József személyét az evangéliumokból ismerhetjük meg. Dávid házából és nemzetségéből származik. Názáretben él és ácsmesterként dolgozik. József „igaz ember”, ma úgy mondanánk, hogy szentéletű férfi, aki mélyen megélte a hitét. Az igaz volta abban is megnyilvánult, hogy amikor az Úr angyala álmában négyszer megjelent neki és szólt hozzá, ő feltétel nélkül engedelmeskedett és mindenben teljesítette Isten akaratát. Názáretben ismeri meg Máriát, aki a jegyese és a felesége lesz. Különleges hivatást szán neki a Gondviselés. Ő lesz Mária férje, Jézus Krisztus nevelőapja és a Szent Család feje.

József személyéről kevés szó esik az evangéliumokban. Milyen szerepet töltött be Jézus életében?

Máté és Lukács evangélisták írnak Józsefről, az ún. gyermekségi evangéliumban. Úgy tűnik, keveset tudunk meg a személyéről, „a hangját sem halljuk”, egyetlen szavát sem jegyzi fel a Szentírás, mégis elegendő ahhoz, hogy világosan lássuk az üdvösségtörténetben betöltött szerepét. József, ahogyan II. János Pál pápa fogalmaz: „A Megváltó őrzője […] az a férfi, akire Isten legdrágább kincsei védelmezését bízta”. Az ő feladata, hogy mint Mária férje tiszta szívből szeresse a feleségét és apai szívvel szeresse Jézust.

A mai társadalmak tragédiája éppen az, hogy a családokból hiányoznak az apák. Miért fontos a tevékeny részvételük a nevelésben?

Az apa szerepe és fontossága a teremtés rendjéből fakad. Isten a saját képmására férfinak és nőnek teremtette az embert. Ők a Teremtő munkatársai. A férfi elsődleges hivatása a családban, hogy szeresse a feleségét. Szent Pál apostol meghatározza ennek a mértékét és a módját is: „Férfiak, szeressétek feleségeteket, ahogy Krisztus is szerette az Egyházat, és feláldozta magát érte” (Ef 5,25). Nemcsak a nevelésből hiányzik az a férfi, aki elhagyja a családját, hanem a feleségét is magára hagyja, és ezzel óriási szenvedést okoz neki. Cserben hagyja a gyermekeit, akik az apától várják a biztonságot adó szeretetet, a határozottságot, de a gyengédséget is. Sérül a gyermeknek az igazi szeretetbe vetett hite, a saját önértékelése. Az apától tanulja meg a fiú, hogy mit jelent férfivá válni, megerősödik a saját férfi identitása. Olyan jó hallani, amikor valaki azt mondja, hogy „én büszke vagyok az édesapámra”. A lányok számára is az apa az első férfi, aki kifejezi, hogy „nekem van a legszebb kislányom, és nagyon büszke vagyok rád!”

Miben példakép a mai apák számára Szent József? Milyen egy jó apa?

A jó apa az evangélium szerint él, és megtanítja a gyermekeit a világ legfontosabb titkára, az Isten iránti szeretetre és az evangélium szerinti életre.

Az emberi alapokat tekintve, a jó apa hűséges, „gerinces”, felelősségtudó és áldozatvállalásra képes érett személyiség, akit boldoggá tesz annak tudata, hogy családját Istentől ajándékba kapta, és szeretheti őket.

Apai szívvel kezdetű apostoli levelében Ferenc pápa így ír: „József boldogsága nem az önfeláldozás logikájában, hanem az önajándékozás logikájában rejlik. Sosem látunk ebben a férfiban frusztrációt, hanem csak bizalmat. Huzamos hallgatása nem panaszokat, hanem állandó, konkrét bizalmi gesztusokat feltételez. A világnak apákra van szüksége. […] Minden igazi hivatás önmagunk odaajándékozásából születik, ami az egyszerű áldozatvállalás érett formája.”

Forrás: egri-magazin.hu

The post Szent József ünnepén az apák szerepéről appeared first on Mária Rádió Erdély.

Jean-Baptist Marie gyermekkora a nagy francia forradalom korszakába esett. Tizenegy éves volt, amikor otthon, a szobájukban ,,a nagy óra alatt” először járult szentgyónáshoz egy papnál, aki megtagadta az alkotmányra teendő esküt. Utána éjnek idején járt hittanórákra, ahol a kolostorukból elűzött, civil ruhát öltött apácák tanították. Első szentáldozáshoz egy homályos pajtában járult, amely elé, hogy eltereljék a hatóságok figyelmét, egy nagy szénásszekeret húztak. Az elemi iskola óráin csak néha vehetett részt, atyjának ugyanis szüksége volt az ő munkaerejére is a mezőn. Ezért alig tudott írni és olvasni. Nem volt tehetséges, és amit tanult, azt is nagyon hamar elfelejtette.

Balley abbé, egy nagyon művelt pap, aki a párizsi Szent Genovéva- apátságból került vidékre, felfigyelt Jánosra. Ez a pap Ecullyben volt plébános, ahová maga mellé vette és felkészítette a papszentelésre. De a terv, hogy Jánosból pap legyen, több akadályba is ütközött. Kezdve azon, hogy Jánost besorozták a napóleoni hadseregbe (ahonnan megszökött) és befejezve a sort a szemináriumi tanárokkal. De hála a lyoni érseki helynök bátorságának, aki az ecullyi plébános, Balley abbé barátja volt és pártfogóan szólt János mellett, végül szentelésre bocsátották ezzel az indoklással: ,,Jámbor lélek, ismeri a rózsafüzért, és tiszteli a Szűzanyát. A többit a kegyelem és a szíve majd elvégzi.”

