A konyhából behallatszott a tűz pattogása, de aztán betették az ajtót s a kocsmában csend lett. A bádog lámpaernyő karimája némán hajlongott a repedezett gerendán, és amint a láng megbillent, mintha valaki sóhajtott volna.

Az ablakok arcán csendesen szivárgott a cseppé hűlt pára, az ajtókilincs ferdén állt, mintha valaki be akarna jönni s a székek úgy álltak az asztalok mellett, mintha fáradt karjukkal szívesen az asztalra könyököltek volna.

A kilincs bólintott, az ajtó óvatosan kinyílt. Egy ember jött be, aztán egy asszony. Vállukon hó.

– Jó estét.

– Jó estét – bólintott Zimányi -, esik?

– Esik.

– Hová?

– Palánkra. Oda várnak bennünket, karácsonyra.

Persze, karácsony van. Régi karácsonyok villantak fel Zimányi emlékei között, de aztán hamar elhamvadtak, elfáradtak…

A kocsmáros odaállt a vándorok elé.

– Mi kellene?

– Csak pihennénk, ha szabad.

Az asszony fáradtan felnézett.

– Kenyeret kérnénk. Pénzért.

Zimányi megfogta a kocsmáros kabátját.

– Adjon szalonnát is… karácsony van.

Gondolkodó csend lett. A vándorok előtt egy kis vörös mókus ült az asztalon, és a kenyérhéjat eszegette. Okos, fekete szemével körülnézett.

– Szelíd?

– Mint a gyerek.

Zimányi felkelt, nehézkesen odament az asztalhoz, és megsimogatta a mókust.

– Nem adja el?

– El nem adom, csak úgy odaadom. Jobb dolga lesz…

Zimányi pénzt tett az asztalra.

Egyedül vagyok… eljátszogatok vele… ez lesz az én karácsonyom…

Diót hozatott a kocsmárossal, s a mókus észre sem vette, amikor gazdái elköszöntek.

Zimányi hazaindult. Zsebre rakta a diót és a mókust is.

– Ehetsz útközben is, ha akarsz.

Lassan lépegetett hazafelé. Az út, mint a bársony. Botja nem koppant, arcára hópehely esett. A falu végén kis erdő s az erdőn túl Zimányi háza. Jó lenne, ha várakozó lámpás intene belőle, de nincs már senkije.

Nem nagy a hó, mégis nehéz a járás, az erdő fái között álmos köd ül. Megállt, botjával a hóra ütött.

– Milyen puha, akár a párna. Hideg sincs.

Azzal leültek az árok mellett. Megcsörrentek a diók, a mókus kiugrott a zsebből és felszaladt az öregember vállára.

– Ne csiklandozz, te, csak egy kicsit pihenek.

A mókus leugrott a földre. A hónak szabadság szaga volt. Az erdei csend susogni kezdett s az ágak ugrásra ingerelték. Az árokparton bodzafa állt és ijedten ébredt fel, amikor a mókus végigszaladt rajta.

– Mit akarsz?

– Szállást keresek. Az ember elaludt és én elszöktem… nem tudod, hol találnék szállást?

– Eredj a Bükkhöz.

A mókus átlendült az öreg bükk alsó ágára.

– Azt mondta a Bodza, hogy te adsz nekem szállást.

– Nem adok. Nincs, de ha lenne, se adnék.

– Majd ad más.

De nem adott a Kőris se, a Cser se. Csak az öreg Tölgy mondta meg kereken.

– Nem szabad! Ne kérdezd, miért, nem szabad.

Zimányi ekkor már mélyen aludt az árokparton. Azt álmodta, hogy egy hideg kéz nyúl a kabátja alá, de nem a pénztárcáját, a szívét keresi.

Arca sárga lett, feje előrebukott a kínban, hogy megmozduljon, de nem tudott.

A kis mókus ekkor ért oda. Felugrott az öregember vállára és lerázta magáról a havat, az öreg nyakába.

Erre már felébredt Zimányi. Mélyet lélegzett, aztán tántorogva felállt. De mi ez a hideg a nyakánál? Odanyúlt és eszébe jutott a mókus.

