Krisztusban Szeretet Testvéreim!
Jézus az utolsó vacsora után egy nagy búcsúbeszédet tartott apostolaihoz. Ez az imént halott evangéliumi szakasz annak első része. Meg akarja nyugtatni apostolait. Nyugtalanságuk azért is érthető, mert megmondta nekik: hogy tovább nem lehetnek vele, hogy nemsokára mindnyájan megbotránkoznak benne, hogy Péter háromszor is meg fogja tagadni. Azzal biztatja őket, hogy e lehangoló közeli jövő helyett tekintsenek a távolabbi jövőbe: visszajön majd, miután helyet készített számukra és magához veszi őket. Itt drága jó testvéreim magunkra kell alkalmazni ezt a Jézusi intelmet és beleélni kell magunkat, hogy nekünk is van egy helyünk a mennyországba elkészítve és úgy kell éljünk, hogy amikor visszajön értünk azt a helyett elfoglalhassuk.
Testvéreim! Jézus az Atyához, az Istenhez megy: az odavezető utat apostolai is ismerhetik, hiszen eleget tanította őket. Ismerik élete példáját: tudhatják csodáiból, hogy benne isteni erő van jelen, hiszen másként e csodákat nem tehette volna. Jézus az Út és Cél: általa lehet találkozni az Atyával és benne. Ha Fülöp olyasmit kívánna, amiben Mózesnek volt része a pusztában, Fülöpnek meg kell értenie, hogy a Jézussal való mindennapi érintkezésben sokkal közelebb kerül Istenhez. Hiszen szavai és tettei „az Atya szavai és tettei“.
Drága jó testvéreim! Jézus megígéri, hogy nagyobb, eredményesebb tetteket hajthatunk végre, mint Ő. Ez fölszólítás is az apostolkodásra. Ha a szentmisében találkoztam Jézussal és eggyé váltam vele: nem szabad arról sem elfeledkeznem, hogy küldetésem van az emberekhez és ez egyenlő az apostolkodással. Apostolai nagyobb térítési sikereket értek el, mint a Mester. Nekem is eggyé kell lennem az Atyával: rólam kell megismerniük az embereknek az Ő jóságát, türelmét, emberszeretetét. Ő képesít olyan tettekre, amilyenekre magamtól képtelen lennék. Nekem is elsősorban tetteimért fognak hinni és nem a szavaimért! Ha én úgy élek, ahogy mennyei Atyám várja tőlem, az nagyobb és hatásosabb csoda lesz minden másnál, minden kimondott szónál. És miközben apostolkodom és másokat Istenhez vezetek, magamat is üdvözítem. Higgyetek bennem mondja nekünk is Jézus testvéreim! Jézus a föltétlen bizalmat s ragaszkodást köti tanítványainak szívére. Bízzatok bennem, higgyetek nekem, nem csallak meg, ha nem így volna, mint ahogy tanítottalak, megmondtam volna nektek. – A világban sok megrendülés van. Könnyes szemmel nézünk föl sokszor Krisztusra, midőn sötétség és kétség vonul végig lelkünkön. Ezzel szemben a mi kötelességünk, hogy nyugodt maradjon a szívünk. Jézus az Ő lelkét, misszióját, szeretetét le akarta tenni bizalmas, hű szívekbe: most tehát szívetekre kötöm, ami a legszükségesebb és mi az, amire Jézus kér minket testvérek? Mintha hallanám Jézus szavát szívem, lelkem mélyén: Kérlek, ne szakadjatok el tőlem, maradjatok mindig velem és bennem! Fontoljuk meg kérését! Drága jó testvéreim! Tudjuk, hogy milyen fontos szerepe van az alapnak az építkezésben, nem kell építészmérnöknek lenni. Ahhoz, hogy egy épületnek a falai biztosan álljanak, erős alapra van szükség. Akár palotát, nagy házat, egyszerű kunyhót építünk, fontos, hogy biztos alapra állítsuk, különben idővel megereszkedhetnek a falak, ami repedésekhez vezethet, de ami még rosszabb, összedőlhet az egész épület. Péter apostol az ő levelében a biztos alapról, alapkőről, szegletkőről beszél, ami a hivő ember számára nem lehet más, mint Jézus Krisztus. Hivő ember ebben az esetben az, aki elfogadja Krisztust, elismeri Őt, mint Megváltót. Hisz benne, követni akarja tanítását és elkötelezi magát neki a keresztségben. Mert a keresztség által leszünk keresztények, krisztusiak. Majdnem biztos vagyok benne, hogy mindannyiunkat, akik hallgatjuk ezt az elmélkedést, a szüleink