Másfél hónappal a waterlooi csata után — a fegyverszünet épp akkor lépett életbe — Grenoble-ban pappá szentelték. Első szentmiséjét 1815. augusztus 14-én mutatta be a szemináriumi kápolnában, mégpedig úgy, hogy miközben ő a főoltáron első miséjét mondta, két mellékoltárnál két osztrák katonapap misézett. Felszentelése után atyai barátja, Balley abbé káplánja lett. Ez a tiszteletreméltó, ,,római karakterű” pap hamarosan a gyóntatójává választotta Jánost, majd ő maga szeretettel és humorral bevezette az imádságba és a példás aszketikus életbe. De a plébános harminc hónap múlva, szentség hírében meghalt. János pedig, aki az egyszer látott dolgokat is nagyon megjegyezte, öreg korában azt mondta: ,,Még ma is meg tudnám festeni az arcképét.” És ő, aki mindentől megvált, a szobájában, a mosdója felett őrizte Balley abbé tükrét, ,,mert — mint mondta — ez tükrözte az ő arcát.”

És János, most először, egyedül maradt: társ, mester és oltalom nélkül. Plébánoshelyettesi kinevezéssel Arsba küldte a püspöke, ahová egy ködös estén érkezett meg. Ars egy kicsi, elkereszténytelenedett falu volt, nem rosszabb, mint a Lyon környékén lévő többi falvak. János itt minden apostoli buzgósága ellenére nagyon egyedül volt. De a magányt nagyon szerette. Később vágyakozással telt szívvel emlékezett ezekre az időkre: ,,Hat vagy hét esztendőn át azt csináltam, amit akartam.” De éppen ez a néhány év volt életében a legkeményebb vezeklés ideje. Alig evett valamit. Éjszakánként fogta a lámpását, átment a templomba, bezárkózott, és ott virrasztott az Oltáriszentségnél.

Megérkezése után két évvel súlyos lelki válságon ment át, aminek részben oka volt kegyetlen vezeklése is. Lehet, hogy külön kérte Istentől, hogy ,,megismerhesse saját nyomorult szegénységét”. Teljes reményvesztettségben kérte a lyoni érsektől, hogy elhagyhassa Arsot. Az érsek megértette nehézségeit és áthelyezte Salles-ba. Csakhogy a Saone folyó éppen áradásban volt, néhány megtért hívője pedig tiltakozott a távozása ellen. Nem tudott elutazni. Erre feladta távozási tervét, és másodszor is ,,eljegyezte magát” a faluval. Belevetette magát a munkába: felújította öreg templomát, és a környékbeli falvakban részt vett a hitélet fellendítésére akkoriban mindenfelé tartott népmissziókban. Csakhogy prédikálni sehova nem hívták, többnyire csak az egyik sarokban gyóntathatott.

Miközben a többi pap között — saját szava szerint — olyan volt, mint a falu bolondja, azokat a lelkeket, akik rábízták magukat, a tökéletesség útjára vezette. Ezek a lelkek aztán követték őt Arsba is. Ez volt az első megnyilvánulása annak a vonzerőnek, amely később Arsot zarándokhellyé tette. Néhány család, akiket megragadott János szava és élete, áttelepült Arsba, s lassanként maga a falu is, amelynek lakói hosszú ideig érzéketlenül nézték papjuk próbálkozásait, kezdett megváltozni. De hamarosan jelentkezett a sátáni válasz. Az ürügyet egy leány bukása szolgáltatta, aki gyermeket szült. A plébánia falát telemázolták gyalázó megjegyzésekkel, és a környékbeli városkák kávéházaiban mindenütt az arsi pap ,,esetét” tárgyalták. János már várta, mikor jön a püspöke, hogy furkósbottal verje ki a faluból. Ugyanebben az időben mondta el azokat a prédikációit, amelyekben ,,rettenetes igazságokat” hirdetett.

Nyolcvanöt prédikáció vázlata ránk maradt, amelyeket 1820–1839 között mondott el. E beszédek a korabeli prédikációgyűjteményekből származó, vesződségesen készített kivonatok. Az a néhány változtatás, melyeket a kis plébános meg mert tenni, arról tanúskodik, hogy a hittudomány területén bizonytalanul mozgott, és csak azért változtatott a kész anyagon, hogy ,,félelmet keltsen”. A hívek panaszkodni kezdtek a szomszéd plébánosoknál, akik feljelentést tettek ellene a püspöknél, és saját híveiknek megtiltották, hogy hallgassák az arsi papot.

Ezekhez az ellenségeskedésekhez még sötétebb dolgok is járultak. A sötétség fejedelme éjnek idején kereste fel, és próbálta teljes reménytelenségbe és kétségbeesésbe hajszolni. Az arsi pap többé nem aludt. Tanácstalanságában a szomszédaitól kért segítséget: több hívője puskával a vállán vonult a plébániára, hogy együtt virrasszanak vele. A félelmetes és kegyetlen jelenségek mindennapos próbatétet jelentettek számára. Mindez pedig azért történt, mert János olyan kapcsolatban volt a másik világgal, mint a szentek közül csak kevesen.