– Hát te ébresztettél fel, te? Bizony jó, hogy felébresztettél…

Megkereste botját és lassan lépegetve elindult hazafelé. Zsebében megzörrentek a diók, s amikor otthon meggyújtotta a lámpát, körülvették a régi bútorok.

A mókus az ágy karfájára ugrott, leült elgondolkodva, mert ő sem tudta, hogy mért nem kapott szállást a fáktól. Nem tudta, hogy Zimányinak szíve és zsebe mindig nyitva volt szegénynek, vándornak, mindenkinek, s az ilyen embernek nem lehet elhagyatottan, árokparton meghalni.

Nézte egymást ember és mókus. A kályhában halkan dúdolt a szél, a felhőket elkergette, aztán nagy csend és nagy békesség lett kint és bent.

Aludt az öregember és aludt a kis mókus karácsony éjszakáján.

Fotó: 777blog

The post Adventi kalendárium – December 23. appeared first on Mária Rádió Erdély.

A helyi rádióban olyan emberekkel készült interjú, akiknek – munkájuk jellegéből adódóan – adventben különösen sokat kell dolgozniuk. Véletlenül éppen hallottam az egyik beszélgetést, amelyben egy fenyőárust szólítottak meg. Rábólintott: igen, ebben az időszakban hosszú napjai vannak, de ez hozzátartozik a munkájához, előre lehet tudni, hogy így lesz. Az év folyamán azonban cserébe nyugodtabb időszakok is vannak.

– És – kérdezte a riporter a beszélgetés végén kíváncsian – Önnek milyen fenyőfája lesz otthon?

– Ó, mi az utolsót szoktuk hazavinni, azt, amelyik megmarad…

Az utolsót, azt, amelyik megmaradt, mert senkinek sem kellett. Meglepődtem rajta, és tetszett is, de más miatt. Az autókereskedő a legújabb, legjobb modellt vezeti. Az építész számára fontos, hogy olyan házban lakjon, amelyik kitűnik a többi közül. Karácsonyra a legeslegújabb okostelefont kell megvenni. És senki se merne olyasmit ajándékozni, ami másnak nem kellett, és ezért megmaradt.
A fenyőárus kiválaszthatná magának a legszebb és legjobb fát – és ezzel mutathatná, hogy milyen gyönyörű fenyők vannak a kínálatában. De nála karácsonykor olyan fa áll, amely bizonyára egy kicsit görbe, és lehetne több ága is… Olyan fája van, amelyik másoknak nem volt elég szép.

Azt hiszem, ezen a ponton érintjük meg azt, ami valójában a karácsony. Jézus Krisztus nem palotában születik, hanem istállóban – azon a helyen, amely megmaradt, mert a többi szállást már elfoglalták. Az angyalok pedig az örömhírt a pásztoroknak hirdetik, azoknak, akik a rövidebbet húzták, akik éjjel virrasztanak, amíg mások alszanak. Jézus azokhoz jön, akik a peremen élnek és kiszolgáltatottak, akiket senki sem akar, mert nem elég ügyesek, szépek vagy jók. Isten őket akarja, akik senki másnak nem kellenek.

Ez a karácsony üzenete.

Forrás: Andrea Schwarz – Betlehemi láng

The post Adventi kalendárium – December 22. appeared first on Mária Rádió Erdély.

Nagyapánk ott ült szokott helyén a kandalló mellett, s olykor egy-egy bükkfahasábot vetett a sziporkázó tűzre. A szűzdohány füstje kék felhőbe burkolta pipázó alakját ott a nagyszoba végiben, s ezüstös szakállán olykor megcsillant a láng.

Mi gyermekek a mennyezetig érő, gyertyafényben izzó karácsonyfa körül álltunk elfogódottan, és izgalomtól elmeredt szemmel, és sóvár pillantásokat vetve a karácsonyfa alatt fölhalmozott ajándékokra, hűségesen elénekeltük a Mennyből az angyal összes verseit.

