Két testvér gondtalanul játszik az udvaron. Egyszer csak egy méhecske dongja körül őket és amikor a két gyermek heves csapkodással megpróbálja elhessegetni a hívatlan vendéget, a méhecske megszúrja a nagyobbik testvért, aki fájdalmában keserves sírásra fakad. Amikor ezután a méhecske a kisebbik felé repül, a gyermek éktelen sikoltozásban tör ki. Erre odarohan az édesapjuk, védő kézmozdulattal öleli át gyermekét ezekkel a szavakkal: „Ne félj kisfiam! Ez a méhecske már nem bánthat téged, mivel bátyád már kihúzta a fullánkját!”

A halál is egy ilyen méhecskéhez hasonlít, amely ijesztően megérint életem folyamán többször is, de mennyei Atyánk átölel és emberi és egyben isteni szóval, Fiának szavával biztat: Ne féljetek! Pál apostol is erre figyelmeztet: Halál, hol a te győzelmed? Halál, hol a te fullánkod? (1 Kor 15, 54-55). Ne féljek, mert van az idősebb testvérem, Jézus Krisztus, aki kihúzta már a halál fullánkját.

Jézus feltámasztja Lázárt. Ez az esemény Jézus halála előtt pár nappal történik – és ezt fontos kihangsúlyozni!

Jézus ezzel előrevetít két nagyon fontos dolgot: Ő is meg fog halni, ahogy minden ember, s fel is fog támadni. Ez a kettős örömhír: a Nagyobbik Testvérünk, Aki a Feltámadás és az Élet – legyőzte a halált!

Amikor egy hajó távolodik a parttól, kisebb lesz azok szemében, akik a parton maradtak. De azok szemében, akik a hajón ülnek, nem lesz kisebb. S mikor a hajó eltűnik a láthatárról, valóban eltűnik azok szemében, akik a parton maradtak, de az utazók nem tűnnek el – csak átmennek a másik partra. Ilyen a halál is. Mi is a halál felé tartunk, mert elindulunk az egyik parttól a másik felé.

Nagyböjt ötödik vasárnapjának evangéliuma arra hív meg, hogy a feltámadás fényében éljek – és ne féljek, mert az igazi élet szétosztja magát!

Aki igazán él, meg kell halnia – szét kell osztania magát másoknak, hogy ezt az igazi életet mások is megkapják! Ezt teszi Jézus! Meg kell halnia, mint a búzaszemnek. Ha nem hal el ott mélyen a földben, egymaga marad!

Egyik virágvasárnap Párizsban nagyon érdekesen játszották le, mutatták meg Krisztus feltámadását: sírjából emberek jöttek elő – mindenhonnan. Jézus a sírba kerül emberként és előjön Krisztusként, mindenkinek felajánlva az isteni életet. Valójában Nagyböjt minden vasárnapján is az élet győzelmét ünnepeljük! Az igazi élet győzelmét, amely a szenvedést és a halált nem kerüli meg.

Jézus feltámadásnak és életnek nevezi magát!

Ki tehet ilyen kijelentést? Nyilvánvalóan olyan valaki, aki az életet a maga teljességében birtokolja. Ez az élet hittel és szeretettel teljes isteni élet, Jézus élete. Jézus nemcsak maga az élet, hanem az élet adója is. János evangéliumában az élet szó magában foglalja mindazt, ami üdvösséget, boldogságot, sikert vagy jólétet jelent. A másik három evangélista ebben a vonatkozásban legtöbbször Isten országáról beszél és elmondja, hogy „Isten országa köztetek van”.

Ez az igazi élet, tehát nem valamiféle távoli álom, hanem jelen valóság, amelyet még a halál sem képes megszüntetni, mert ez az élet Istennel való közösséget jelent, bűntől való szabadságot, békességet és bőséget a bennünk lakó Lélek által. Az él igazán, aki Istenben él és Isten is őbenne!

