Szemléljük hát a Jó Pásztor képét és időzzünk el két cselekedeténél, amelyeket az evangélium szerint a juhaiért tesz: először nevükön szólítja, majd pedig kivezeti őket.

1. Először is „nevükön szólítja juhait” (Jn 10,3). Üdvösségünk történetének kezdetén nem mi állunk, nem a mi érdemeink, képességeink, eszközeink; a kiindulópont Isten hívása, az Ő vágyakozása utánunk, hogy elérjen minket, az Ő értünk érzett aggodalma, az Ő irgalmának bősége, amellyel meg akar menteni a bűntől és a haláltól, hogy életet adjon bőségben és vég nélküli örömöt. Jézus az emberiség jó pásztoraként jött, hogy nevünkön szólítson és hazavezessen minket. Ezért mi hálatelt szívvel emlékezhetünk meg az Ő szeretetéről, amit már akkor tanúsított irántunk, amikor még távol voltunk Tőle. Igen, miközben „mi mindnyájan, mint a juhok, tévelyegtünk”, és „ki-ki a maga útjára tért” (Iz 53,6), Ő magára vette gyarlóságainkat és maga hordozta vétkeink terhét, hogy visszavigyen minket az Atya szívéhez. Így hallottuk Péter apostoltól a Szentleckében: „Olyanok voltatok ugyanis, mint a tévelygő juhok, de most megtértetek lelketek pásztorához és oltalmazójához” (1Pt 2,25). És még ma is, minden élethelyzetünkben, mindabban, ami a szívünket nyomja, a veszteségeinkben, a félelmeinkben, a vereség időnként ránk törő érzésében, a szomorúság börtönében, ami azzal fenyeget, hogy elveszi a szabadságunkat, Ő hív minket. Jó Pásztorként jön, és nevünkön szólít minket, hogy elmondja, az Ő szemében milyen értékesek vagyunk. Jön, hogy meggyógyítsa sebeinket és magára vegye gyengeségeinket, hogy az Ő nyájában egységre hívjon minket és megismerjük az Atyát és egymást.

Testvérek, ahogy ma reggel itt vagyunk, érezzük meg annak örömét, hogy Isten szent népe vagyunk: mindannyian az Ő meghívásából születünk; Ő gyűjtött egybe minket és ezért vagyunk az Ő népe, az Ő nyája, az Ő Egyháza. Azért hívott itt egybe minket, különbözzünk bár egymástól és tartozzunk bár különböző közösségekhez, hogy szeretetének nagysága mégis egyetlen ölelésben egyesítsen minket. Olyan szép, ahogy most együtt vagyunk: püspökök és papok, szerzetesek és világi hívek; olyan jó, hogy ezt az örömöt más keresztény felekezetek küldötteivel, a zsidó közösség vezetőivel, a civil szervezetek képviselőivel és a diplomáciai testülettel is megoszthatjuk. Ez a katolicitás: mindannyiunkat, keresztényeket, akiket a Jó Pásztor név szerint szólított meg, arra hívott, hogy szeretetét befogadjuk és továbbadjuk, hogy az Ő aklát befogadóvá tegyük és sohasem kirekesztővé. És ezért mindannyian arra kaptunk meghívást, hogy ápoljuk a testvériség és az együttműködés kötelékeit, megoszlás nélkül, anélkül, hogy közösségünket saját tulajdonunknak tekintenénk, anélkül, hogy elmerülnénk a saját területünk védelme fölötti aggódásban, hanem megnyílva a kölcsönös szeretet előtt.

2. Miután a Pásztor nevén szólította juhait, „kivezeti őket” (Jn 10,3). Először a nyájba tereli őket a meghívás által, most pedig kivezeti őket. Isten először az Ő családjába gyűjt össze minket, hogy az Ő népévé váljunk, majd pedig elküld a világba, hogy bátran és félelem nélkül az örömhír hirdetőivé, a minket megújító Szeretet tanúivá váljunk. Ezt a mozgást, ezt a kettős mozgást – belépni és kilépni – egy másik, Jézus által használt képpel is megragadhatjuk, mégpedig a kapu képével. Ő azt mondja: „Én vagyok a kapu. Aki rajtam keresztül megy be, üdvözül, ki-be jár és legelőt talál” (Jn 10,9). Hallgassuk meg újra figyelmesen: bemegy és kijön. Jézus a kapu, amely szélesre tárult, hogy beléphessünk az Atya közösségébe és megtapasztalhassuk irgalmát; de mint köztudott, a nyitott kapu nemcsak arra szolgál, hogy belépjünk valahová, hanem arra is, hogy elhagyjuk azt a helyet, ahol vagyunk. Így hát, miután visszavezetett minket Isten karjai közé és az Egyház közösségébe, Jézus az a kapu, amely a világba irányít minket: arra buzdít, hogy menjünk ki és találkozzunk testvéreinkkel. És jegyezzük meg jól: mindannyian – senkit sem kizárva ebből a „mindannyian”-ból – erre kaptunk meghívást: hogy kilépjünk a komfortzónánkból és legyen bennünk bátorság eljutni az összes perifériára, ahol szükség van az evangélium világosságára (vö. Evangelii gaudium apostoli buzdítás, 20).

