2014. április 6., vasárnap: NAGYBÖJT 5. VASÁRNAPJA
Ez 37,12-14; Zs 129; Róm 8,8-11; Jn 11,1-45
Lelkemet adom belétek, életre keltelek benneteket
Suttogások, kiáltások...
Lázár haláláról szóló történet szélsőséges hangokat hallató magatartástól színezett. Bár ismert a mondás: társaságban nem illik sugdolózni, Márta mégis suttogva jelzi Máriának, hogy "A Mester itt van és hív téged." Mi ennek a diszkréciónak az oka? Feltételezhetően az, ha a többiek megtudnák, hogy a Mester hívja Máriát, akkor mennének utána, hogy figyeljék, mi történik közöttük. És bizony van is mire kíváncsiskodniuk, hiszen ez volt az a pillanat, amikor Mária számon kéri Jézust, aki úgy megrendül Mária szomorúságán és a vele lévők sírásán, hogy maga is könnyekre fakad. Mi lett volna, ha még nagydobra is verik a találkozás hírét? Jézus környezetében szükségszerű ez a diszkréció: a szenvedéssel, halállal, bármiféle lelki, fizikai fájdalommal találkozva. De ott van a látványosság, a teatralitás. Ritkán kiált Jézus. De most igen. Ahol ekkora a fájdalom, ott legyen közismert a gyógyír, a vigasz is.
Felismerjük-e nagyböjtünkben idejét a csöndes suttogásnak, idejét a kiáltásnak? Idejét az együtt érző fájdalomnak, idejét a gyógyulásból fakadó öröm kifejeződésének?
Leave a Comment