Ének után apám fölolvasta a betlehemi csillag történetét a Bibliából, elmondtuk közösen a karácsonyi imádságot, s azzal nekiestünk a játékoknak, akár karámba szorított birkanyájnak az éhes farkascsorda.

Kis idő múltával nagyapánk megszólalt ott a kandalló mellett a maga érdes vénemberhangján:

– Aztán tudjátok-é – kérdezte -, hogy miképpen keletkezett tulajdonképpen a karácsony?

– Akkor született a Jézus Krisztus – felelte Margit húgom okosan új babaháza előtt térdepelve, s nagyapánk bólintott rá.

– Ez igaz – mondta -, mert hogy ő volt az Úristen legnagyobb karácsonyi ajándéka az emberi világ számára. De maga a karácsony már régen megvolt akkor. Ha ideültök mellém a tűzhöz, elmondom, hogyan keletkezett.
Köréje gyűltünk a szőnyegre, mindegyikünk valami új játékot cipelve magával, s figyelmesen lestük a száját, mert nagyapánk nagyon szép és érdekes meséket tudott ám.

– Hát az úgy volt – kezdte el, miután nagyot szippantott a pipájából -, hogy réges-régen, amikor Noé apánk unokái megépítették volt a Bábel tornyát, s annak ledölte után nem tudták megérteni egymást többé, mert az önzés összezavarta a nyelvüket, az irigység és az elfogultság egyre jobban és jobban kezdett elhatalmasodni ezen a földön. Aki nem volt olyan ügyes, mint a szomszédja, azt ölte az irigység, hogy a másiknak szebb háza van.
Aki rest volt megművelni a földjét, az irigyelte azt, akinek szebb búzája termett, s mikor az irigykedés már igen-igen elhatalmasodott az embereken, akkor megszületett benne a gonoszság. A rest lopni kezdett, a tolvaj gyilkolni, s a kéregető rágyújtotta jótevőjére a házat.
Addig-addig, hogy egy napon aztán az Úristen odafönt az égben megsokallotta az emberek gonoszságát, s rájok szabadította a sötétséget és a hideget.
A nap eltűnt az égről, a vizek befagytak, s a rablógyilkos számára nem termett többé semmi az elrablott földön. Nagy fázás, éhezés és pusztulás következett ebből az egész emberi világra. Mikor pedig már közeledett erősen az idő, mikor minden emberi életnek el kellett volna pusztulnia a földön, az Úristen odaintette maga mellé kedvenc angyalát, a Világosságot, és ezt mondta neki: „Eridj le, hű szolgám, s nézz körül a földön, melyet gonoszsága miatt pusztulásra ítéltem. Vizsgálj meg minden embert, asszonyt és gyermeket, s akinek még megtalálod egy csöpp kis nyomát a jóságnak, annak gyújtsál gyertyát a szívében. Én pedig majd az utolsó előtti napon alánézek a földre, s ha csak egy kicsike világosságot is látok rajta, megkönyörülök az emberi világon, s megváltoztatom az ítéletet, amit kiróttam rája.”
Ezt mondta az Úristen, s a Világosság angyala alászállott a földre, hogy teljesítse a parancsot.

A föld sötét volt és hideg. Mint a csillagtalan, zimankós téli éjszaka, olyan. Az emberek tapogatózva jártak az utcákon, s akinek még volt egy darabka száraz, fagyott kenyere, az elbújt vele a pincék mélyére, hogy ne kelljen megossza mással. Egy birkabőr bundáért meggyilkolta apját a fiú, s akinek még tűz égett a kemencéjében, az fegyverrel őrizte szobája melegét a megfagyóktól. Az angyal nagyon-nagyon elszomorodott, hogy hasztalan járta az emberi világot, mert nem talált benne sehol egy fikarcnyi jóságot sem.
Lassanként kiért a városból, s ahogy a dűlőúton haladt fölfele a hegyek irányába, egyszerre csak összetalálkozott a sötétben egy emberrel, aki egy döntött fát vonszolt magával kínlódva.