Testvérek, a „kifelé” lét azt jelenti, hogy Jézushoz hasonlóan mindannyian nyitott kapukká válunk. Szomorú és fájdalmas zárt kapukat látni: önzésünk zárt kapuit azok előtt, akikkel nap mint nap elmegyünk egymás mellett; individualizmusunk zárt kapuit egy olyan társadalomban, amely sokakat azzal fenyeget, hogy elsorvasztja őket a magány; a szenvedők és a szegénységben élők iránti közönyünk zárt kapuit; a zárt kapukat azokkal szemben, akik idegenek, mások, menekültek, szegények. Végül pedig egyházi közösségeink zárt kapuit: bezárkózva magunk közé, bezárkózva a világ előtt, bezárkózva azok előtt, akik „nincsenek rendben”, bezárkózva azok előtt, akik Isten bocsánatára vágynak. Testvéreim, kérlek benneteket: nyissuk ki a kapukat! Próbáljunk mi is – szavakkal, gesztusokkal, hétköznapi tettekkel – olyanok lenni, mint Jézus: nyitott kapuk, olyan kapuk, amelyeket senki előtt nem csapnak be, olyan kapuk, amelyeken mindenki beléphet és megtapasztalhatja az Úr szeretetének és megbocsátásának szépségét.

Ezt különösen magamnak, illetve püspök- és paptestvéreimnek ismétlem: nekünk, pásztoroknak. Mert a pásztor, mondja Jézus, nem rabló és nem tolvaj (vö. Jn 10,8), vagyis nem él vissza a szerepével, nem nyomja el a rábízott nyájat, nem „lopja el” a teret laikus testvéreitől, nem gyakorol merev tekintélyt. Bátorítsuk magunkat, hogy egyre inkább nyitott kapuk legyünk: Isten kegyelmének „segítői”, szakértői a közelségnek, akik készek felajánlani az életüket, ahogyan Jézus Krisztus, a mi Urunk és mindenünk, aki kitárt karokkal tanít minket a kereszt trónusáról és napról napra megmutatja nekünk az értünk megtört élő Kenyeret az oltáron. És mondom ezt a laikus testvéreknek, a katekétáknak, a lelkipásztori munkatársaknak, a politikai és társadalmi felelősséget viselőknek és azoknak is, akik egyszerűen csak élik, néha nehézségek árán a mindennapi életüket: legyetek nyitott kapuk. Engedjük be szívünkbe az élet Urát, az Ő igéjét, aki vigasztal és gyógyít, utána pedig lépjünk ki és váljunk mi magunk is nyitott kapukká a társadalomban. Legyünk nyitottak és befogadóak egymás felé, hogy segítsük Magyarországot a testvériség és a béke útján növekedni.

Szeretteim, Jézus, a Jó Pásztor nevünkön szólít minket és végtelen gyengédséggel gondoskodik rólunk. Ő a kapu és aki Őrajta keresztül lép be, annak örök élete van: Ő a mi jövőnk, a „bőséges élet jövője” (vö. Jn 10,10). Ezért soha ne csüggedjünk el, soha ne engedjük, hogy megfosszanak minket attól az örömtől és békességtől, amit Ő adott nekünk, ne zárkózzunk be a problémákba vagy a közönyösségbe. Hagyjuk, hogy a mi Pásztorunk kísérjen minket: Vele az új élet fényében ragyogjon az életünk, a családjaink, keresztény közösségeink és egész Magyarország!

Forrás/Fotó: Vatican News

The post Ferenc pápa homíliája a Kossuth téren appeared first on Mária Rádió Erdély.

Kedves testvéreim, azt szeretném mondani, hogy köszönöm! Köszönöm a táncot, az éneket, a bátor tanúságtételeket és köszönöm mindnyájatoknak, hogy itt vagytok: örülök, hogy veletek lehetek!

Ferenc püspök úr elmondta, hogy az ifjúság a nagy kérdések és a nagy válaszok ideje. Ez igaz, és fontos, hogy legyen valaki, aki provokál, aki meghallgatja a kérdéseiteket, és nem könnyű, előre csomagolt válaszokat ad, hanem segít, hogy bátran vállaljátok az élet kalandját a nagy válaszok keresése során. Az előre gyártott válaszok nem segítenek, nem tesznek boldoggá. Jézus is így tett. Bertalan, azt mondtad, hogy Jézus nem valami távoli mesekönyv szereplője, nem is szuperhős egy képregényben, és ez így igaz: Krisztus a testet öltött Isten, az élő Isten, aki közel jön; Ő a Barát, a legjobb barát, Ő a Testvér, a legjobb testvér, és nagyon jól tud kérdezni. Az evangéliumban Ő, aki a Mester, valójában kérdéseket tesz fel, mielőtt válaszokat adna. Arra gondolok, amikor szembenéz azzal a házasságtörő asszonnyal, akire mindenki ujjal mutogatott. Jézus közbelép, a vádolók elmennek, Ő pedig egyedül marad vele. Ekkor szelíden megkérdezi tőle: „Asszony, hova lettek? Senki sem ítélt el?” (Jn 8,10). Ő így válaszol: „Senki, Uram!” (11. v.). És így, ahogy ezt mondja, megérti, hogy Isten nem elítélni, hanem megbocsátani akar. Jól jegyezzétek meg: Isten nem akar elítélni, hanem megbocsátani. Isten mindig megbocsát. Hogyan mondják ezt magyarul? – (kérdezte a pápa a tolmácsától. Mondd nekik magyarul, ő pedig lefordítja, mire a fiatalok megismétlik, de a pápa újból kéri, ismételjék meg): Még egyszer magyarul! (A fiatalok megismétlik, mire a pápa): De ne feledjétek el! (Erre a fiatalok tapsolnak).

Jézus minden esésnél kész arra, hogy felemeljen minket! Soha nem szabad tehát félnünk, hogy vele járjunk és haladjunk előre az élet útján. Mária Magdolnára is gondoljunk, aki húsvét reggelén elsőként látta a feltámadt Jézust, akinek volt egy „története”, de elsőként látta őt. Az üres sír mellett sírt, és Jézus megkérdezte tőle: „Asszony, miért sírsz? Kit keresel?” (Jn 20,15). És így, mélységesen meghatódva, Mária Magdolna megnyitja szívét, elmondja neki gyötrelmét, feltárja vágyait és szeretetét: „Hol van az Úr?”.