A kirándulók közül valaki így szólt a turistavezetőhöz: „Büszkék lehetnek a városukra. Csodálatosak a templomaik. Az a benyomásom, hogy ebben a városban az emberek nagyon szeretik Istent.” „Azt nem tudom, mennyire szeretik Istent, de az biztos, hogy gyűlölik egymást” – válaszolta cinikusan a vezető.

E történetben is észlelhetem az utalást arra a kettőségre, amely különösen jellemző az emberre: egyik oldalon kecsegtet a hatalom és az emberi dicsőség, az eszem-iszom, a szórakozás és az élvezet, a másik oldalon az élő vizek forrása, a világ világossága és Ő, Aki a mai evangéliumban Életnek nevezi magát.

Kettős élet! Hány család és hány ember megy tönkre emiatt? Férj és feleség egymás mellett élik le saját „magánéletüket”: egymás mellett élnek, de nem egymással! Esetleg egy mással!

Tényleg élek?

Tényleg szeretek?

Ma ismét újrakezdhetek.

Nem késő!

Sajgó Balázs

Forrás, fotó: Vatican News

Sokszor úgy vagyunk az életben, mint Andersen meséjében a kis pásztorfiú. Tavasztól őszig fent tartózkodik a hegyen, őrzi a nyájat. Naplementekor kiül kunyhója elé és elbűvölten gyönyörködik abban az aranyházikóban, amely a szemben álló hegyről integet feléje.

Egyik este elhatározza, hogy elmegy és közelebbről megnézi ezt az aranyházat. Úttalan utakon kapaszkodik felfelé, a kövek megsebzik a lábát. Végre megérkezik a messziről oly gyönyörűnek látott kunyhó elé. Nagy a csalódása, amikor megszemléli álmai palotáját. Nem más az, mint egy düledező, elhagyott viskó, baglyok, verebek, egerek tanyája.

Hova tűntek a ragyogó ablakok? Nem érti, mi történik…

Csalódottan és szomorúan fordul vissza, mert a valóság leleplezte álmait. Mikor azonban a messzeségből megpillantja saját kunyhóját, szinte nem akar hinni a szemének. Csillogó aranypalotát lát, fénylő ablakokkal.

Vajon miféle varázslat történt, ami így átváltoztatta?

Nem történt varázslat, csak a holdsugarak fénye és a messzeség öltöztette kunyhóját aranyos köntösbe.

Az Istennel való kapcsolat az élet lényege. Másképp nem is élet az élet. Amíg nem tekintek magamba és nem emelem felfelé a lelkem, addig sok mindent észreveszek, csak éppen azt nem tudatosítom, hogy bennem is ott ragyog a fényes istenarc. Ezért szükséges a csend és a világtól való eltávolodás – ahogy előző héten is hangsúlyoztam. Ha ezt rendszeresen teszem, akkor nemcsak a bennem megszólaló hangok és érzések tisztulnak le – ahogy nagyböjt első vasárnapján erről elmélkedtünk – hanem saját értékességemet is felismerem bent, hogy ne kelljen keresnem kint. Bentről ugyanis felfelé tekintek.

A nagyböjti szent időszak tehát nemcsak a pusztába hív meg, hanem ezzel együtt az elvonulásra Jézus példája szerint.

Az evangéliumok többször utalnak arra, hogy Jézus elvonul. Többször kiemelik, hogy egy egész éjszakát Isten imádásában tölt. Ez az Ő töltekezése: hosszabb időt Istennel tölt. Atyjával beszélget, Őt csodálja és hallgatja, így érti meg Ő is emberségében Isten rá vonatkozó akaratát.

