Krisztusban Szeretett Testvéreim!
Gyermekkorunk egyik kedves meséje volt az, melynek története röviden a következő lenne: egyszer volt egy király, akinek volt három lánya. Amikor a király megünnepelte születésnapját, megkérdezte leányait, hogy mennyire szeretik őt. Egyik azt mondta, hogy annyira csodálatos számára az apja, mint a cukor, a másik azt, hogy úgy kedveli, mint a mézet, a legkisebb pedig azt mondta, hogy úgy szereti apját, mint a sót az ételben. A király erre nagyon megharagudott s legkisebb leányát a szolgálók közé küldte, hogy ezentúl velük legyen. Egy nap azonban amikor a király lakomát rendezett, legkisebb lánya készítette el az ízletes ételeket, de egyik fogásba csak cukrot tett, a másikba mézet, a harmadikba pedig semmit, bár sóval kellett volna fűszerezni. Amikor a király megízlelte az ételeket természetesen egyik sem ízlett, de rájött arra, hogy miért voltak ehetetlenek a máskülönben ízletes falatok: azért, mert nem azzal voltak fűszerezve, ami igazi ízt nyújtott volna. Ekkor értette meg, hogy mit jelent valakit úgy szeretni, mint sót az ételben, hogy a legkisebb lánya szereti őt igazán s nagyon megbánta, hogy annyira durván bánt el vele.
Testvéreim!
A világ bizonyos vidékein szokás, hogy amikor vendég érkezik kenyérrel és sóval kínálják. Ilyenkor a vendég tör egy kis darabot a kenyérből, belemártja a sóba és megeszi a vendéglátás ezen csodálatos kis falatát. Az evangéliumi szakaszban Jézus a sóról és világosságról beszél. A föld sójának és a világ világosságának nevezi a keresztényt. A só ízletessé teszi az ételt. Jézus a só példáját használja fel, midőn a hegyi beszédben szól tanítványaihoz. A sót mindannyian ismerték már akkor. Azonban nem gondoltak arra, hogy ők is olyanok lehetnek mások számára, mint a só az ételben. Urunk nekünk is említi, hogy só kell, hogy legyünk ott, ahol élünk. A só ízt ad. Ez pontosan olyan, mintha a TV műsorokat fehér-feketében vagy színesben nézzük. Az élet sokak számára íztelenül, fehér-feketében zajlik le. Azt hiszik sokan, ha nem híresek, ha az emberek nem ismerik az egész világon, akkor életüknek kevés értéke van. Ez nem így van. Hiszen Isten mindenkit oda és akkor teremt a földre, ahol és amikor a legnagyobb szüksége van rá. Ez azt jelenti, hogy csendes keresztény életünket ott és akkor kell, hogy leéljük, amikor Isten ezt a kegyelmet nekünk megadja. Ott és akkor kell igazi keresztény életet élni: vagyis jónak lenni, figyelmesnek, jószándékúnak és hasznosnak.
Drága jó Testvéreim!
Jézus eljött, hogy Isten fiaivá tegyen bennünket, ízt adott munkálkodásunknak, fájdalmainknak, életünknek. Amióta Jézus nincs többé láthatóan jelen a világban, azóta tanítványai a keresztények lettek „Jézus látható arca“ azáltal, hogy jelenvalóvá teszik Őt életükkel. Isten gyermekeiként és egymás testvéreiként élve, mindenkit segítenek, hogy felfedezze az élet, a munkálkodás és a szenvedés igazi értelmét, ízét. A keresztény élet íze nem olyan, mint a kétségbeesett, fájdalmaira választ nem találó ember szenvedésének könnycseppjeié. Nem is hasonló a reményvesztett kiáltáshoz: „Élvezzük az életet, mert holnap úgyis meghalunk“, hanem inkább egy bizalomteljes buzdítás: „Éljünk testvérekként, szeressük egymást, ne eresszük el egymás kezét, mert Isten felé haladunk. Ő számon tartja fáradozásainkat és látja szenvedéseinket. Mellettünk van, hogy megvigasztaljon és ízt adjon életünknek, hogy mi is ott legyünk mások mellett, különösen a szenvedők, a kétségbeesettek mellett és adjunk életüknek”. A só hasznos, mert ízt ad és tartósít. Jézus pedig azt mondja, hogy mi vagyunk a föld sója. Mi, azok, akik felfedezzük minden szentmisében legalább hetente egyszer, hogy mennyire szeret minket az Isten, hogy szeretetlakomájára meghív bennünket hasznosak kell hogy legyünk, mi kell legyünk a színek sokak színtelen, monoton, egyhangú élete számára. Mindenki próbálja ízesíteni valamilyen módon életét. A só is lehet finom szemcsés vagy lehet darabos. Mi finom szemcsések kell, hogy legyünk, kellemesek az emberek számára. Mi kell színessé tegyük saját és mások hétköznapjait.