Most figyeljük meg Jézus első találkozását azokkal, akik a tanítványai lettek. Ketten közülük, akiket Keresztelő János küldött, utána mennek. Az Úr megfordul, és egyetlen kérdést tesz fel: „Mit akartok?” (Jn 1,38). Én is felteszek egy kérdést, amire mindenki válaszoljon a szívében. Miután feltettem, tartsunk csendet. A kérdésem: „Mit kerestek? Mit kerestek az életben?”. Most a csendben mindenki válaszoljon magában: Mit keresek én? És Jézus nem annyira prédikál, nem, hanem utat nyit mindenkinek. Jézus közel megy mindenkihez, nem azt akarja, hogy tanítványai a leckét ismételgető iskolások legyenek, hanem azt akarja, hogy a tanítványai legyenek szabad és úton járó fiatalok, egy olyan Isten társai, aki meghallgatja szükségleteiket és odafigyel álmaikra. Aztán egy idő múlva a két fiatal tanítvány csúnyán elcsúszik, mert Jézus tanítványai sokszor elcsúsztak, nemde és rossz kérést intéznek Jézushoz, nevezetesen, hogy a jobb és bal oldalán ülhessenek, amikor király lesz. Fel akartak kapaszkodni, nemde? Érdekes azonban azt látni, hogy Jézus nem dorgálja meg őket merészségükért, nem azt mondja nekik: „Hogy merészelitek, még csak ne is álmodjatok ilyenről!”. Nem, Jézus nem rombolja le, hanem kijavítja álmaikat, hogy miként valósítsák meg azokat; elfogadja a valami nagyobb felé irányuló vágyukat, de ragaszkodik egy dologhoz, ami jól meg kell jegyeznünk: az ember nem attól lesz nagy, hogy mások fölé emelkedik, hanem attól, hogy másokhoz leereszkedik; nem mások kárára, hanem mások szolgálatával (vö. Mk 10,35-45). Ezt szeretném megismételni és a tolmácsot kérem, hogy kedvesen ismételje meg, azt, mit Jézus mond, ahogy kijavít minket. Arra emlékeztet, hogy nem úgy leszünk naggyá, hogy mások a másik fölé kerekedünk, hanem ha lehajlunk mások felé. Nem mások kárára leszünk naggyá, hanem másokat szolgálva. (A tolmács fordít, mire a pápa megkérdezi): Megértettétek? (A fiatalok tapsolnak).

Látjátok, kedves barátaim, Jézus örül annak, ha nagy dolgokat érünk el. Jézus nem azt akarja, hogy lusták és kényelmes emberek legyünk, nem azt akarja, hogy csendesek és félénkek legyünk, hanem azt akarja, hogy élők, aktívak, főszereplők legyünk, a történelem főszereplői. Ő soha nem kicsinyli le várakozásainkat, hanem éppen ellenkezőleg, vágyaink mércéjét emeli fel. Jézus egyetértene egy közmondásotokkal, remélem, hogy jól mondom: Aki mer az nyer. (A fiatalok tapsolnak).

Megkérdezhetitek: De hogyan lehet nyerni az életben? Két alapvető lépés van, csakúgy, mint a sportban: először is, tűzz ki magasabb célokat, másodszor pedig eddz. Tűzz ki magasabb célokat. Van tehetséged? Egészen biztosan van! Ne tedd félre azt gondolva, hogy a boldogsághoz csak a minimumra van szükséged: diploma, pénzkereső munka, egy kis szórakozás… Nem, azt hozd játékba, amid van. Van egy jó tulajdonságod? Fektessen bele, félelem nélkül! Érzed a szívedben, hogy van olyan képességed, amivel sok jót tehetsz? Érzed, hogy jó dolog szeretni az Urat, nagy családot alapítani, segíteni a rászorulókon? Ne gondold, hogy ezek elérhetetlen vágyak, hanem fektess az élet nagy céljaiba! És aztán edzd magad. Hogyan? Párbeszédben Jézussal, aki a lehető legjobb edző. Ő meghallgat téged, motivál, hisz benned, tudja, hogyan hozza elő belőled a legjobbat. És mindig arra hív, hogy csapatjátékos legyél: soha ne egyedül, hanem másokkal együtt, az Egyházban, a közösségben, együtt, közös élményeket megélve. Gondolok például az ifjúsági világtalálkozókra, és megragadom az alkalmat, hogy meghívjalak titeket a következőre, ami augusztus elején lesz Portugáliában, Lisszabonban. Ma nagy a kísértés, hogy beérjük egy mobiltelefonnal és néhány baráttal. De még akkor is, ha sokan ezt teszik, még ha nektek is ehhez volna kedvetek, ez semmi jóra nem vezet.

Az edzésnek is van egy fontos eleme, és erre te, Krisztina, azzal emlékeztettél minket, hogy az ezernyi rohanás, a lázas sietség és gyorsaság közepette van egy lényeges dolog, ami ma mind a fiataloknak, mind a felnőtteknek hiányzik. Azt mondtad: „nem hagyunk időt a zajban a csendnek, mert félünk a magánytól, ebben pedig nap mint nap el is fáradunk.” Azt szeretném mondani nektek: e tekintetben ne féljetek szembe menni az árral, találjatok minden nap időt a csendre, hogy megálljatok és imádkozzatok. Ma minden azt mondja nektek, hogy gyorsnak, hatékonynak, gyakorlatilag tökéletesnek kell lennetek, mint a gépek! De aztán rájövünk, hogy gyakran kifogy a benzin, és nem tudjuk, mit tegyünk. Olyan jó, ha meg tudunk állni tankolni, az akkumulátorokat feltölteni. De vigyázzunk: ne merüljünk el a saját búskomorságunkban, ne merengjünk a szomorúságainkon, ne gondolkodjunk azon, hogy ki tette ezt vagy azt velem, ne azzal foglalkozzunk, hogyan viselkednek mások; ez nem jó!