Kiéhezett, sovány ember volt, s csak szakadt rongyok borították a testét, de mégis húzta, vonszolta magával a terhet, bár majdnem összeroskadt a gyöngeségtől.

„Minek kínlódsz ezzel a fával? – kérdezte meg az angyal. – Hiszen ha tüzet gyújtanál belőle magadnak itt, ahol állsz, megmelegedhetnél mellette.”

„Jaj, lelkem, nem tehetem én azt – felelte az ember. – Asszonyom, s kicsi fiacskám van otthon, kik fagynak meg, s olyan gyöngék már, hogy idáig nem jöhetnének el.

Haza kell vigyem nekik ezt a fát, ha bele is pusztulok.”

Az angyal megsajnálta az embert, és segített neki a fával, s mivel az angyaloknak csodálatos nagy erejük van, egyszerre csak odaértek vele a sárból rakott kunyhóhoz, ahol a szegény ember élt.

Az ember tüzet rakott a kemencében, s egyszeriben meleg lett tőle a kicsi ház, s míg egy sápadtra éhezett asszony s egy didergő kisfiú odahúzódtak a tűz mellé melegedni, az angyal meggyújtott egy gyertyát az ember szívében, mert jóságot talált abban.

„Édesanyám, éhes vagyok…” – nyöszörögte a gyermek, s az asszony benyúlt a rongyai közé, elővett egy darab száraz kenyeret, letörte az egyik sarkát, s odanyújtotta a gyermeknek.

„Miért nem eszed meg magad a többit? – kérdezte az angyal.

– Hiszen magad is olyan éhes vagy, hogy maholnap meghalsz.”

„Az nem baj, ha én meghalok – felelte az asszony -, csak legyen mit egyék a kicsi fiam.”

S az angyal ott nyomban meggyújtotta a második gyertyát is, és odahelyezte az asszony szívébe.

A gyermek leharapott egy kis darabot a kenyér sarkából, aztán megszólalt:

„Édesanyám, elhozhatom két kis játszótársamat a szomszédból? Ők is éhesek, s nincs tűz a házukban. Megosztanám velük ezt a kis kenyeret, meg a helyet a tűznél!”
Az angyal pedig meggyújtotta a harmadik gyertyát is, és odaadta a kisfiúnak, aki boldogan szaladt ki a gyertyával a sötét éjszakába, hogy fénye mellett odavezesse kis társait a tűzhöz és a kenyérhez.

S pontosan ekkor érkezett el az utolsó előtti nap, és az Úristen alánézett a földre, s a nagy-nagy sötétségben meglátott három kis pislákoló gyertyalángot. És úgy megörvendett annak, hogy az angyal mégis talált jóságot a földön, ha nem is többet, csak hármat, hogy azon nyomban megszüntette a sötétséget, visszaparancsolta a napot az égre, s megkegyelmezett az emberi világnak.

S azóta minden esztendőnek a vége felé az Úristen emlékeztetni akarja az embereket arra, hogy a gonoszság útja hova vezet, s ezért ősszel a napok rövidülni kezdenek, a sötétség minden este korábban szakad alá, és minden reggel későbben távozik, hideg támad, és befagynak a vizek, s a sötétség uralma lassan elkezdi megfojtani a világot. Mi emberek pedig megijedünk, s eszünkbe jut mindaz a sok rossz, amit elkövettünk az esztendő alatt, és amikor eljön a legrövidebb nap, és a Világosság angyala alászáll közénk jóságot keresni, egyszerre mind meggyújtjuk a karácsonyfák gyertyáit, hogy az Úristen ha alátekint, fényt lásson a földön, s megbocsássa a bennünk lévő jó miatt a bennünk lévő rosszat.

