Szabbász egy kis kappadókiai faluban, Mutalaszkában született, és már ötéves korában elvesztette a szüleit. A közeli Flavianae kolostorban lett szerzetes.

Tizennyolc évesen őt is elfogta a kor szerzetesei közt olyan gyakran megfigyelhető vágy a Szentföld és a Júdeai pusztaság szerzetesei után. Jeruzsálemben, amelynek városi nyugtalansága felkeltette a csend és visszavonultság iránti vágyát, hallott Nagy Szent Euthümioszról (lásd: 50. o.), akinek abban az időben már nagy hírneve volt. Megkérte a sokat csodált szerzetest, hogy vegye fel Jeruzsálemtől nem messze fekvő remetekolostorába, de fiatalsága miatt visszautasításban részesült. Alázatosan követte a tapasztalt szerzetes atya tanácsát, és elindult Szent Theoktisztosz (+466/67) közeli kolostorába; ő azután különleges szeretettel és gondossággal fogadta oltalmába.

,,Teljesen átadta magát Istennek” — közli Szabbászról életrajzírója, szküthopoliszi Kürillosz (524–?). Szerzetesi ,,harcának” elemei a szokásosak voltak: böjt, testi munka, éjszakai imádság, a szent liturgia buzgó ünneplése, alázatosság, engedelmesség. Ifjúi erejének ezen éveiben Szabbász valóságos Herkules volt: semmilyen munka, semmiféle aszkézis nem volt számára túl nehéz.

Mintegy harmincévesen végre megkezdhetett egy félig-meddig remeteéletet a pusztaság közepén lévő hegyek barlangjainak egyik cellájában. A hét öt napját teljes böjtben, csendes imádságban és kosárfonó munkában töltötte; heti ötven kosár volt szorgalmas munkája eredménye. Csak szombaton és vasárnap osztotta meg a kolostorban élő testvéreivel az életet és a liturgia ünneplését.

Ezeknek a csendes éveknek nagy élménye lehetett a fiatal remete számára, amikor Euthümiosz megengedte, hogy a nagyböjtben elkísérje a puszta belsejébe, hogy teljes elzártságban készüljenek a húsvétra. Szabbász — ha lehetősége volt rá — egész életén át ragaszkodott mesterének ehhez a tiszteletre méltó hagyományához.

Szabbász négy évig vándorolt a pusztaságban, amikor egy angyal a Rubán sivatagában lévő Kidron-völgy nyugati sziklafalában egy barlangot mutatott neki, amelyet csak kötél segítségével lehetett elérni. Itt töltött további öt évet imádkozva. Csak néhány szaracén törte meg magányosságát, amikor időről időre meglátogatták és ennivalót vittek neki.

Utoljára 531-ben ragadták ki csendjéből az aggastyánt, amikor még egyszer követségbe kellett indulnia a császári udvarba vivő messzi és fáradságos úton. Ezúttal a Palesztinát nyugtalanító szamaritánusok felkeléseiről volt szó. Azt közlik, hogy amikor Justinianus császár kihallgatáson fogadta Szabbászt, hirtelen úgy tűnt neki, mintha a tiszteletreméltó aggastyán fejét a napsugarakból kiinduló fényes koszorú venné körül. Erre a császár odasietett az alázatos emberhez, leborult előtte, örömkönnyek között csókolta meg a fejét, és az áldását kérte. Az öreg szerzetes utoljára azt kérte a császártól, hogy Jeruzsálemben egy nagy kórházat építsen fel és rendezzen be. Hazatérve Szabbász ünnepélyesen kihirdette a császári engedélyt Jeruzsálemben, Cézáreában és Szküthopoliszban. Ezután előkészült a halálára.

Mint a családapa, aki megtette a dolgát, és elrendezte háza ügyeit, még egyszer tisztelettel adózott a neki és minden szerzetesnek olyan drága jeruzsálemi szent helyeknek, majd visszatért remetekolostorába. A tornyocskájában feküdt betegen, visszautasította a pátriárka minden gondoskodó szeretetszolgálatát, és kijelölte az utódát.