1826-ban — az arsi plébános ekkor negyven esztendős volt — a faluban változás történt: ,,A kegyelem olyan erővel hatott — vallotta az egyik tanú –, hogy senki nem tudott neki ellenállni.” De a bírálatok, amelyek mindenfelől érték, nagyon meggyötörték a pásztort. A szentmise volt az egyetlen forrás, ahol felüdülést talált. Nyugtalanította ugyanis teológiai műveletlensége, és a szomszédos plébánosokkal való feszültsége egyre csak nőtt. Ekkor határozta el, hogy a Gondviselésről elnevezett arsi iskolát átalakítja a szegény és kitett kislányok otthonává. Legalább köztük meg akarta érezni annak a boldogságnak az előízét, amely a mennyek országát eltölti. Minden délután hittanórát tartott nekik, és köztük művelte az első csodát is, amikor lisztet szaporított. Ezzel az otthonnal olyan anyagi gondot vállalt magára, amely haláláig elkísérte. De mit számított ez, amikor szívének, irgalmasságának és hitének ez volt egyetlen földi menedéke. Belső elhagyatottságában másodszor is áthelyezését kérte — majd ismét lemondott róla.

1832-ben Franciaországot kolerajárvány sújtotta, Ars azonban érintetlen maradt a járványtól. És a faluban a hit lassan éledni kezdett. Idegenből is egyre többen jöttek Arsba. A környező falvakban gyorskocsi-szolgálatot szerveztek, hogy minél előbb mindenki eljuthasson az arsi paphoz, ha gyónni akart nála. Ő pedig éjjel és nappal gyóntatott, és kiderült, hogy ismeri a szívek titkait. Azt a kevés időt, ami a gyóntatáson felül naponta szabadon maradt — miközben az ördög még mindig különböző kísértésekkel gyötörte –, imádkozásra és önostorozásra használta fel.

1843-ban a lelkipásztori munkától és belső, titkos harcaitól úgy kimerült, hogy súlyosan megbetegedett. Közel került a halálhoz, a betegek szentségét is felvette, és a környezete már búcsút vett tőle. Egyszer csak talpra állt, de felgyógyulása után ismét el akart menekülni falujából, és ezúttal sikerült is. Az emberek azonban utána mentek, s mikor megtalálták, erőszakkal vitték vissza magukkal.

Tudatlanságának terhétől nyomasztva és a munkától túlterhelve segítőtársat kért egy megfelelően képzett pap személyében. Kapott is valakit, de a segítőtárs hamarosan zsarnokoskodni kezdett felette. Ez az állapot hét évig tartott. János abbé teljesen visszahúzódott, csak mentegette paptársa erőszakosságát, és szenvedett. Közben minden nyomorúsága ellenére megadatott neki a szó, amellyel szíveket tudott megnyitni, és — anélkül, hogy észrevette volna — csodákat művelt. Az évenként Arsba zarándokló emberek száma pedig a százezer felé közeledett.

Amikor püspöke — a hívek jogos és egyre növekvő felháborodásának leszerelése érdekében — elhelyezte a káplánt, János abbé attól félt, hogy ismét egyedül marad. Ezért az öreg plébános alaposan végiggondolta, hogyan fog immár véglegesen megszökni. Mikor terve meghiúsult, tömören csak ennyit állapított meg: ,,Gyerekesen viselkedtem.” A püspök azonban nem hagyta magára, hanem új káplánt küldött melléje, aki úgy szerette, mintha atyja lett volna. János azonban ekkor már halála felé közeledett.

Mindenét szétosztotta a szegények között, s amije volt, az ő javukra eladta. A bűnös emberek úgy sereglettek köréje, hogy azt mondta: ,,A bűnösök a végén meg fogják ölni a szegény bűnöst.” De ekkor a faluban már mindenki keresztény életet élt. A plébánosnak is csak a fizikai ereje fogyott el, szeretete és türelme nem. Ám mindazt, amit tett, semminek tartotta. A tisztelet megnyilvánulásai ellenére — püspöke tiszteletbeli kanonokká, a kormányzat pedig 1855-ben lovaggá tette — meg volt győződve ,,semmiségéről”. Ismételten mondta: ,,Ha tudtam volna, mit jelent papnak lenni, gyorsan trappista kolostorba vonultam volna a szeminárium helyett!”

Bár sokan voltak körülötte, az arsi plébános olyan magányosan halt meg a kimerültségtől, amilyen magányosan élt. Akik látták a holttestét, egyhangúlag tanúsították, hogy az erőnek utolsó cseppje is eltávozott belőle. X. Pius pápa 1905-ben boldoggá, XI. Pius pápa 1925. május 31-én szentté avatta, 1929-ben pedig a plébánosok patrónusává nyilvánította. Az Egyház ezzel emlékezteti minden idők papjait arra, hogy Isten ereje a gyengékben válik tökéletessé. Ünnepét 1928-ban vették fel a római naptárba, augusztus 9-re. 1960-ban Szent Lőrinc vigíliája miatt augusztus 8-ra, majd 1969-ben halála napjára, augusztus 4-re tették át.

Forrás: katolikus.hu

Fotó: kattima.hu

The post Vianney Szent János appeared first on Mária Rádió Erdély.

Titusz, a pogány származású keresztény kíséri Pált Barnabással együtt Jeruzsálembe (Gal 2,13). Pál annyira becsüli ,,testvérét”, Tituszt, hogy még utazási terveit is hozzá igazítja (2Kor 2,13). Később egy kényes üggyel kapcsolatban Korintusba megy, és jó hírekkel tér onnan vissza Pálhoz (2Kor 7). Tituszt a Szentírás buzgó misszionáriusnak ábrázolja, aki nemcsak Pál kéréseit teljesíti, hanem saját kezdeményezésre is cselekszik.