Drága jó Testvéreim!
Jézus ezután tanítványait a világ világosságának nevezi. A világosságot csak akkor tudjuk igazán értékelni, ha megtapasztaltuk a sötétséget. Nagyon elfeledtük már azt az időszakot, amikor a múlt rendszerben órákra elvették az áramot s a gyertyák vagy a petróleumlámpa fényére voltunk szorulva. Előfordul azonban manapság is, hogy hirtelen elveszik az áramot. Ilyenkor a sötétségben, különösen, ha ez egy vendégeskedés alatt történik egymásba ütköznek az emberek, anélkül, hogy felismernék egymást, botladoznak a bútorokban, melyek akkor leginkább csapdának tűnnek. Amikor pedig megjön az áram, akkor látjuk meg, hogy akibe belebotlottunk a sötétben az a barátunk és jót mulatunk az eseten. Jézus egyik jelzője az, hogy Ő a világ világossága, most tanítványait és követőit nevezi a világ világosságának. A két dolog, a két világosság összetartozik, Krisztus fénye átjár bennünket, hogy mi is világítani tudjunk azoknak, akik Jézust nem tudják felfedezni igazi mivoltában. Jézus fényében a keresztény elsősorban megérteni tudja embertársát, hiszen a legtöbb embernek ma erre van szüksége, arra, hogy legyen valaki aki meghallgassa, megértse s legalább ezáltal segítsen rajta. Ha nem lenne világosság nem láthatnánk a színeket sem. Az embernek szüksége van fényre. A macskának, a bagolynak más állatoknak, amelyek éjjel is jól látnak nem szükséges, de nekünk embereknek kell a fény. Kell a fény, hogy látni tudjunk: hová lépünk, merre tartunk, de azért is, hogy egymást is jobban megláthassuk, hogy egymást jobban megismerjük, felismerjük egymás gondjait. Jézustól származik ez a fény. Ez egy olyan fény, amelyet nem lehet elrejteni, nem lehet tudomást ne szerezni róla, nem lehet úgy élni, hogy egyszer, valamikor legalább akkor, amikor már nem számíthatunk emberi segítségre el ne vakítson bennünket. Legyen valaki akár ezrektől körülvéve, világszerte ünnepelt nem tud mindig úgy élni, hogy meg ne tapasztalja a magányt. Ez akkor történik, amikor megunja az ünneplést, amikor életenergiái elfogynak. Minden ember megtapasztalja a magányt, amikor szót váltana valakivel, de más nincs csak az Isten. Ő azonban só és fény akkor számunkra.
Testvéreim!
Jézus fényében megértünk mindent, megértjük az életet: azt, hogy napjaink nem értelmetlenül telnek el, hanem az Atyaisten ajándéka. Krisztus fényében megértjük ezt a világot, nem dolgok értelem nélküli halmazának, hanem gyönyörű, gazdag, tágas otthonnak láthatjuk, melyet az Atya készített gyermekeinek, s amit csak a gonoszság szennyezhet be és rombolhat le. Mint a világosság fiai megértjük önmagunkat, azt, hogy nem molekulák összetétele vagyunk csupán, hanem Isten kedves teremtményei, akiket a Teremtő nagy szeretetében saját képmására alkotott meg, akit a Világ Ura végig elkísér életútján, akit megért és számtalanszor megbocsát neki. A Krisztus által belénk öntött világosság által, ha azt tápláljuk magunkban megértjük a szenvedést is. A szenvedés elkísér bennünket életünk egész útján, részben a világban uralkodó önzés, részben pedig korlátoltságunk miatt. A szenvedés abból fakad leginkább, a mai embernél, hogy korlátolt lényekként korlátlan isteneknek képzeljük magunkat. Jézus fénye értelmet ad a szenvedésnek is, hiszen arra ösztönöz bennünket, hogy merítsünk erőt a szenvedésből, hiszen ezáltal alakulhat ki egy igazi közösség, hogy együtt tudnak szenvedni az emberek és nem egymagukban.
Drága jó Testvéreim!
„Ti vagytok a föld sója, ti vagytok a világ világossága“ - mondja Jézus. Szomorú lenne, ha ezt nem éreznünk magunkban. Mi, keresztények, arra vagyunk teremtve, hogy életünk bármely pillanatában vigasztalást találjunk Istenben és vigasztalni tudjunk másokat. Ha nincs erőnk hozzá, forduljunk ahhoz, aki nekünk igazi fényt ad, Jézus Krisztushoz mondván: „Krisztus Urunk, világ világossága, adj nekünk fényt, hogy türelemmel tudjuk szolgálni fényedben, fényeddel mindazokat, akik csak az élet sötét oldalát látják, hogy megláthassák, hogy minden helyzetben te adod az igazi megoldást, te vezetsz tovább fényeddel életünk minden helyzetében.“ Ámen!
Csiszér Imre, erzsébetbányai plébános
Leave a Comment