A csend az a talaj, amelyen áldásos kapcsolatokat lehet ápolni, mert lehetővé teszi, hogy Jézusra bízzuk azt, amit megélünk, hogy arcokat és neveket vigyünk Eléje, hogy aggodalmainkat Őrá bízzuk, hogy bemutassuk Neki barátainkat és elmondjunk értük egy imát. A csend lehetőséget ad arra, hogy elolvassuk az evangélium egy-egy oldalát, amely az életünkhöz szól, hogy Istent imádva a szívünkben békét találjunk. A csend lehetővé teszi, hogy kézbe vegyünk egy olyan könyvet, amelyet nem kell elolvasnunk, de ami segít abban, hogy az emberi lélekben olvassunk, segít a természetet megfigyelni, hogy ne csak az ember által készített dolgokkal kerüljünk kapcsolatba és felfedezzük a minket körülvevő szépséget. De a csend nem arra való, hogy a mobiltelefonokra és a közösségi médiára tapadjunk; nem, kérlek titeket: az élet valódi, nem virtuális, nem egy képernyőn folyik, hanem a világban!

A csend az ima ajtaja, az ima pedig a szeretet ajtaja. Dóra, szeretnék köszönetet mondani neked, mert úgy beszéltél a hitről, mint egy szerelmi történetről, ahol minden nap szembesülsz a kamaszkor nehézségeivel, de tudod, hogy van Valaki veled, van Valaki érted, és ez a Valaki, Jézus, nem fél attól, hogy veled győzze le az összes akadályt, amivel találkozol. Az ima segít ebben, mert párbeszéd Jézussal, ahogy a szentmise is találkozás vele, a gyónás pedig az az ölelés, amit tőle kapsz. Liszt Ferenc, a ti nagy zeneszerzőtök jut eszembe. Zongorájának tisztítása közben találtak néhány rózsafüzérszemet, amelyek talán beleestek a hangszerbe és eltörtek. Ez egy olyan nyom, ami arra enged következtetni, hogy egy-egy kompozíció vagy fellépés előtt, vagy talán egy rövid, elszórakoztató zongorajáték közben is imádkozni szokott: az Úrhoz és a Szűzanyához beszélt arról, hogy mit szeret, művészetét és tehetségét imádságba helyezte el. Amikor imádkozol, ne félj Jézus elé vinni mindazt, ami a belső világodban zajlik: a szeretetedet, félelmeidet, problémáidat, elvárásaidat, emlékeidet, reményeidet. Az imádság párbeszéd, élet. Bertalan, ma nem szégyellted azt, hogy nyíltan beszélj a szorongásról, amely néha megbénít, és a hit megtalálásának küzdelmeiről. Nagyon szép, ha megvan benned az igazság bátorsága, ami nem azt jelenti, hogy megmutatod, hogy soha nem félsz, hanem hogy megnyílsz, és megosztod gyarlóságaidat az Úrral és másokkal, anélkül, hogy elrejtenéd, anélkül, hogy másnak mutatnád magad, anélkül, hogy álarcot viselnél. Az Úr, ahogy az evangélium minden oldalon elmondja nekünk, nem rendkívüli emberekkel tesz nagy dolgokat, hanem valódi emberekkel. Ezzel szemben azok, akik a saját képességeikre hagyatkoznak és a látszat szerint élnek, hogy úgy látszék, a helyükre kerültek, távol tartják Istent a szívüktől. Jézus a kérdéseivel, a szeretetével, a Lelkével mélyünkre hatol, hogy igaz emberekké tegyen minket. És ma nagy szükség van az igaz emberekre!

Ennek kapcsán megragadott az, amit te, Tódor elmondtál, kezdve a neveddel, amelyet Boldog Romzsa Tódor tiszteletére viselsz, aki nagy hitvalló és aki arra hív minket, hogy ne éljünk félmegoldásokkal. Fel akartál rázni, mondván, hogy a missziós buzgalmat elaltatja biztonságos és kényelemes életünk, miközben innen nem túl távol háború és szenvedés az úr. Íme, ez a felhívás: vegyük kezünkbe sorunk azért, hogy segítsünk a világot békességben élni. Mindannyian tegyük fel magunknak a kérdést, hogy mit teszek másokért, az Egyházért, a társadalomért? A saját érdekeimet szem előtt tartva élek, vagy kockáztatok másokért, érdekeimre nem gondolva? Tegyük fel a kérdést, hogy mennyire vagyunk hálásak, hogy mennyire vagyunk képesek Jézus példája szerint szeretni, azaz szolgálni.

Kedves barátaim, van még egy utolsó dolog, amit szeretnék megosztani, egy epizód az evangéliumból, amely összefoglalja azt, amiről beszéltünk. Másfél évvel ezelőtt itt voltam az Eucharisztikus Kongresszuson; János evangéliumában, a 6. fejezetben van egy gyönyörű eucharisztikus történet, amelynek középpontjában egy fiatalember áll. Egy fiatalember aki a tömegben Jézust hallgatta. Valószínűleg tudta, hogy ez sokáig fog tartani, és előrelátó volt: ebédet vitt magával. Jézus együtt érzett a tömeggel és jól akarja lakatni őket, ezért a maga módján tesz fel kérdéseket a tanítványoknak, hogy felszabadítsa energiáikat. Megkérdi egyiküket, hogyan hogyan lakassa jól a sokaságot, és egy „könyvelői” válasz érkezik: „Kétszáz dénár árú kenyér sem elég, hogy csak egy kevés jusson is mindenkinek” (Jn 6,7). Mintha azt mondaná: ez matematikailag lehetetlen. Eközben egy másik meglátja ezt a fiút, és megjegyzi, de ismét pesszimista: „Van itt egy fiú, akinek van öt árpakenyere és két hala, de mi az ennyinek?” (9.). Ennyi azonban elég Jézusnak, hogy véghez vigye a kenyérszaporítás híres csodáját.