Szent Pál két tanítványának égi születésnapja ismeretlen. Béda Martirologiuma (735) Szent Timóteust január 24-re teszi, és Rómában a 13. században ezen a napon kezdték ünnepelni. Szent Titusz ünnepe csak 1854-ben jelenik meg a római naptárban, február 6-án. 1969-ben őt is áthelyezték Timóteus mellé, január 26-ra.

Szent Pál két hűséges tanítványához, munkatársához és barátjához szól három levél, amelyeket a népek apostola nekik küldött. A későbbi években mindketten közösségek elöljárói, presbiter-püspökök lettek, akik nagy tanítómesterük apostoli munkáját folytatták.

A fiatal görög, Timóteus jellemképében talán az a legszebb vonás, hogy sohasem a saját személyét érvényesíti, hanem minden igyekezete az, hogy a szüntelenül tevékenykedő Pál útjából elhárítson minden akadályt.

Amikor Efezus püspökeként nem kímélte egészségét, ezt a gondoskodó, atyai tanácsot kapta Páltól: ,,Ezentúl ne csak vizet igyál, hanem gyomrod és gyakori rosszulléted miatt egy kevés bort is” (1Tim 5,23). A halálra készülő Pál utolsó levelében így vall Timóteusról: ,,Te követtél a tanításban, életmódom és életcélom tekintetében, a türelemben, az üldöztetésekben és a szenvedésekben” (2Tim 3,10–11). És így kéri római börtöncellájából: ,,Gyere, siess mielőbb!… Köpenyemet Troászban hagytam, ha jössz, hozd magaddal. A könyveket is, főleg a pergamen tekercseket” (2Tim 4,9.13).

A legenda tudni véli, hogy Timóteus még sok éven át az efezusi egyház élén állt, és egy napon a Diana-templom szolgái a baccháns fölvonulások alkalmával agyonverték.

A nyugodt és megfontolt Titusz ugyancsak görög és nemes személyiség. Pál követeként békét tudott teremteni a viszálykodó korintusiak között. Azután a népek apostola tövises munkaterületet bízott rá a krétaiak között, akikről egyik saját költőjük azt mondta, hogy ,,hazugok, gonosz bestiák és rest hasak”. Később állítólag Titusz alapította Dalmáciában a kereszténység első sejtjeit.

Istenünk, ki Szent Timóteust és Szent Tituszt apostoli erényekkel ékesítetted, kérünk, kettőjük közbenjárására engedd, hogy igazul és jámboran éljünk ebben a világban, és ezáltal kiérdemeljük, hogy eljuthassunk az égi hazába!

Forrás: https://archiv.katolikus.hu/szentek/0126.html

The post Szt. Timóteus és Szt. Titusz appeared first on Mária Rádió Erdély.

Ezért kiáltunk hozzá: Szentséges Szűz Mária, te azon alázatos és nagy lelkek közé tartoztál Izraelben, akik – mint Simeon – „várták Izrael vigasztalását” (Lk 2,25), akik mint Anna, remélték „Jeruzsálem megváltását” (Lk 2,38). Te Izrael szent Írásainak lelkületét élted, melyek a reményről beszéltek – az ígéretről, amely Ábrahámnak és az ő utódának adatott (vö. Lk 1,55). Így értjük azt a szent félelmet, mely elfogott, amikor Isten angyala belépett a kamrádba, és azt mondta, hogy neked kell megszülnöd azt, akiben Izrael remélt, akire a világ várt. Általad, a te igened által kellett évezredek reményének megvalósulnia, belépnie ebbe a világba és a világ történelmébe. Meghajoltál e feladat nagysága előtt, és igent mondtál: „Íme, az Úr szolgálóleánya, legyen nekem a te igéd szerint” (Lk 1,38). Amikor szent örömben Júdea hegyein át a nagynénédhez, Erzsébethez siettél, az eljövendő Egyház képe lettél, mely a világ reményét hordozza méhében a történelem hegyein járva. De az öröm mellett, melyet Magnificatoddal beleénekeltél az évszázadokba, tudtál a próféták sötét szavairól, melyeket Isten Szolgájának evilági szenvedéséről mondtak el. A betlehemi istállóbeli születés fölött ott ragyogott az angyalok fényessége, akik örömhírt mondtak a pásztoroknak, de nagyon tapasztalható volt Isten szegénysége is ebben a világban. Az agg Simeon a kardról beszélt, mely át fogja járni a szívedet (vö. Lk 2,35), az ellentmondás jeléről, ami a te Fiad lesz ebben a világban. Amikor Jézus megkezdte nyilvános működését, vissza kellett húzódnod, hogy növekedhessen az az új család, melynek megalapítására ő jött, s amelynek azokból kellett kinőnie, akik az ő szavát hallgatták és követték (vö. Lk 11,27). Jézus első tetteinek nagysága és öröme mellett a názáreti zsinagógában tapasztalnod kellett az „ellentmondás jeléről” szóló szavak igazságát (vö. Lk 4,28). Átélted az ellenségeskedés és az elutasítás egyre növekvő hatalmát, mely Jézus körül egyre szorosabbra zárult egészen a kereszt órájáig, amikor látnod kellett, hogy a világ Üdvözítője, Dávid örököse, Isten Fia gúny céltáblájaként, gonosztevők között hal meg, mint aki kudarcot vallott. Hallottad a szót: „Asszony, íme a te Fiad” (Jn 19,27). A keresztről új küldetést kaptál. A keresztnél új módon lettél anya: mindazok anyja, akik hisznek a te Fiadnak és követni akarják őt. A fájdalom kardja átjárta a szívedet. Meghalt a remény? A világ végleg fényesség nélkül maradt? Céltalan lett az élet? Abban az órában minden bizonnyal újra hallottad bensődben az angyal szavát, mellyel ő az ígéret pillanatában félelmedre válaszolt: „Ne félj, Mária!” (Lk 1,30) Hányszor mondta az Úr, a te Fiad a tanítványainak: „Ne féljetek!” A Golgota éjszakájában a szívedben újra hallottad a szót. Tanítványainak az árulás órája előtt mondta: „Bízzatok, én legyőztem a világot!” (Jn 16,33) „Ne nyugtalankodjék a szívetek és ne csüggedjen!” (Jn 14,27) „Ne félj, Mária!” A názáreti órában az angyal ezt is mondta neked: „Országának nem lesz vége” (Lk 1,33). Vége lett, mielőtt elkezdődött volna? Nem, a kereszt alatt Jézus szavára a hívők anyja lettél. Ebben a hitben, mely a nagypéntek sötétségében is a remény bizonysága volt, ébredtél a húsvét reggelére. A föltámadás öröme betöltötte a szívedet, és újra a tanítványok közösségébe vitt, akikből a hit által Jézus családjának kellett kialakulnia. Így voltál jelen a hívők közösségében, akik a Jézus mennybemenetele utáni napokban egyetértően imádkoztak a Szentlélek ajándékaiért (vö. ApCsel 1,14), és pünkösd napján meg is kapták azokat. Jézus „országa” más volt, mint amilyennek az emberek elgondolhatták. Abban az órában elkezdődött, és ennek az „országnak” nem lesz vége. Úgy maradsz a tanítványok körében, mint Anyjuk, mint a remény Anyja. Szentséges Szűz Mária, Isten anyja, mi Anyánk, taníts minket veled együtt hinni, remélni és szeretni. Mutasd meg nekünk az Ő országába vezető utat. Tengernek csillaga, fényeskedjél nekünk és vezess minket az utunkon!

