December végi koraeste, az íróasztalomnál ülök. Már besötétedett, csöndes az utca, egy-egy autó hangját hallom csak, és a közeli kikötőből a hajódudát. Szeretem az Ems folyó hajóit. Ha felbúg egy-egy hajómotor, az ablak felé pillantok, a hajó után nézek, és eltűnődöm, milyen lehet ott lakni egy tengerjárón, kikötőből kikötőbe, mindig úton, csak egy-egy napra, egy-egy éjszakára megpihenve.
Épp az imént indult el egy hajó. Felpillantottam, láttam a helyzetjelző fényeket, a tompa világosságot a kormányosfülkében, a meleg fényt az utastérben, a hajó végében pedig egy karácsonyfát fényes égőkkel... Kifutott a nyílt vízre, folytatja útját az Északi-tenger felé. Elhajózott a karácsony – jutott eszembe önkéntelenül. Vigaszt éreztem magamban: igen, ez így szép, így van rendjén. Fölemelte lelkemet az emlékezés.
Életünkben is hasonlóan éljük meg ezt: a karácsony jön, megünnepeljük, azután eltávolodik, és visszatérnek a hétköznapok. És ez így is van jól. Nem kell itt maradnia, eltávolodhat. De fontos, hogy a lelkünket felemelje, vigaszt hozzon, emlékeztessen – így segíti a mindennapok útkeresését. Ha ezeket az érzéseket nem váltja ki, lehet, hogy nem is volt igazi az a karácsony...
Létezik azonban egy másik lehetőség is, és ezt azon az estén tanultam a hajósoktól. Magunkkal vihetjük a karácsonyt a mindennapokba, kikötőből kikötőbe, minden utunkon, csak egy-egy napra, egy-egy éjszakára megpihenve – vágyakozásom útján járva, karácsonnyal a szívemben.
Forrás: Andrea Schwarz - Betlehemi láng
Leave a Comment