Az evangélium azonban nem említ egy részletet, amit a mi képzeletünkre bíz: hogyan vették rá a tanítványok azt a fiatalembert, hogy odaadja mindenét? Talán megkérték, hogy adja oda az ebédjét, ő pedig körülnézett, és látta, hogy több ezer ember van itt. És talán hozzájuk hasonlóan ő is azt válaszolta, hogy „Nem elég, miért kértek engem, inkább a ti dolgotok, akik Jézus tanítványai vagytok, az, hogy gondoskodjatok erről?”. Aztán talán azt mondták neki, hogy maga Jézus kéri ezt. És Ő rendkívüli dolgot tesz: megbízik bennük, mindent odaad, semmit sem tart meg magának. Azért jött, hogy Jézustól kapjon, és azon kapja magát, hogy ő az, aki Jézusnak ad. De így történik meg a csoda. A megosztásból születik: a Jézus által véghez vitt megsokszorozás akkor kezdődik, hogy az a fiatalember megosztja vele és másokkal azt, amije van. Annak a fiatalembernek a keveséből Jézus kezében sok lesz. Íme, ide vezet a hit: az adakozás szabadságához, a nagylelkűség lelkesedéséhez, a félelmek legyőzéséhez, az önmagunk kockára tételéhez! Barátaim, ti mind értékesek vagytok Jézus számára, és számomra is! Ne feledjétek, hogy senki sem veheti el helyeteket az Egyház és a világ történetében: senki sem képes arra, amire csak ti vagytok képesek. Segítsünk egymásnak elhinni, hogy szeretnek és értékesek vagyunk, hogy nagy dolgokra vagyunk teremtve. Imádkozzunk ezért, és bátorítsuk egymást ebben! És ne feledkezzetek meg arról, hogy imádkozzatok értem is. Köszönöm!

Forrás/Fotó: Vatican News

The post Ferenc pápa beszéde a fiatalokhoz appeared first on Mária Rádió Erdély.

Örülök, hogy ismét itt lehetek, miután veletek együtt részt vehettem az 52. Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszuson, mely a kegyelem nagy pillanata volt, és biztos vagyok abban, hogy lelki gyümölcseit máig élvezitek. Köszönöm Veres püspök úrnak a hozzám intézett üdvözletét, és hogy ezekkel a szavakkal tolmácsolta a magyarországi katolikusok vágyát: „Szeretnénk ebben a változó világban hitelesen tanúságot tenni arról, hogy nekünk Krisztus a jövőnk.” Krisztus.

Nem azt mondja: „a jövő Krisztus”, nem, hanem: „nekünk Krisztus a jövőnk.” Ne keverjük össze a kettőt!

Ez az egyik legfontosabb feladat, amely előttünk áll: korunk változásait és átalakulását értelmezni és megpróbálni a lelkipásztori kihívásokkal a lehető legmegfelelőbb módon szembenézni. Krisztussal és Krisztusban! Semmit sem Krisztuson kívül, semmit sem Krisztustól távol!

Ez akkor lehetséges, ha Krisztusra mint jövőnkre tekintünk: ő „az Alfa és az Ómega […], aki van, aki volt és aki eljő, a Mindenható” (Jel 1,8), a kezdet és a vég, az emberi történelem alapja és végső célja. Ha e húsvéti időben annak dicsőségét szemléljük, aki „az Első és az Utolsó” (Jel 1,17), akkor megláthatjuk a világunkat időnként megrázó viharokat, a gyors és folyamatos társadalmi változásokat és a hit válságát is Nyugaton, de azzal a látással, amely nem enged a csüggedésnek, és nem veszíti szem elől a húsvét középpontját: a feltámadt Krisztust, aki a történelem középpontja és a jövő. Életünk, bármennyire is törékeny, szilárdan az ő kezében van. Ha erről megfeledkezünk, akkor mi, lelkipásztorok és világi hívők emberi eszközöket és megoldásmódokat fogunk keresni, hogy megvédjük magunkat a világtól, bezárkózva kényelmes és békés vallási oázisainkba; vagy éppen ellenkezőleg, alkalmazkodunk a világiasság váltakozó széljárásaihoz, akkor pedig kereszténységünk elveszíti erejét, és megszűnünk a föld sója lenni.

Térjünk vissza Krisztushoz, aki a jövő, hogy ne essünk a világiasság váltakozó széljárásainak csapdájába! Ez lenne ugyanis a legrosszabb, ami az Egyházzal történhet: egy világias Egyház.