– Ez a karácsony igazi meséje – fejezte be nagyapánk ott a kandalló mellett azon a régi-régi karácsonyestén -, én pedig azért mondtam el nektek, gyerekek, hogy megjegyezzétek jól, és emlékezzetek reá. Mert ez a mi emberi világunk újra építeni kezdi a Bábel tornyát, melyben egyik ember nem értheti meg a másikat, jelszavakból, hamisságokból, elfogultságokból és előítéletekből, s jönni fog hamarosan az irigység is, a rosszindulat, meg a gonoszság, melyek miatt az Úristen újra pusztulásra ítéli majd az embert. Tolvajlás és gyilkosság fog uralkodni a földön, s ha a nyomorúság és a nagy sötétség rátok szakad majd, akarom, hogy emlékezzetek: csak a szívetekben égő gyertya menthet meg egyedül a pusztulástól.

Fotó: pxhere

The post Adventi kalendárium – December 21. appeared first on Mária Rádió Erdély.

Túrmezei Erzsébet – Együtt mentünk

Testvérekké tett

ádventi vágy, karácsonyi öröm.

A csillagvonta, titkos fénykörön

belül mindenki testvér.

Te azt kerested, amit én keresetem.

Én azt kerestem, amit te kerestél.

A földi, szép karácsonyokon át

örök karácsony útján vándoroltunk.

„Közelebb Hozzá!” – súgta a szíved.

„Közelebb Hozzá!” – verte az enyém.

És nem álltunk meg, és testvérek voltunk.

Halott vagy. Tudom. Sírban vagy. Tudom.

De én nem láttam halott arcodat,

sírod mellett se álltam.

Hogyan is keresnélek a halálban?!

Mi mentünk az úton,

örök karácsony útján

teveled mentem én.

„Közelebb Hozzá!” – súgta a szíved.

„Közelebb Hozzá!” – verte az enyém.

Aztán fényes kapu tárult az éjben

és égi csengő halk hívásaképpen

szólalt a hang:

„Giling-galang! A karácsonyfa kész.

Ádvented véget ért. Giling-galang!”

Gyermekörömmel áthaladt a lábad.

A fényes kapu bezárult utánad.

Égi fenyők lobogó lángja mellett

Beteljesült minden ádventi vágyad.

Örök karácsony útján együtt mentünk.

Ádventi vággyal most is megyek én.

„Nyugodni Benne!” – súgja a szíved.

„Közelebb Hozzá!” – veri az enyém.

The post Adventi kalendárium – December 20. appeared first on Mária Rádió Erdély.

Hang a pusztában

Egy híres előadóművész vagy szeretteink hangját ezer közül, látatlanban is felismerjük. Senki máséval össze nem téveszthető, egyedi hangok. Keresztelő János szájából is ez a több mint ezer éve várt prófétai hang lett újra ismerős az izraeliták fülében. A próféta hangja, Isten hangja, mely megrázkódtatja a jelent, beharangozza az újat, a szokatlant, reményt ébreszt és vigasztalást ad.

Advent harmadik vasárnapját az öröm vasárnapjának is nevezzük. Pont ezekért a vigasztaló szavakért. Szent János evangélista teljesen más megközelítésben szerepelteti Keresztelő Jánost és mutatja be Jézus Krisztust, az eljövendőt. Biblikus szakemberek varratlan köntöshöz hasonlítják evangéliumát, vagy egy olyan zenei kompozícióhoz, amelyben témák bukkannak fel és tűnnek el, hogy később más formában újra előkerüljenek. De az evangélista sosem hanyagolja el a történetiséget csak azért, hogy a lelki tartalmat kidomborítsa.

Így tesz Keresztelő János alakjával is, aki nem Illés, nem Mózes, nem is próféta akar lenni, hanem csupán a pusztában kiáltó hang, aki előkészíti a Szónak, az Igének eljövetelét –, akiben Isten végérvényesen kinyilatkoztatja önmagát. A teremtés csodája az emberi nemben érte el csúcspontját – viszonylagos autonómiát is élvezve –, de a bűnbeesés miatt hajlamos az önelégültségre, és mégis állandóan szomorú, mert a földi élet véges. Szent János teológiájában ez kap főszerepet. Jézus azért jött közénk, hogy megmentsen, hogy teljes életre vezessen, hogy tanúságot tegyen az igazságról, amely megszabadít a szorongástól. Ez a megváltás. Jézus eljövetelével fény jött a világba, amely bevilágítja utunkat, hogy ne botorkáljunk, és el ne vesszünk, hanem teljes életet éljünk.