532. december 5-én kora reggel, egy vasárnapi napon magához vette az Oltáriszentséget, utoljára még elimádkozta: ,,Uram, a Te kezeidbe ajánlom lelkemet!”, majd ugyanazzal a bizakodó nyugalommal, amely egész, külsőleg olyan mozgalmas földi létét jellemezte, életét Isten kezébe helyezte.

A szent életrajza ezekben a szavakban foglalja össze a jelentőségét: ,,Szabbász, a földi angyal és mennyei ember, a bölcs és tudós tanító, az igaz hit védője, a hű és okos sáfár megsokszorozta talentumait, és ehhez az égből kapta az erőt. Az Atyaisten tetszése szerint, Krisztus erejéből és a Szentlélek sugallata által benépesítette a pusztaságot a szerzetesek csapataival.”

Szent Crispina

Tekintélyes, gazdag asszony volt a numídiai Thagorában. Már a Crispina név (,,szépen bodorított”) is ennek a minden földi jóval és ráadásul jólnevelt gyermekekkel megáldott nőnek az ápoltságára és jólétére utal. 304 tavaszán Diocletianusnak és uralkodótársainak negyedik üldözési ediktuma kemény büntetések kilátásba helyezésével kötelezte a birodalom minden lakosát, hogy áldozzon az isteneknek. Az afrikai városkában, Thagorában is kíméletlenül felléptek minden kereszténnyel szemben, aki nem engedelmeskedett ennek a parancsnak. Néhány keresztény nőt nagy kínzások közepette meg is öltek. Az előkelő Crispinával azonban nem mertek ugyanúgy eljárni, mint az egyszerű asszonyokkal. Átadták a legközelebbi fölöttes hatóságnak, a római prokonzulnak, akinek székhelye Thebesztében (a későbbi Tebesszában) volt. A prokonzulátus levéltárából előkerült régi jegyzőkönyv szó szerint közli a prokonzul előtti eljárás lefolyását.

Miután felolvasták, Anulinus prokonzul kihirdette az ítéletet: Crispina makacsul kitart szégyenletes babonája mellett, és megtagadja, hogy áldozzon isteneinknek. A császári rendelet isteni utasításai szerint kivégzésre ítélem. Crispina így válaszolt: Áldom Istenemet, aki ilyen módon kegyeskedik kiszabadítani engem kezedből. Istennek legyen hála! Megjelölte homlokát a kereszt jelével, lehajtotta nyakát, és lefejezték, mert megvallotta a mi Urunk Jézus Krisztust, akinek dicsőség legyen mindörökkön-örökké! Amen.”

E nemes nő példájából megismerhetjük, hogy a vértanúnak gyakran milyen magányosan kell tanúságot tennie Krisztusról. Az előkelő és elkényeztetett hölgyet, akit élete folyamán figyelmes szolgahad vett körül és látott el (Szent Ágoston adatai szerint, aki gyakran említi őt prédikációiban és írásaiban) megkötözve vezették el, és testvérei vagy nővérei vigasztaló jelenléte nélkül, teljesen egyedül kellett helytállnia a küzdelemben. A bajban és szorongattatásban lelkiismerete szavát követte, bízva abban, aki vele volt legyőzhetetlen segítőjeként.

Forrás: katolikus.hu

Fotó: wikipédia

The post A nap szentjei: Szent Szabbász és Szent Crispina appeared first on Mária Rádió Erdély.

Minden történetkritikai megállapítás ellenére fény és vonzerő árad Szent Borbálából. Szent Cecíliához és Alexandriai Szent Katalinhoz hasonlóan Borbála tisztelete is jóval megelőzi a 7. századból ránk maradt latin, görög, szír és örmény nyelven megírt legendát, függetlenül attól, hogy a hitelesnek tekintett történeti források nem beszélnek róla.