Forrás: XVI. Benedek pápa enciklikája a püspököknek, papoknak és diákonusoknak, az Istennek szentelt személyeknek és minden krisztushívőnek

The post Mária, a remény csillaga appeared first on Mária Rádió Erdély.

Kétségtelen, mi magunk Isten országát nem tudjuk „fölépíteni” – amit mi építünk, az csak emberi ország marad az emberi természet összes korlátjával. Isten országa ajándék, s éppen ezért nagy és szép, és válasz a reményre. És mi, emberek – hogy a klasszikus szóhasználattal éljünk – a mennyet nem tudjuk megszolgálni a saját tetteinkkel. Az mindig több, mint amit megérdemlünk, ahhoz hasonlóan, hogy amikor valakit szeretnek, az nem érdem, hanem ajándék. De ha tudjuk is, hogy tetteink a menny értékéhez föl nem érnek, az is igaz, hogy a cselekedeteink nem közömbösek Isten előtt, ezért nem közömbösek a történelem folyása szempontjából sem. Képesek vagyunk megnyílni a közeledő Isten előtt, és a világot is nyitottá tudjuk tenni az igazság, a szeretet, a jó számára. Ez az, amit a szentek tettek, akik mint „Isten munkatársai” hozzájárultak a világ üdvösségéhez (vö. 1Kor 3,9; 1Tessz 3,2). Meg tudjuk szabadítani az életet és a világot azoktól a mérgektől és szennyeződésektől, amelyek tönkretehetik a jelent és a jövőt. Szabaddá tudjuk tenni és tisztán tudjuk tartani a teremtés forrásait, s ezáltal a létünket megelőző és ajándékba kapott teremtéssel belső igényeinek és rendeltetésének megfelelően helyesen tudunk bánni. Ennek akkor is megmarad az értelme, ha kívülről nézve sikertelenek maradunk vagy tehetetlennek látszunk az ellenséges hatalmak túlerejével szemben. Így a tevékenységünkből egyrészt remény fakad önmagunk és mások számára; másrészt az Isten ígéreteibe vetett nagy remény az, amely bátorságot és irányt ad cselekvésünknek jó és rossz órákban egyaránt.

Az emberi élethez a szenvedés éppúgy hozzátartozik, mint a tevékenység. Ez egyrészt végességünkből fakad, másrészt a bűnök tömegéből, amely a történelem folyamán fölhalmozódott és napjainkban is föltartóztathatatlanul növekszik. Természetesen mindent meg kell tenni a szenvedés csökkentése érdekében: meg kell akadályozni az ártatlanok szenvedését; a fájdalmat csillapítani kell; segíteni kell a lelki szenvedések legyőzését. Mindez az igazságosságnak éppúgy kötelessége, mint a szeretetnek, melyek a keresztény élet és minden igazán emberi élet alapvető követelményeihez tartoznak. A fizikai szenvedés elleni küzdelemben nagy eredményeket értünk el; az ártatlanok szenvedése és a lelki szenvedések azonban az utóbbi évtizedekben inkább növekedtek. Igen, mindent meg kell tennünk, hogy legyőzzük a szenvedést, de teljesen nem tudjuk kiiktatni a világból – egyszerűen amiatt, hogy végességünket nem tudjuk megszüntetni, s mert senki sincs abban a helyzetben, hogy a gonosz, a bűn hatalmát kitörölje a világból, amely – amint látjuk – állandó szenvedések forrása. Ezt csak Isten tehetné meg: az az Isten, aki belép a történelembe, emberré lesz és szenved. Mi tudjuk, hogy ez az Isten létezik, s ezért a világban jelen van az a hatalom, amely „elveszi a világ bűnét” (Jn 1,29). A hittel együtt, hogy ez a hatalom van, megjelent a történelemben a világ meggyógyításának a reménye is. De ez még csak remény és nem beteljesedés; remény, amely megadja a bátorságot, hogy a jó oldalára álljunk akkor is, ha a dolog reménytelennek látszik, tudván, hogy a történelem külszínen mutatkozó menetében a bűn hatalma a jövőben is félelmetesen jelen lesz.