Ma sem az a kérdés, hogy vannak-e prófétáink, hanem hogy hallgatunk-e rájuk? Kihalljuk-e szavukból Isten hangját, aki sürget, hogy egyengessük a feléje vezető utat? Azt az utat, amelyet mi magunk torlaszolunk el gondjainkkal, minden tekintélyt és értéket megkérdőjelező hetyke önhittségünkkel. A farizeusok is vitatni kezdték Keresztelő János prófétai hitelességét. „Miért keresztelsz hát?” – kérdezték tőle. Mi vajon miért keresztelünk? Amikor még esküvő sem volt, de már megjött a gyerek… Hagyományból, megszokásból, félelemből? Vagy azért, mert tanúságot akarunk tenni a világ világosságáról, akit a keresztelő gyertya lángja is jelképez?

Köztetek van, akit ti nem ismertek – halljuk a Keresztelőtől. Húsvét és pünkösd után ez eléggé lesújtó ítélet, amely folyton leleplezi hitünk hiányosságait. Nem lehetünk csak a „magunk módján” vallásosak, nem áltathatjuk magunkat azzal, hogy ha időnként templomba járunk – mert hát karácsonykor illik –, meg ajándékozási rohamunk támad, azzal szívességet tettünk Istennek. Keresztelő Jánosokként inkább tanúskodjunk az eljövendőről, aki köztünk lakik, aki át akarja formálni sebzett énünket. Ne magunkat toljuk a karácsonykor közénk születő Krisztus elé, hanem nyissunk utakat szívtől szívig, egyengessük el csalódásaink, túlzott önbecsülésünk görcseit, de úgy, hogy közben az eljövendőre figyelünk. Aki már itt is van az ajtóban, és kopogtat.

Forrás: zarandok.ma

Fotó: World Challenge

The post Adventi kalendárium – December 19. appeared first on Mária Rádió Erdély.

Mindannyian láttuk már, vagy saját magunk tapasztaltuk azt, hogy a gyermekek milyen lázasan képesek nekiesni a karácsonyi ajándékoknak. Felfokozott vággyal figyelik a karácsonyfát a vacsora alatt, majd lelkesen tépik szét a csomagolást, és a szemükben ott van a tűz, ami a kíváncsiság és a beteljesedés vágyának keveréke. Jó esetben nagyon megörülnek az ajándéknak, és azonnal belemélyednek a játékba, felveszik az új pulcsit, lapozzák az új könyvet, nyomkodják a telefont… Hirtelen megszakad a kapcsolat a külvilággal, és minden figyelmük az ajándékra koncentrálódik. Mintha a rádiókapcsolat szakadna meg egy űrhajó és a földi irányítás között: „Houston jelentkezz. Jelentkezz! Elvesztettük.” Aztán jönnek a hétköznapok, és ezek a tárgyak bekerülnek a mindennapos használatba, elszürkülnek, megszokottá válnak. A gyerekek esetleg még egy darabig örömmel gondolnak rájuk, de ez az elkerülhetetlen sorsa minden földi dolognak, ami a mulandóság alá van vetve.

Ezért az igazán nagy kérdés az, hogy a megajándékozott észre veszi-e az ajándék mögött az ajándékozót?

Az ajándékoknak a használati értékükön felül van egy sokkal magasabb dimenziója; a gesztus jelleg, amely a két ember közötti kapcsolatot erősíti meg. Egy tárgy a hálának vagy az önzetlen szeretet kifejezésének hordozójává válhat. És még ha a tárgyak használat közben el is kopnak, igazi jelentőséget az ad nekik, hogy kitől kapta az ember. Olyan szép hallani, amikor a férfiak büszkén mondják, hogy egy pulóvert vagy mondjuk egy parfümöt a feleségüktől kaptak. Azon felül, hogy esetleg jó ízlése van a kedves társnak, sokkal fontosabb az, hogy akkor is a másikra emlékezteti, amikor az fizikailag távol van tőle.

