Immár négy órája állok az autópályán. Teljes útlezárás, senki se tud mozdulni. Búcsút inthetek a koncertnek, amelynek úgy örültem. Ha most megindulna a forgalom, akkor sem érnék oda fél tíz előtt, a hangversenyterembe már nem engednének be.
Előfordul, hogy lemaradunk valamiről – egy koncertről, egy buszról vagy a vonatcsatlakozásról. Olykor mi magunk vagyunk a hibásak, de általában olyan körülmény okozza a bajt, amelyet nem tudunk befolyásolni: közlekedési dugó, meghibásodott vasúti váltó, tomboló vihar... Ilyenkor elromlik valami, nem úgy sikerül, ahogy terveztük.
Igen. Létezik, hogy elmulasztunk valamit, és kudarcra van ítélve minden próbálkozásunk arra, hogy változtassunk a helyzeten. Mindig lesznek meghiúsult tervek, elúszott álmok, beteljesületlen remények.
Ilyenkor tulajdonképpen érdemes mindjárt arra ráhangolódni, hogy ez most nem jön össze – ahelyett, hogy mérgelődnénk rajta.
Mert amit nem szabad elszalasztanunk, az maga az életünk. Egyetlen órát sem tudunk megvásárolni belőle. És az élethez hozzátartozik, hogy nem minden valósul meg, nem minden sikerül. Aki aszerint értékeli az életét, hogy az elképzelései valóra váltak-e, aligha lesz boldog.
A valódi élet nem jelentheti azt, hogy az életet eltoljuk valamikorra és valahova, hanem itt és most élünk; nemcsak a tejfölt szedjük le, hanem kibírjuk azt is, ami kellemetlen.
Tudomásul veszem: van, amit nem tudok megváltoztatni. De emiatt még nem mondok le ezekről az órákról. Ezek is az életem részét alkotják.
Élek. Itt. Most. Az autópályán, a dugóban.
Hát igen... Az új évben biztos lesz alkalom rá, hogy kipróbáljam, sikerül-e.
Forrás: Andrea Schwarz - Betlehemi láng
Leave a Comment