Borbála/Barbara (kinek neve a Barbarus, azaz barbár szó nőnemű alakja) egy pogány apa nagyon szép leánya volt. Valahányszor az apa kereskedelmi útra ment, leányát egy magas toronyba zárta. Egy ilyen távollétet ragadott meg Borbála arra, hogy miután már régóta vágyott a keresztségre, fölvételét kérje az Egyház közösségébe. A Szentháromságba vetett hite jeleként a torony falába, amelyen addig csak két ablak volt, vágatott egy harmadikat is. Atyja hazatérve az ablakok számából fölismerte, hogy leánya elhagyta ősei hitét. Emiatt azonnal meg akarta ölni, ám Borbálának sikerült elmenekülnie, mert a torony fala és a sziklák megnyíltak előtte.

A hegyek között egy barlangban rejtőzött, de egy pásztor elárulta atyjának a rejtekhelyet. A pásztor árulásának büntetéseként Isten a bárányait ganajtúró bogarakká változtatta. Ez azonban nem tartotta vissza az atyát attól, hogy leányát a bíró elé hurcolja.

A bíró megfélemlítésül keresztényeket gyötörtetett Borbála szeme láttára a legválogatottabb kínzásokkal. Krisztus azonban erőt öntött lelkébe, s hogy ne féljen, társnőnek adta mellé Juliannát.

A város kormányzója akkor a megszégyenítés eszközéhez folyamodott: megparancsolta, hogy ruhátlanul pellengérezzék ki a piacon, minden kíváncsi tekintet prédájául. Borbála azonban most is az Úrhoz menekült, és meghallgatásra talált: a földből felszálló köd és az égből leereszkedő felhő úgy beburkolta a testét, mintha teljesen föl lett volna öltözve. Végül a bíró fővesztésre ítélte, és ekkor történt a legszörnyűbb: az apa, aki korábban esztelen féltékenységgel óvta a leányát, most maga ragadta meg a kardot és fejezte le. Mikor azonban hazafelé ment, villám sújtotta őt, és nem maradt belőle más, csak egy maréknyi hamu.

Egy Valerianus nevű ember gondoskodott arról, hogy Borbála és a vele együtt lefejezett Julianna teste méltó temetésben részesüljön. A sírnál pedig hamarosan megkezdődtek a csodák.

Borbála vértanúságának időpontjául a legenda különböző változatai más és más időpontokat jelölnek meg: Maximinus Thrax (235–238), Maximianus (286–305) vagy Maximinus Daia (308–313) uralkodását. Lakóhelyéül Antiochiát, Héliopoliszt mondják, vértanúsága helyéül pedig egyes források Nikomédiát, mások Toszkánát, sőt olyan is van, amelyik Rómát jelöli meg.

Ezeket az ellentmondó adatokat lehetetlen tisztázni. Elégedjünk meg tehát azzal a ténnyel, hogy Borbála tisztelete legkésőbb a 9. század óta Keleten és Nyugaton egyaránt elterjedt. Ez keleti származására utal, mert a nyugati egyház sok keleti szent tiszteletét átvette, fordítva ellenben nagyon ritkán történt.

Annak ellenére, hogy a történeti források nem szólnak róla, többfelé tisztelnek Borbála-ereklyét, és több ereklyeátviteli ünnepet is számon tartanak. Így Velence, Konstantinápoly, Róma és Ó-Kairó büszkélkedik azzal, hogy ereklyét őriz a vértanú szűztől; de olyan kis helyek is állítják ugyanezt, mint Plaisance és Rieti. Fejét Novgorodban őrizték. Borbála tisztelete Brémából terjedt Litvánia és Finnország felé.

A 13. században az aragóniai királyság folytatott tárgyalásokat a kairói szultánnal, hogy megkaphassa a szent ereklyéit. Szeretik és tisztelik Borbálát Ciprus szigetén, az Égei-szigeteken, Görögországban, a Balkánon és Örményországban éppúgy, mint Grúziában. Nyugat-Európában: Belgiumban, Hollandiában, Franciaországban, Svájcban, Ausztriában és Magyarországon is nagy tekintélynek örvend. A népi tisztelet a legenda különböző elemeihez kapcsolódik. Így a ,,hirtelen és készületlen halál” elleni oltalmazónak tekintik, mivel atyja ezzel bűnhődött gonoszságáért. Gyakran így imádkoznak: ,,Add meg, ó Urunk, hogy Szent Borbála közbenjárására halálunk előtt részesülhessünk szentségeidben.” Ez a magyarázata annak, hogy a művészek gyakran ábrázolják Borbálát úgy, hogy a kezében cibóriumot és felette ostyát tart. Ugyanezen az alapon számtalan azon jámbor testvérületek száma, amelyek a ,,Jó halál” nevét viselik, és védőszentjüknek Borbálát tekintik.