De térjünk csak vissza témánkhoz. Megkísérelhetjük korlátozni a szenvedést, harcolhatunk ellene, de nem tudjuk eltüntetni a világból. Éppen ott torkollik ürességbe az emberek élete, ahol a szenvedés elkerülése érdekében igyekeznek magukat megkímélni mindattól, ami szenvedést okozhat, ahol ki akarnak bújni az igazság, a szeretet és a jóság szolgálata által megkívánt, minden fáradság és fájdalom elviselése alól. Ez az élet fájdalommentes talán, de egyre inkább eltölti az értelmetlenség és az elveszettség tompa érzése. Nem a szenvedés kiiktatása, nem a szenvedés előli menekülés üdvözíti az embert, hanem a képesség, hogy a szenvedést elfogadja, benne érlelődjön, és értelmet találjon benne a Krisztussal való egyesülés révén, aki végtelen szeretettel szenvedett. Ezzel összefüggésben szeretnék idézni néhány mondatot a vietnami vértanú, Le-Bao-Thin Pál (†1857) leveléből, amelyből láthatóvá válik a szenvedés ezen átalakulása a hitből fakadó remény ereje által. „Én, Pál, aki fogoly vagyok Krisztus nevéért, szeretnék beszámolni nektek a szorongattatásról, amelyben nap mint nap elmerülök, hogy lángra lobbantson benneteket az isteni szeretet, és velem együtt mondjatok dicséretet Istennek: Az ő irgalmassága örökkévaló (vö. Zsolt 136[135])! Ez a börtön valóban a pokolnak a képe. A kegyetlen kínzásnak minden fajtájához, mint bilincsek, vasláncok és kötelek, társul szegődik a gyűlölet, bosszú, gyalázkodások, obszcén szavak, hamis vádak, titkolózások, hamis eskük, hazugságok, s végül a félelem és a szomorúság. Isten, aki a három ifjút kiszabadította a tüzes kemencéből, mindig mellettem van. Engem is kiszabadított ebből a nyomorúságból és édességgé változtatta azt: Az ő irgalmassága örökkévaló! E gyötrelmek közepette, melyek általában meghajlítják és megtörik a többieket, én magam, hála Istennek, örömmel és derűvel vagyok tele, hiszen nem vagyok egyedül, mert Krisztus velem van. […] Hogyan is lehet elviselni ezt a szörnyű színjátékot, amelyben minden nap látnom kell az uralkodókat, a mandarinokat és szolganépüket, akik gyalázzák a te szent nevedet, Uram, aki a kerubok és a szeráfok fölött trónolsz (vö. Zsolt 80[79],2)? Íme, keresztedet a pogányok lábbal tiporják. Hol van a te dicsőséged? Amikor ezeket látom, szerelmed tüzében még inkább kívánom, hogy tépjenek darabokra, hogy szereteted tanújaként meghaljak. Uram, mutasd meg nekem a te hatalmadat! Jöjj segítségemre és ments meg, hogy gyöngeségemben a te erőd minden nép előtt megnyilvánuljon és megdicsőüljön. […] Kedves testvérek, amikor ezeket halljátok, örüljetek és szüntelen hálaéneket énekeljetek Istennek, minden jó forrásának és velem együtt áldjátok őt: Az ő irgalmassága örökkévaló! […] Mindezeket azért írom nektek, hogy a ti hitetek és az én hitem egyesüljön. A dühöngő vihar közepette horgonyomat Isten trónjáig bocsátom: az élő reményt, amely a szívemben van…”[28] Ez a levél a „pokolból” jött. Benne láthatóvá válik egy koncentrációs tábor minden szörnyűsége, ahol a zsarnoki kínzáshoz hozzájárul, hogy az áldozatokban is elszabadul a gonoszság, és a kínzók kezében újabb kínzóeszközzé válik. Levél a „pokolból”, ugyanakkor igaz benne a zsoltáros szava: „Ha felszállnék az égig, ott vagy. Ha az alvilágban tanyáznék, ott is jelen vagy. […] Ha azt mondanám: Borítson el a sötétség […], neked maga a sötétség sem homályos, s az éj világos neked, mint a nappal” (Zsolt 139[138],8–12; vö. Zsolt 23[22],4). Krisztus alászállt a „poklokra”, ezért ott van azokkal, akiket oda taszítottak, velük van és a sötétséget fényességgé változtatja. A kínzás és a szenvedés félelmetes és olykor elviselhetetlen. De a remény csillaga fölkelt – a szív horgonya egészen Isten trónusáig ér. Nem a rossz győz az emberben, hanem a világosság: a szenvedés – mely ugyan szenvedés marad – mindezek ellenére dicsőítő énekké válik.