Ez két értelmezés – úgy is mondhatnám, hogy két kísértés –, amelytől Egyházként mindig óvakodnunk kell. Az első a jelenlegi történelem katasztrofális olvasata, amelyet azok kishitűsége táplál, akik azt ismételgetik, hogy minden elveszett, nincsenek már meg a múlt értékei, nem tudjuk, hová jutunk. Annyira szép, hogy Sándor főtisztelendő úr hálát adott Istennek, aki „megszabadította őt a kishitűségtől”! És mit csinált az életéből, egy nagy katedrálist? Nem, hanem egy kis, vidéki szükségkápolnát. De megcsinálta, nem hagyta magát legyőzni. Köszönöm, testvérem! És ott a másik veszély, saját korunk naiv olvasata, amely viszont az alkalmazkodás, a konformitás kényelmén alapul, és elhiteti velünk, hogy mégiscsak rendben van minden, csak a világ mostanra megváltozott, és megkülönböztetés nélkül alkalmazkodnunk kell hozzá. Ez helytelen! Íme, a katasztrofális kishitűséggel és a világias alkalmazkodó szellemmel szemben az evangélium új látást ad nekünk, megajándékoz a megkülönböztetés kegyelmével, hogy egyszerre befogadó magatartással és a prófécia lelkével lépjünk be korunkba. Vagyis a próféciára nyitott befogadással. Nem szeretem a „prófétai” jelzőt használni, túl sokszor használjuk. A főnevet használjuk: prófécia. A főnevek válságát éljük át, és oly gyakran nyúlunk a melléknevekhez. Nem! Prófécia. Befogadó magatartással, nyitott lélekkel, és próféciával a szívünkben!

Ennek kapcsán szeretnék röviden utalni egy gyönyörű képre, amelyet Jézus használt: a fügefa képére (vö. Mk 13,28–29), amely a jeruzsálemi templommal összefüggésben jelenik meg. Azokat, akik annak gyönyörű köveit csodálták, és így egyfajta világias konformizmusban éltek, biztonságukat a szent térbe és annak ünnepélyes pompájába helyezve, Jézus arra figyelmeztette, hogy itt a földön semmit sem szabad abszolútnak tekinteni, mert minden bizonytalan, és kő kövön nem marad – a zsolozsmában ezekben a napokban a Jelenések könyvét olvassuk, mely elénk tárja, hogy kő kövön nem marad –, ugyanakkor az Úr nem akar csüggedést okozni, sem félelmet kelteni, ezért hozzáteszi: amikor minden elmúlik, amikor az emberi templomok összeomlanak, amikor szörnyű dolgok történnek és heves üldözések támadnak, akkor „majd meglátják az Emberfiát, amint eljön a felhőkön nagy hatalommal és dicsőséggel” (vö. Mk 13,26). És itt hív meg bennünket arra, hogy a fügefát szemléljük: „Vegyetek példát a fügefáról. Amikor hajtása már zsendül és levelet hajt, tudjátok, hogy közel van a nyár. Így ti is, mihelyt látjátok, hogy ezek mind bekövetkeznek, tudjátok meg, hogy közel van, már az ajtóban” (Mk 13,28–29). Arra kapunk tehát meghívást, hogy gyümölcsöt termő növényként használjuk fel a nekünk adott időt, annak változásaival és kihívásaival együtt, mert mindezeken keresztül – mondja az evangélium – az Úr közeledik. És addig is arra vagyunk hivatva, hogy megbecsüljük ezt az időt, hogy olvassuk az evangéliumot és elvessük a magvait, hogy lemetsszük a gonoszság száraz ágait, hogy gyümölcsöt teremjünk.

Próféciával végzett befogadásra kaptunk meghívást.

Próféciával végzett befogadás: azt jelenti, hogy megtanuljuk felismerni Isten jelenlétének jeleit a való világban, még ott is, ahol nem jelenik meg kifejezetten a keresztény szellem jegyében, vagy ahol kihívás vagy kérdés formájában érkezik. Ugyanakkor mindent az evangélium fényében kell értelmeznünk, anélkül, hogy elvilágiasodnánk – erre vigyázzatok! –, a keresztény prófécia hirdetőiként és tanúiként. Vigyázzatok az elvilágiasodás folyamatára! A világiasságba süllyedés talán a legrosszabb, ami egy keresztény közösséggel történhet! Azt látjuk, hogy még ebben az országban is, ahol a hit hagyománya szilárdan gyökeret vert, tanúi vagyunk az elvilágiasodásnak és az azt kísérő jelenségek terjedésének, mely veszélyezteti a család egységét és szépségét, kiteszi a fiatalokat az anyagias és hedonista életideál kockázatának és polarizálja az új kérdésekről és kihívásokról szóló vitát. Így megjelenik az a kísértés, hogy megmerevedjünk, bezárkózzunk és „harcos” hozzáállást vegyünk fel. Pedig ez a valóság lehetőségeket is hordozhat számunkra, keresztények számára, mert hitre és bizonyos témák elmélyítésére ösztönöz, és arra hív, hogy feltegyük magunknak a kérdést: ezek a kihívások miként léphetnek párbeszédbe az evangéliummal, hogy új utak, eszközök és nyelvezet keresésére indítsanak? Ebben az értelemben jelentette ki XVI. Benedek, hogy a szekularizáció különböző korszakai az Egyház segítségére voltak, mert „lényegesen hozzájárultak belső megtisztulásához és reformjához. A szekularizációk valójában […] minden alkalommal az Egyház mély megszabadulását jelentették a világiasság formáitól” (Találkozó az Egyházban és a társadalomban elkötelezett katolikusokkal, Freiburg im Breisgau, 2011. szeptember 25.). Ha bármiféle szekularizációval találkozunk, az valójában kihívás és felhívás arra, hogy megtisztítsuk az Egyházat mindenféle világiasságtól. Térjünk vissza ehhez a szóhoz, mely a legrosszabb: a világiasságba süllyedés a legrosszabb, ami történhet velünk! Ez egy békés, megnyugtató pogányság, olyan pogányság, amely nem veszi el a békédet. Miért? Mert jó? Nem! Hanem mert érzéketlenné tesz, elaltat!