Apja villám általi halála miatt a villámcsapás és tűzvész ellen is kérik oltalmát, ezért a vészharangra rá szokták vésni a képét. Ezáltal lett a harangok és a harangöntők védőszentje, de neki ajánlották a hegycsúcsokat és az erődítményeket is. A puskapor feltalálása után, amelyet úgy tekintettek, mint a villám és a tűz egyesült erejét, ez a gyenge és minden erőszaktól távol álló szűz hamarosan a tüzérek védőszentje lett. Védőszentjüknek tekintik a hegymászók, akiket útjaikon vihar és villámcsapás veszélye fenyeget, de ugyanígy a bányászok is, akik a sújtólég veszélyében dolgoznak. Végül a torony miatt, amelyben lakott, s amellyel oly gyakran ábrázolják, a régi építőmesterek és kőművesek védőszentje lett.

Damaszkuszi Szent János

A keleti Egyház nagy szentjéről, Damaszkuszi Szent Jánosról sem a pontos születési évet, sem halálának dátumát nem őrizte meg a hagyomány. Valószínűnek látszik, hogy 650 körül, tehát húsz évvel Mohamed halála után született, és 750 körül halt meg. Az adatok hiányának nem az az oka, hogy a világ egyik eldugott sarkában élt. Szülővárosa, Damaszkusz, ahol élete első fele is zajlott, mozgalmas hely, 660-tól a kalifák székhelye volt. Innen irányították az iszlám szellemi és vallási életét egészen 750-ig, amikor ezt a vezető szerepet Bagdad vette át.

János atyja — Sargun ibn Manszurnak hívták — keresztény volt, de a kalifátus pénzügyminiszteri tisztét töltötte be. Nagy gondot fordított arra, hogy János és fogadott fia, Kozmász alapos műveltséget szerezzenek, s így készüljenek föl a későbbi, magas hivatalok betöltésére. Az ellen sem volt kifogása, hogy János a trónörökös barátja, a leendő Jazid kalifa játszó- és asztaltársa legyen.

Amikor János elérte a férfikort, először munkatársa, majd utóda lett atyjának a pénzügyminiszteri poszton. A 7. század végén azonban megváltozott a keresztények helyzete a kalifátusban. Az új uralkodó, Abd-el-Malek (685–705) bizalmatlan volt velük szemben, s ezt János családja is nagyon hamar megérezte. Éppen ezért, hogy elkerüljék a nagyobb bajokat, fogadott testvérével, Kozmásszal együtt elhagyták Damaszkuszt, és Jeruzsálembe települtek át. Ott beléptek a világszerte ismert Mar Szabbasz-kolostorba. Mindez 700 körül történhetett. Nem sokkal később a jeruzsálemi pátriárka, V. János (706–735) pappá szentelte Jánost. Ettől kezdve János a pátriárka tanácsadója lett, s egyre inkább be kellett avatkoznia az egyház életébe. Elkezdte írói tevékenységét is. A mindenfelé dúló viták és bizonytalanságok miatt sokan fordultak hozzá tanácsért, segítségért.