És mi az ajándékok csúcsa? Az, amikor egy másik személyt kapunk ajándékba: a barátságát, a bizalmát, a szeretetét, szerelmét, a hűségét, vagy amikor új gyermek kerül a házhoz, aki még csupa rejtelem és lehetőség, aki teljesen ki van szolgáltatva szülei gondviselésének.

Amikor egy másik személlyel kerülünk szeretetkapcsolatba, nem kapunk kevesebbet, mint egy egész új világot:

mert a személy végtelen és egyedi, mert magában hordozza az isteni szikrát, az értelmes lelket, amely miatt maga is rejtelmes, hisz még, ha jól is ismerünk valakit, mindig tud valami újat mutatni. Ettől olyan izgalmasak és nehezek az emberi kapcsolatok, és ezért olyan nagy baj, amikor valaki tárgyként tekint a másikra, és nem lát túl a felszínen.

És mi az ajándékok csúcsának csúcsa? Az, amikor magát Istent kapjuk ajándékba: a barátságát, a bizalmát, a szeretetét, a szerelmét, a hűségét. Őt, aki önmagában csupa rejtelem és lehetőség, és akinek a gondviselésében folytonosan élhetünk. Mert Ő végtelen szeretettel eltervezte a mi életünket és csodás dolgot álmodott rólunk. Már a kezdetektől felajánlotta barátságát, és bizalmát az emberbe vetette: szeretetkapcsolatra hívta meg és rábízta az uralmat a földön, hogy gondozza a teremtett világot, és minket is személyesen ugyanerre hív meg. Minden bűnbeesésünk ellenére sem szűnik meg hűségesnek lenni, mert önmagát nem tagadhatja meg, és féltő szerelemmel fordul felénk, mert különleges értékkel bírunk mindannyian az Ő számára. És ami a legjobb, hogy ezért szerette ÚGY Isten a világot, hogy Egyszülött Fiát adta oda, hogy aki hisz Őbenne, az el ne vesszen, hanem örökké éljen.

Jézus Krisztusban közel jött hozzánk és belépett a világtörténelembe, hogy megfordítsa az emberiség sorsát, de az, hogy belép-e a mi élettörténetünkbe, attól függ, hogy elfogadjuk-e Isten ajándékozó szeretetét, amely mindig konkrét. Az Úr sosem ígér olyat, amelyet nem tartana meg, amellyel nem teljesítené be az üdvösséget.

Jézus Krisztusban az Atya nekünk ajándékozta önmagát, és kiárasztotta a Szentlelket, mint jó illatot, hogy folyamatosan emlékeztessen minket Őrá, az Ajándékozóra.

Ezt ünnepeljük most Karácsonykor: Jézust, mint a legnagyobb ajándékot a világon. Bár az Úr Jézust nem ölelte körül hatalmas bársonytakaró, sem díszes ágyba nem fektették, sőt, szolgák sem ugrálták körül, valami sokkal értékesebb vette őt körül: a Szűzanya gondoskodó szeretete és Szent József hűséges kitartása volt az a közeg, ahova beágyazódott az Istengyermek új élete, és ahonnan elindult a megváltás új korszaka. Ezért nyíljon meg az ajkunk, és az angyalokkal együtt mi is magasztaljuk Istent jóságáért, és tegyünk tanúságot csodás tetteiről: „Dicsőség a magasságban Istennek, és a földön békesség a jóakaratú embereknek!” Adjunk mi is hírt róla, hogy új reményt hozott nekünk, és megszabadít bennünket a bűn szomorúságából. Örömünk legyen jel a világ számára és pecsételjük meg vele az ünnepünket: ha kérdeznek titeket, mi az örömötök alapja, ne rejtsétek véka alá: Isten megszabadított és barátjának fogadott Jézus Krisztusban, ezért lehet szabad a lelkem és reménnyel teli a szívem. Így legyen mindannyiótoknak áldott, békés Karácsonya!

Forrás, fotó: 777blog

The post Adventi kalendárium – December 18. appeared first on Mária Rádió Erdély.