Amikor oly sokszor elvonult és egy egész éjszakát Istennel töltött, tudta mindig, mit kell tennie és ez életének értelmet adott: megtelt szeretettel és ezt adta tovább. Minden, amit tett, ebből eredt és ebből nyerte értelmét! Átimádkozta az éjszakát és tudta, kiket kell kiválasztania. Átimádkozta az éjszakát és igazi találkozásokban volt része. Átimádkozta az éjszakát és betegeket gyógyított. Átimádkozta az éjszakát és tanításával sokakat magával ragadott. Átimádkozta az éjszakát és nem panaszkodott. Átimádkozta az éjszakát és átváltozott.

Amikor felment a hegyre, mindig átváltozott, megváltozott, elváltozott. Amikor visszatért a hegyről, ezt érezték azok, akik Vele találkoztak. Ez az érzés egyeseket magával ragadott, másokat eltaszított – mert nem tudtak mit kezdeni vele. A Vele való találkozás ugyanis döntésre késztet: vagy magamba nézek és nem kell félnem, vagy menekülök a megvilágosító találkozástól…

Amikor a Tábor hegyére felment, magával vitte tanítványait és ők egészen közelről látták, mi történik akkor, amikor Jézus imádkozik. Teljesen elbűvölte őket a látvány.

Amikor Jézus imádkozott, teljes jelenlétben volt az Atyával a Szentlélekben. Amikor imádkozott, megjelent a múlt, hiszen a szent hegyen ott volt Mózes és Illés, de ott volt a jövő is, hiszen az apostolok ebből a jelen élményből értették meg, mit kell tenniük majd a jövőben.

Jézus imája ilyen mesteri ima, minden ima modellje. Ha ezt az imamodellt követem, akkor velem is megtörténik, ami Vele történt: átváltozom, megváltozom, elváltozom.

Az igazi ima átváltoztat: megtölt fénnyel, örömmel és élettel.

Az igazi ima megváltoztat. Ha egy kis változás nem történik bennem és körülöttem minden ima után, akkor talán még nem történt meg az igazi találkozás Istennel, nem voltam igazán Jelen-létében!

Az igazi ima néha el is változtat: a körülöttem élők azt jelzik, mintha nem lennénk a régiek.

Talán az lenne az igazi böjt, ha időmből többet adnék Istennek és akkor tudnám mindig, hogy mi a következő lépés…

Isten jelenléte megváltoztat, átváltoztat, elváltoztat.

Megengedem?

Sajgó Balázs

Forrás, fotó: Vatican News

Egy embernek az volt a szokása, hogy minden este ugyanabban az időben leült és egy percig csendben maradt. Nem mondott imát és nem kért semmit, csak ült. Egyszer megkérdezték tőle: – Mit csinálsz ilyenkor?
Azt felelte:
– Semmit. Csak emlékeztetem magam, hogy nem én vagyok az Isten!

Nem véletlen, hogy minden évben a nagyböjti szentidő kezdetén Jézus megkísértésének történetével indulok a pusztába, hogy emlékezzek arra, nem én vagyok az Isten.
Nem kell messze vonulnom, csak saját „pusztámat” kell megteremtenem negyven napig, ahol csend van, mert kikapcsolok minden külső, zavaró eszközt, hogy meghalljam a belülről érkező hangokat és megkülönböztessem azokat. Jézus példája alapján én is a Szentlélekkel indulok, az Ő segítségét kérem, hogy ne tévesszenek meg azok a hangok és érzések, amelyek nem Istentől vannak.
Elvonulni és csendben maradni, Istenre figyelni merész lépés, mert a Vele való együttlétből nem hiányzik a megpróbáltatás és a kísértés. Ezeket meg azért engedi meg, hogy megtisztuljak és még inkább hasonlóvá váljak Hozzá. Nem úgy, ahogy az elterelő érzések és hangok sugallják, hanem ahogy Ő szeretné: egyre inkább láthatóvá váljon az Ő képére és hasonlóságára teremtett ember.
Ez a csendben zajló megtisztulás fájdalmas, de ez az út vezet vissza Őhozzá. A megtisztulás csendben zajlik, mert a csendben először elterelő zajok vannak. A csend először zajos, hogy aztán lecsendüljön bennem minden.