A mai élethelyzetekkel folytatott párbeszédre irányuló elköteleződés azt kívánja a keresztény közösségtől, hogy jelen legyen és tanúságot tegyen, hogy képes legyen félelem és megcsontosodás nélkül meghallgatni a kérdéseket és meglátni a kihívásokat. Ez a jelen helyzetben nem könnyű, mert belső nehézségekből sincs hiány. Különösen a papok túlterheltségét szeretném kiemelni. Egyrészt a plébániai és lelkipásztori élet követelményei sokrétűek, másrészt a hivatások száma csökken, és a papok kevesen vannak, sokan közülük előrehaladott korúak és a fáradtság jelei mutatkoznak rajtuk. Ez sok európai ország közös valósága, amellyel kapcsolatban fontos, hogy mindenki – lelkipásztorok és világi hívők egyaránt – érezze a közös felelősséget: mindenekelőtt az imádságban, hiszen a válaszok az Úrtól és nem a világtól jönnek, a tabernákulumból, nem pedig az internetről. Aztán a hivatásokért végzett lelkipásztori munka szenvedélyében, keresve annak a módját, hogy a sajátos megszentelődés útján is lelkesen felkínáljuk a fiataloknak Jézus követésének a varázsát.

Szép, amit Krisztina nővér a „Jézussal való perlekedésről” mondott. Nehezen alakult az ő hivatása, hiszen ahhoz, hogy domonkos lehessen, először egy ferences pap segítette, aztán a jezsuiták a lelkigyakorlatokkal…, és végül domonkos lett. Ügyes vagy! Szép utat jártál be! Szép, amit Krisztina nővér a „Jézussal való perlekedésről” mondott: hogy miért éppen őt hívta meg, azt akarta, hogy a testvéreit hívja, ne őt. Szükség van azokra, akik meghallgatják a fiatalokat és segítik őket, hogy jól tudjanak perlekedni az Úrral! És általánosabban: szükség van arra, hogy egyházi reflexiót kezdeményezzünk – szinodális, együttesen végzett reflexiót – a lelkipásztori élet megújítására, nem megelégedve a múlt ismétlésével, nem félve a plébánia átszervezésétől, hanem prioritásként kezelve az evangelizációt és aktív együttműködést kezdeményezve a lelkipásztorok, a katekéták, a lelkipásztori munkatársak és a tanárok között. Ti már ezen az úton jártok: kérem, ne álljatok meg! Keressétek a lehetséges módokat, hogy örömmel tudjatok együttműködni az evangélium ügyében és együtt mozdítsátok elő, ki-ki a maga karizmájával a lelkipásztori munkát mint örömhírhirdetést, kérügmatikus örömhírhirdetést, vagyis amely megszólítja az emberek lelkiismeretét. Szép volt, amit ebben az összefüggésben Dorina arról mondott, hogy a narráció és a kommunikáció által, a mindennapi életet érintve kell elérnünk felebarátainkat. Itt megállok egy kicsit, hogy kiemeljem a katekéták gyönyörű munkáját, ezt az antiquum ministeriumot. Vannak olyan helyek a világon – gondoljunk például Afrikára –, ahol az evangelizációt katekéták végzik. A katekéták az Egyház oszlopai! Köszönjük, amit tesztek! Köszönetet mondok a diakónusoknak és a katekétáknak is, akiknek döntő szerepük van a hit átadásában a fiatalabb nemzedékeknek, és mindazoknak, tanároknak és nevelőknek, akik nagylelkűen munkálkodnak az oktatás területén: köszönöm, nagyon szépen köszönöm!

Engedjétek meg, hogy elmondjam: a lelkipásztori munka akkor lesz gyümölcsöző, ha képesek vagyunk megélni azt a szeretetet, amelyet az Úr parancsolt nekünk, és amely az ő Lelkének ajándéka.

Ha távolságtartónak vagy megosztottnak mutatkozunk, ha megcsontosodunk álláspontjainkban és csoportosulásainkban, akkor nem fogunk gyümölcsöt teremni.

Önmagunkra gondolunk, saját elgondolásainkra, saját teológiánkra gondolunk. Szomorú, ha megosztottak vagyunk, mert ahelyett, hogy egy csapatként játszanánk, az ellenség játékát segítjük: a sátán bomlaszt, a sátán művésze a bomlasztásnak, ez a specialitása! Mi pedig egymástól eltávolodott püspököket, a püspökükkel feszültségben élő papokat látunk, viszály van az idősebb és a fiatalabb papok, az egyházmegyések és a szerzetesek, a papok és a világi hívők, a latinok és a görögök között; pártokra szakadunk az Egyház életét érintő kérdésekben, de politikai és társadalmi téren is, mereven képviselve ideológiai álláspontunkat. Ne engedjétek be az ideológiákat! A hitéletet, a hívő magatartásmódot nem lehet ideológiára redukálni: ez a sátántól való! Nem, kérem: az első lelkipásztori cselekedet az egymás közti közösségről való tanúságtétel, mert Isten maga közösség, és ott van jelen, ahol testvéri szeretet uralkodik. Győzzük le az emberi megosztottságot, hogy együtt dolgozzunk az Úr szőlőjében! Merüljünk el az evangélium szellemében, verjünk gyökeret az imádságban, különösen a szentségimádásban és Isten igéjének hallgatásában, törekedjünk az élethosszig tartó tanulásra, ápoljuk a testvériséget, a közelséget és az egymásra való odafigyelést. Nagy kincs birtokába jutottunk, ne pazaroljuk el az evangéliumhoz képest másodlagos értékeket hajszolva!

Itt hadd figyelmeztesselek benneteket: óvakodjatok a pletykálástól, a püspökök közötti, a papok közötti, a szerzetesnők közötti, a világi hívők közötti fecsegéstől…

A pletyka rombol. Olyan szép dolognak tűnik a fecsegés, édes, mint a cukorka, jó dolog másokról fecsegni. Az ember gyakran beleesik. Vigyázzatok, mert ez a rombolás útja.