vittek el keresztelni, amikor még tudatlan csecsemők voltunk. Senki nem kérdezte meg tőlünk, akarunk-e hinni Krisztusban, akarunk-e az Egyház tagjai lenni. Az apostolok idejében ez nem így volt, hiszen ők felnőtt embereket kereszteltek, akik tudatos döntést hoztak. Az apostolok tanítottak Jézusról, a megváltásról, az örök életről, s ha valaki úgy döntött, hogy Krisztus-követője akar lenni, kérhette a keresztséget, s így lett a keresztény közösség tagja, s később a keresztény közösségekből kialakult az Egyház. Amikor tehát Péter Krisztusról, mint élő szikláról beszélt, akit az emberek elvetettek, de Isten szegletkővé, alapkővé tett, akkor éppen arra gondolt, hogy minden embernek lehetősége van választani, szabadon dönteni: Krisztust választja, hogy Ő legyen életének alapja, vagy eldobja Őt, mert úgy látja jónak, hogy nincs rá szüksége. Később, amikor a kereszténység elterjedt és nemcsak egész családok, hanem egyenesen országok váltak keresztényekké, akkor már nemcsak felnőtteket kereszteltek, akik saját maguk választhatták meg, hogy kiben és miben hisznek, hanem a csecsemőket, akiket keresztény szüleik vittek megkeresztelni. Ők maguk hozták meg gyermekük helyett a döntést, s egyben megígérték, hogy keresztény módon, vagyis Krisztus tanítása szerint fogják majd nevelni. Ez történik napjainkban is. A szomorú tény azonban az, hogy vannak, akik számára a keresztelés csak egy szokás. Elviszik a gyermeküket megkeresztelni, de nem azért, mert tudatosan a keresztény hitben akarják nevelni, hanem csak azért, mert ezt így szokás és ez így jó. Ígéretet tesznek a gyermek keresztény nevelésére, hiszen ez a keresztelés egyik feltétele, de az ígéretük mögött nincs semmi: nem gyakorolják a hitet, nem látszik életvitelükön, hogy Isten számítana valamit az életükben. Ilyen esetben azt lehetne mondani, hogy az építkezés megállt az alapkő letételénél. Mert az alap lehet biztos, erős, ha nem építenek rá falakat, soha nem lesz belőle épület. A szülök és keresztszülők kell, hogy elkezdjék a falak építését a gyermek életében, amit majd ô folytathat, amikor felnőtt lesz. A szülei választását meg kell erősítenie azzal, hogy Krisztust választja és folytatja azt, amit szülei, keresztszülei elkezdtek, vagy más irányba indul, és más alapot keres életének. Megteheti, mert szabad ember, akinek meg kell hoznia döntését a hit terén is.
Testvéreim! Péter apostol szerint, aki Krisztus választja, az „a választott nép, királyi papság, szent nemzet, tulajdonul lefoglalt nép közé tartozik, akit meghívott a sötétségből az ô csodálatos világosságára.” Ez a világosság pedig nem más, mint az Örök Boldogság, az Örök Élet, amiról Jézus a mai evangéliumban beszél. A tanítványait nyugtatja, hogy ne aggódjanak, mert elmegy és helyet készít számukra az Atyánál. Szavai nekünk is szólnak: „Ne nyugtalankodjék a szívetek! Higgyetek az Istenben, és bennem is higgyetek.” Akkoriban kevesen voltak azok, akik hittek, s ezért nagyon fontos volt, hogy azok, akik Krisztusban összetartoztak, egymást erősítsék a hitben: ez lehetett bíztatás, bátorítás vagy vigasztalás.
Testvéreim! Nekünk is ezt kell tennünk, hiszen mi is hasonló helyzetben vagyunk. A mi hitünk is sokszor gyenge és ingatag. Sokkal többen vannak, akik számára nem Krisztus az alap és az általa mutatott út nem fontos, vagy egyenesen nevetségesnek tartják. Olyan alapokra kezdtek építeni, mint: hatalom, karrier, élvezetek, önzés, érdek, pénz, kényelem. Ilyen körülmények között, ilyen környezetben nagyon fontos, hogy emlékeztessük egymást Krisztus tanítására, aki Szent Pál szavaival a hitet, a reményt és a szeretetet állítja életünk középpontjába, s ezek közül is a szeretetre fekteti a legnagyobb hangsúlyt. Ámen!
Csiszér Imre, erzsébetbányai plébános Fotó: pixabay
Leave a Comment