Kol 3,1) Krisztus azonban azt is megmutatja és elénk tárja, hogy az ember nem a parttalanban keresi célját. „Aki keres, az talál!” (Mt 7,8) – „A hazánk azonban a mennyben van. Onnan várjuk az Üdvözítőt is, Urunkat, Jézus Krisztust. Ő azzal az erővel, amellyel mindent hatalma alá vethet, átalakítja gyarló testünket, és hasonlóvá teszi megdicsőült testéhez” (Fil 3,20-21). Ez a haza a célja a boldogság, a béke, az öröm, a végleges beteljesülés utáni minden tapogatózásunknak, minden kapkodásunknak. Feléje törekszik énünk legmélye, legjava. Ugyanakkor életünk mindig újból lehullás, földre esés is. Hányszor nem ismétlődött mindez eddig mindennapos életemben s a mostani betegség folyamán! Az ember azt gondolta, túl van a nehezén, azt képzelte, hogy a napfényben sütkérezik, úgy gondolta, leszámolt ezzel meg azzal a nehézséggel, – és aztán jött a zuhanás: Visszaesések a halál gonosz közelébe, nem sejtett oldalról új nehézségek, saját csődünk, amely leszakította a fáradsággal emelt hidakat. Lehullás!
Keserves mindig újból kénytelen-kelletlen zsebre vágni saját nyomorúságunkat, megélni nyomasztó átlagosságunkat; látni, hogy a legjobb akarat mellett is mindig csak egy helyben topogunk, és úgy látszik, képtelenek vagyunk egy magassági szinten túlemelkedni! És mégsem ereszthetem búnak a fejemet! Mert tudom: Valaki jön, aki nem taszít el, még kevésbé tipor el, hanem a kezébe vesz, és elirányít a fényre, az egészségre, az üdvösségre, a végső örömre. Azt mondom, hogy jön? Már itt van a szobában, életem terében, a kellő időben megjelenik, és kitárja nekem az ablakot. Elvezet a békére. Isten! Bajok és halál, saját lehullásom és kudarcom egyet nem vehetnek el tőlem: az ő közelségének, gondjának, szeretetének tudatát! „Ki szakíthat el bennünket Krisztus szeretetétől? Nyomor vagy szükség? Üldöztetés vagy éhínség, ruhátlanság, életveszély vagy kard? Sem halál, sem élet... sem magasság, sem mélység, sem egyéb teremtmény el nem szakíthat bennünket Isten szeretetétől, amely Krisztus Jézusban, a mi Urunkban van (nyilatkozott meg)” (Róm 8,35-39). Ezért nem maradok fekve egy-egy „zuhanás” után, hanem újra kezdem. Mindig újra. A küzdelem feladása halál lenne! Az „odalenn” nem az én igazi levegőm, nem maradandó lakhelyem. Boldognak mond az Írás, ha Ő eljövetelekor virrasztva talál. És tudom, hogy mindig itt van. Azért nem merítenek ki az örökké egyforma „zuhanások”. Inkább nagyobb összeszedettséget, erősebb koncentrációt hoznak a következő útra fölfelé. Legközelebb már magasabbra jutok, tovább maradok fent. Föl és le, zuhanás és új fölkelés – így van mindennel. Ki tudja „balesetek” nélkül végigjárni az életét? De nem törődöm a hegekkel meg a dudorokkal! Mit számít! Ő van itt a szobámban. Felfog a hullásban, és mellettem van, ha megint a magasba kapaszkodom. Most már mindennap gyakran ablakot nyit. És bizonyos vagyok benne: utolsó fölemelkedésemkor is itt lesz, s bebocsát az országba, amelyet ő készített.
Forrás: Anton Gots - Igen, Uram!
Leave a Comment