Ha egy felszentelt személynek, egy megszentelt személynek vagy egy világi hívőnek, aki komolyan veszi hivatását, sikerül, hogy sose szóljon meg másokat, az egy szent! Ezen az úton menjetek: ne mondjatok rosszat másokról! „Ó, Atyám, ez nehéz, mert néha az ember elcsúszik: itt ezt mondom, ott amazt…” A megszólás ellen van egy jó orvosság: például az ima; de van egy másik jó orvosság is: megharapni a nyelvünket. Tudtátok ezt? Harapjátok meg a nyelveteket, és ne pletykáljatok! Rendben?

És még egy dolgot szeretnék mondani a lelkipásztoroknak: az Atya arcát mutassátok meg Isten szent népének, és alakítsátok ki a családias lelkületet – ne legyünk merevek, hanem irgalmas és könyörületes tekintettel és megközelítésekkel éljünk. Ezzel kapcsolatban szeretnék hangsúlyozni egy dolgot: mi Istennek a stílusa? Isten első stílusa a közelség. Ő maga mondta ezt a Második Törvénykönyvben: „Mondd, melyik néphez vannak olyan közel az istenei, mint én tehozzád?” Isten magatartására a közelség, az együttérzéssel és a gyengédség jellemző. Közelség, együttérzés és gyengédség: ez Istennek a stílusa. Ezt a stílust kövessük! Vajon én közel állok-e az emberekhez, segítem-e az embereket, együttérző vagyok-e, vagy mindenkit elítélek? Gyengéd és kedves vagyok-e? Tehát semmi merevség, hanem közelség, együttérzés és gyengédség! Ezzel kapcsolatban megragadtak József atya szavai, aki felidézte testvére, Brenner János boldoggá avatását és szolgálatát, egy olyan papét, akit mindössze huszonhat éves korában barbár módon meggyilkoltak. Ennek a népnek hány meg hány vértanúja és hitvallója élt a múlt század totalitárius diktatúrái alatt! Sokat szenvedtetek!

Boldog János annyi szenvedést élt át, hogy könnyen megtehette volna, hogy haragot tart, bezárkózik, merevvé válik. Ehelyett jó pásztor volt. Erre van mindannyiunknak, különösen a papoknak szükségünk:

irgalmas tekintetre, együttérző szívre, mely mindig megbocsát, újra és újra megbocsát, amely segít az újrakezdésben, befogad és nem ítélkezik, nem zavar el, bátorít és nem kritizál, szolgál és nem pletykál.

Ez a magatartás felkészít bennünket a befogadásra, olyan befogadásra, amely prófécia. Felkészít az Úr vigasztalását közvetíteni a világban tapasztalható fájdalom és szegénység valóságában, közel lenni az üldözött keresztényekhez, a befogadást kereső menekültekhez, a más etnikumú emberekhez, és bárkihez, aki rászorul. A szentség nagyszerű példáival bírtok ebben a tekintetben, mint például Szent Mártonéval. Az ő gesztusa, amellyel megosztotta köpenyét a szegénnyel, sokkal több, mint a szeretet cselekedete: egy olyan Egyház képe, amely felé törekednünk kell, amit a Magyar Egyház Európa szívében próféciaként hordozhat: az irgalmasság és közelség felmutatása. De szeretnék megemlékezni Szent Istvánról is, akinek ereklyéje itt van mellettem: ő, aki először bízta Isten anyjára a nemzetet, aki elszánt evangéliumhirdető térítő volt, kolostorok és apátságok alapítója, képes volt arra is, hogy mindenkit meghallgasson és mindenkivel párbeszédet folytasson, tudott gondoskodni a szegényekről: csökkentette adójukat, és álruhában osztott alamizsnát, hogy ne ismerjék fel.

Ilyen Egyházról kell álmodnunk: olyan Egyházról, amely képes meghallgatni, párbeszédet folytatni, a gyengébbekre odafigyelni; olyan Egyházról, amely befogadó mindenki irányába; olyan Egyházról, amelynek van bátorsága mindenkihez elvinni az evangélium próféciáját.

Kedves testvéreim, Krisztus a jövőnk, mert ő irányítja a történelmet, ő a történelem ura. Erről szilárdan meg voltak győződve hitvallóitok: megannyi püspök, pap, szerzetes és szerzetesnő, akik az ateista üldözés alatt vértanúhalált haltak; ők tanúsítják a magyarság sziklaszilárd hitét. Ez nem túlzás, meggyőződésem, hogy sziklaszilárd hitetek van, és hálát adunk Istennek érte. Szeretnék megemlékezni Mindszenty bíboros úrról, aki hitt az ima erejében, olyannyira, hogy szinte szállóigeként idézik szavait: „Ha van egymillió imádkozó magyar, nem félek a holnaptól!” Legyetek befogadóak, legyetek tanúi az evangélium ígéretének, de mindenekelőtt legyetek az imádság emberei, mert a történelem és a jövő ettől függ. Megköszönöm hiteteket és hűségeteket, mindazt a jót, amik vagytok, és amit tesztek. És nem tudom elfelejteni az Angolkisasszonyok közösségébe tartozó magyar nővérek bátor és türelmes tanúságát, akikkel Argentínában találkoztam, miután a vallásüldözés idején elhagyták Magyarországot. Tanúságtevő, csodálatos nők voltak! Tanúságtételükkel annyi jót tettek velem. Imádkozom értetek, hogy a hit nagyszerű tanúinak példáját követve sose győzzön le benneteket a középszerűségbe süllyesztő belső fáradtság, és örömmel haladjatok előre. És kérlek benneteket, hogy továbbra is imádkozzatok értem.

Szerző: Thullner Zsuzsanna

Forrás/Fotó: Magyar Kurír

The post Ferenc pápa beszéde a Szent István-bazilikában appeared first on Mária Rádió Erdély.