Az emberiességet lényegében a szenvedéshez és a szenvedő emberhez való viszonnyal mérjük. Ez érvényes az egyes személyekre és a társadalomra egyaránt. Kegyetlen és embertelen az a társadalom, amely nem tudja elfogadni a szenvedőket, és együtt-szenvedéssel nem képes segíteni őket a szenvedés belső megosztásában és hordozásában. A társadalom azonban nem tudja elfogadni a szenvedőket és nem képes hordozni őket szenvedésükben, ha az egyes tagjai erre képtelenek. Ám az egyes ember sem tudja elfogadni mások szenvedését, ha ő maga nem képes megtalálni a szenvedés értelmét, a tisztulás és érlelődés útját, a remény útját. Mert elfogadni egy másik embert, aki szenved, azt jelenti, hogy magamévá teszem az ő szenvedését, az övé az én szenvedésem lesz. De éppen azáltal, hogy a szenvedés megosztottá válik, hogy egy másik ember is jelen van benne, a szeretet fénye behatol a szenvedésbe. A latin con-solatio, „vigasztalás” szó szépen fejezi ezt ki, mert az együttlétet emeli ki a magányban, mely ezután már nem is magány. A jóért, az igazságért és az igazságosságért vállalt szenvedés képessége azonban szintén szerves alkotóeleme az emberiesség mértékének, mert ha végső soron a saját jólétem, a sérthetetlenségem fontosabb, mint az igazság és az igazságosság, akkor az erősebb uralma érvényesül; akkor az erőszak és a hazugság uralkodik. Az igazságnak és az igazságosságnak saját kényelmem és fizikai sérthetetlenségem fölött kell állnia, különben az életemből hazugság lesz. És végül a szeretetre mondott igen is szenvedés forrása lesz, hiszen a szeretet mindig lemondásokat követel, amennyiben hagyom, hogy korlátozzanak és megsebezzenek; a szeretet nem maradhat meg önmagam föladása nélkül, bármilyen fájdalmas is; különben tiszta önzéssé válik, s többé már nem lehet szó szeretetről.

A másik emberrel együtt szenvedni, másokért szenvedni; szenvedni az igazságért és az igazságosságért; szenvedni szeretetből, s azért, hogy igazán szerető ember lehessek – ezek az emberiesség alapvető elemei, melyeknek eltüntetése magát az embert semmisítené meg. De ismét csak fölvetődik a kérdés: Képesek vagyunk mi erre? Elég fontos a másik ember ahhoz, hogy miatta én magam szenvedő emberré váljak? Elég fontos számomra az igazság, hogy érdemes legyen érte szenvednem? És van olyan nagy a szeretet ígérete, hogy igazolja önmagam elajándékozását? A keresztény hitnek éppen ez a többlete az emberiség történetében, hogy az emberben új módon és új mélységben szabadította föl ezt az emberiesség szempontjából döntő szenvedőképességet. Megmutatta, hogy az igazság, az igazságosság és a szeretet nem üres ideálok, hanem a legvalóságosabb valóságok. Mert megmutatta, hogy Isten, aki személyében az Igazság és a Szeretet, szenvedni akart értünk és velünk. Clairvaux-i Bernát nagyszerű szavakkal fejezte ki ezt: Impassibilis est Deus, sed non incompassibilis[29] – Isten nem tud szenvedni, de tud együttszenvedni. Az embernek Isten szemében oly nagy értéke van, hogy ő maga emberré lett, hogy együtt szenvedhessen az emberrel, nagyon valóságos módon, testben és vérben, ahogy ezt Jézus szenvedéstörténete mutatja. Azóta minden emberi szenvedésben jelen van Valaki, aki együtt szenved, együtt viseli a szenvedést a szenvedő emberrel; azóta minden szenvedésben jelen van a con-solatio, Isten együttszenvedő szeretetének vigasztalása, s ezáltal fölkelt a remény csillaga. Kétségtelen, hogy szenvedéseinkben és próbatételeinkben mindig szükségünk van a kisebb-nagyobb reményeinkre is – egy baráti látogatásnak, testi és lelki sebeink gyógyításának, egy krízis szerencsés kimenetelének a reményére stb. A jelentéktelen próbatételekben elegendőek az ilyen típusú remények. De az igazán komoly próbatételekben, melyekben végleg döntenem kell, hogy az igazságot részesítem-e előnyben a jólétemmel, karrieremmel, vagyonommal szemben, az igazi, nagy remény bizonyosságára van szükség, amelyről beszéltünk. Ezért is van szükségünk a tanúkra, a vértanúkra, akik egészen odaadták magukat, hogy tőlük tanuljuk meg az igazi reményt – napról napra. A mindennapok apró döntéseiben is, amikor a jót kényelmünk elé helyezzük – tudván, hogy igazán így éljük az életet. Ismételjük csak meg: az igazságért való szenvedés képessége az emberiesség mértéke. De ez a szenvedőképesség a remény módjától és mértékétől függ, melyet magunkban hordozunk, és amelyre építünk. A szentek azért voltak képesek az emberlét nagy útján járni, ahogyan azon Krisztus előttünk járt, mert a nagy remény töltötte el őket.

A mondottakhoz még egy apróságot szeretnék hozzáfűzni, mely nem egészen jelentéktelen a mindennapok szempontjából. A jámborságnak egy ma talán kevésbé gyakorolt, de nemrég még nagyon elterjedt módja volt az a gondolat, hogy a mindennapok apró fáradságait, melyek állandóan ismétlődnek, s többé-kevésbé tűszúrásként érnek minket, „föl lehet ajánlani”, s ezáltal értelmet nyernek. Ebben a jámborsági formában bizonyosan voltak túlzások és helytelenségek, de föl kell tennünk a kérdést, hogy nincs-e benne valami lényeges és segítő mozzanat. Mit jelenthet ez: „fölajánlani”? Ezek az emberek meg voltak győződve arról, hogy kicsi vesződségeiket hozzáadhatják Krisztus nagy együttszenvedéséhez, úgy, hogy hozzájárulnak valamilyen formában az együttszenvedés kincstárához, melyre annyira szüksége van az emberiségnek. Így a mindennapok apró kellemetlenségei is értelmet nyerhettek, és hozzájárulhattak a jó és a szeretet ökonómiájához az emberiségben. Azt is megkérdezhetjük, hogy vajon ez a jámborsági gyakorlat nem lehetne-e számunkra ismét egy értelmes lehetőség.