Jánost a kortársak s az utókor is nagyon becsülte és értékelte. A középkor után Kelet Aquinói Szent Tamásának nevezték, ami ellen ő maga tiltakozna a legjobban. János ugyanis korának gyermeke volt, s ezt a kort az utánzás és a gyűjtés jellemezte. A 4. és 5. század az Egyház szellemi életében a nagy lángelmék kora volt, a 6–7. század csak rendszerezte és őrizte a nagy elődök hagyományát, anélkül, hogy átfogó szintézist, rendszert készített volna. János annyit akart, hogy a megtámadott igazságot megvédje. Önmagát egy helyen a méhhez hasonlítja, amely mindenféle virágról összegyűjti a mézet. Fő teológiai műve, A megismerés forrása a korábban élt keleti atyák írásaiból és a zsinati aktákból hihetetlen szorgalommal összeállított gyűjtemény.

A maga korában a képrombolással kapcsolatos vita tette híressé. Három nagy beszédet írt a képek tisztelete érdekében, amely ellen a képrombolók III. Leó császár vezetésével (717–741) könyörtelen támadást indítottak. A szentképek tisztelete körül korábban is akadtak már nézeteltérések. A kérdés gyökere az Ószövetségbe nyúlik vissza, ahol a mózesi törvény szigorúan megtiltja minden képmás, szobor vagy kép készítését, hogy a bálványimádás veszedelmétől megóvja az igaz Isten tiszta kultuszát. Az Újszövetség ezt a törvényt hatályon kívüliként kezelte, de a nép körében mindig óvakodtak attól, hogy közvetlen tiszteletet adjanak a képmásoknak. A kérdést az iszlám megjelenése élezte ki a maga kivételt nem ismerő képtilalmával, amely — mivel az iszlám egyre nagyobb hatalomra tett szert — az Egyházra is hatást gyakorolt.

Lehetséges, hogy III. Leó császár, aki kiváló államférfi és hadvezér volt, az iszlám oldaláról várható kritika elkerülése végett fordult a képtisztelet ellen. A mohamedánok ugyanis bálványimádással vádolták a keresztényeket. Bizonyára nem véletlen, hogy a császári intézkedés szinte egybeesik II. Jazid kalifa 720-ban kiadott, képeket eltiltó rendeletével. Ez azonban csak mellékes hatás lehetett, a fő indíték az Egyházon belül támadt azzal, hogy a régóta vitatott kérdésben a császár személy szerint a képtisztelet ellen foglalt állást. Meggyőződése volt, hogy a képek ,,bálványozása” Isten haragját hívja ki a birodalom ellen, melyet neki minden veszedelemtől óvnia kell. Kötelességének érezte tehát, hogy hatalmi szóval avatkozzék a vitába. 726-tól egyre keményebb intézkedéseket hozott, végül 730-ban nyílt rendeletet adott ki, amely megtiltotta a szentek képeinek készítését és tiszteletét (ekkor Krisztus és Mária ábrázolása még kivételt képezett).

A rendelet Keleten fölháborodást és tiltakozást váltott ki. Ebben az időben lépett föl János, s megírta beszédeit a képrombolók ellen. Nem a képekkel kapcsolatos visszaéléseket vette védelmébe, hanem világos különbséget tett a csak Istent megillető imádás és a képeken ábrázolt szenteknek szóló tisztelet között. Minden erejével a képek tisztelete mellett foglalt állást. Ezzel a későbbi kor számára ,,a képtisztelet klasszikus teológusa lett”. Csodálatos a bátorsága, amellyel szembeszállt a császárral, s még a kiközösítést is föl merte hozni fenyegetésül.

E két említett munka mögött háttérben marad János minden egyéb írása. Mindazonáltal lenyűgöző a tudása és széles körű az érdeklődése. Nemcsak dogmatikus és apologéta, hanem egzegéta, filozófus és hagiográfus is volt. Ezenkívül mint himnuszköltő vált nagyon híressé a keleti Egyházban, ahol mindmáig éneklik a liturgiában a himnuszait.

A bizánci hagyomány úgy tudja, hogy Damaszkuszi Szent Jánost december 4-én temették el. Valószínűbb azonban, hogy ezen a napon halt meg. A római naptárba 1890-ben vették föl az ünnepét, március 27-re. 1969-ben az ünnepet december 4-re helyezték át.

Forrás: katolikus.hu

Fotó: wikipédia

The post A nap szentjei appeared first on Mária Rádió Erdély.