Az elterelő zajok és hangok kezelésében is Jézus mutatja az utat. Sőt, nemcsak mutatja, hanem kiderül, hogy Ő maga az Út. Ha Hozzá kapcsolódom, akkor felismerem az elterelő zajokat és hangokat, hogy a csendben halljam aztán a Szentlélek hangját, Aki Őt is vezette.
Annak tudatában és tudatosításában indulok a pusztámba, hogy az Ő hasonlóságára teremtett ember vagyok, tehát Őhozzá tartozom.
Ezzel a tudattal lehet élni és vissza-élni. Visszaélni akkor fogok, ha az elterelő zajokat és hangokat követem. Élni pedig akkor fogok, ha rendszeresen csendben maradok naponta.
Naponta többször is.
Ha ezt teszem, kizárt dolog, hogy nagyon eltévedjek. Ha kiélezem figyelmem, megérzem Jelenlétét és Őrá figyelek.

Jézus negyvennapos böjtölés után megéhezik.

Rögtön jön a kísértő gondolat, amely – ha kívülről érkezik is, de benne játszódik le – megteheted, hogy a kövekből kenyeret teremts. Meg tudod tenni, jár ez neked! Jézus sokat nem alkuszik, nem elegyedik párbeszédbe, úgyis mondhatnánk még találóbban: nem táplálja magában azt a gondolatot, hogy kenyeret teremtsen, hanem Isten igéjével „oldja meg” a problémát.
Sokszor akarok én is a kövekből pénzt, kenyeret teremteni, de teszem ezt úgy, hogy közben én magam kövesedem meg, mert Nélküle, a Szentlélek nélkül élek és eltávolodom Tőle apró megalkuvásokkal. Amikor nem tudom, mitévő legyek, jó lenne felütni a Szentírást: vajon, mit szól Isten. Ez is lehet böjti gyakorlat: minden reggel egy szentírási részen elgondolkozni, s egy napig vagy hétig gyakorlatba ültetni. Mondjak le a saját akaratomról, s figyeljek arra, amit Isten akar tőlem. Nem attól éhezem igazán, hogy nincs elég pénz, hanem attól, ha elfelejtek Isten igéjéből élni. Tele a hűtő, üres a lélek. Tele a naptár, üres az imaélet. Tele a szám szóval, üres a szívem tartalommal.
A második kísértésnél az elterelő hang idézi az Írást. Ez már arra mutat, hogy lehet Szentírást olvasni úgy is, hogy közben nem akarok megváltozni. Legyen úgy, ahogy én akarom s felhasználom Istent saját vallásosságom mutogatására.
Jézus válasza világos és segít nekem is: „Ne kísértsd Uradat, Istenedet!”
Egy pap egyszer megkérdezte a ministránsfiút: – Imádkozol minden nap? A fiú gondolkodott, majd így felelt: – Amikor baj van, akkor igen. A pap mosolyogva ezt mondta: – Akkor te nem imádkozol. Te vészcsengőt nyomogatsz. Isten nem vészcsengő.

A harmadik kísértés már fájdalmas: „Mindent megkapsz. Csak ne Istent tedd az első helyre!”
Igazából nem térdelek le a sátán elé – csak mindig egy kicsit hátrébb teszem Istent. Majd, ha lesz idő. Majd, ha rendben lesz az élet. Majd, ha kevesebb gond lesz. De Jézus nem mondja: „Majd később”, hanem: „Uradat, Istenedet imádd!”
Nem akkor, amikor már minden mást kipipáltunk, hanem elsőként.

Amikor pedig Jézus elküldi a sátánt, akkor jönnek az angyalok. Nem akkor, amikor alkudozik. Nem akkor, amikor kifogásokat gyárt, hanem amikor dönt.

Én döntök?

Sajgó Balázs