Forrás: XVI. Benedek pápa enciklikája a püspököknek,papoknak és diákonusoknak, az Istennek szentelt személyeknek és minden krisztushívőnek

The post A cselekvés és a szenvedés mint a remény iskolája appeared first on Mária Rádió Erdély.

Ágoston a János első leveléről mondott egyik prédikációjában nagyon szépen mutatja meg az imádság és a remény összefüggését. Az imádságot úgy határozza meg, hogy az a vágyakozás gyakorlása. Az ember nagyra van teremtve – Isten számára van teremtve, arra, hogy ő töltse be az embert. De a szíve túl kicsi ahhoz a nagy ajándékhoz, amit számára elgondoltak. Ki kell tágulnia. „Amikor Isten az ajándékot [önmaga ajándékozását] késlelteti, erősíti a vágyakozásunkat; a vágyakozás által tágítja bensőnket; és amikor kitágítja, befogadóképessé teszi [önmaga számára].” Ágoston Szent Pálra hivatkozik, aki önmagáról mondja, hogy az eljövendő felé nekifeszülve él (vö. Fil 3,13), s azután egy szép képet használ az emberi szív fölkészítése és kitágítása folyamatának leírására. „Képzeld el, hogy Isten mézzel [Isten gyengédségének és jóságának a képe] akar megtölteni téged, de ha te ecettel vagy tele, hova akarod tenni a mézet?” Az edényt, azaz a szívet előbb ki kell tágítani, majd meg kell tisztítani: meg kell szabadítani az ecettől és az ecet ízétől. Ez munkát igényel, ez fájdalommal jár, de csak így leszel alkalmas arra, amire rendelve vagyunk.[26] Jóllehet Ágoston közvetlenül csak az Istenre irányuló befogadóképességről beszél, egészen világos, hogy ezen fáradság révén az ember, miközben megszabadul az ecettől és az ecet ízlelésétől, nemcsak Isten számára válik szabaddá, hanem nyitott lesz mások felé is. Ugyanis csak annyiban lehetünk együtt közös Atyánknál, amennyiben Isten gyermekeivé válunk. Az imádkozás nem azt jelenti, hogy kilépünk a történelemből és visszahúzódunk saját boldogságunk magányos szögletébe. A jó imádság a belső tisztulás folyamata, mely Isten és az emberek befogadására tesz alkalmassá. Az imádságban az embernek meg kell tanulnia, mi az, amit valóban kérhet Istentől – mi az, ami méltó Istenhez. Meg kell tanulnunk, hogy nem imádkozhatunk mások ellen. Az embernek meg kell tanulnia, hogy nem imádkozhat felszínes és kényelmes dolgokért, melyeket éppen megkívánt – azokért a kicsi reményekért, melyek eltávolítják Istentől. Meg kell tisztítania kívánságait és reményeit. Meg kell szabadulnia azoktól a hallgatólagos hazugságoktól, amelyekkel önmagát csalja. Isten átlát rajta, és az Istennel való találkozás arra készteti, hogy megismerje önmagát. „De ki látja meg saját hibáit? Tisztíts meg mindtől, ami rejtve maradt!” – imádkozik a zsoltáros (Zsolt 19[18],13). A vétkesség föl nem ismerése, az ártatlanság téveszméje nem tesz igazzá és nem ment meg, mert én magam vagyok vétkes a lelkiismeretem eltompulásában, a képtelenségben, hogy a rosszat fölismerjem önmagamban. Ha Isten nincs, akkor talán ilyen hazugságba kell menekülnöm, mert nincs senki, aki megbocsáthatna, aki igazi mércém lehetne. De az Istennel való találkozás fölébreszti a lelkiismeretemet, hogy többé ne csaljon meg önigazolással, ne önmagam és az engem meghatározó kortársaim visszatükrözője legyen, hanem oda tudjon hallgatni a jóra.

Az imádságnak, hogy e tisztító erejét kifejthesse, egyrészt teljesen személyesnek kell lennie, benne nekem kell találkoznom Istennel, az élő Istennel. Másrészt azonban mindig vezetést és világosságot kell kapnia az Egyház és a szentek nagy imádságaiból, a liturgikus imából, amelyben az Úr folyamatosan tanít bennünket jól imádkozni. Nguyen Van Thuan bíboros lelkigyakorlatos könyvében elmondja, hogy voltak hosszú szakaszok az életében, amikor nem tudott imádkozni, s hogy ekkor hogyan ragaszkodott az Egyház szóbeli imáihoz: a Miatyánkhoz, az Üdvözlégyhez és a liturgia imádságaihoz.[27] Az imádságban a közösségi és személyes imádságnak mindig együtt kell lennie. Így tudunk Istennel beszélni, így beszél Isten hozzánk. Így történik a tisztulásunk, mely által alkalmassá válunk Isten befogadására és az emberek szolgálatára. Így leszünk alkalmasak a nagy reményre, és így leszünk mások számára a remény szolgái, mert a remény keresztény értelemben mindig mások számára is remény. És tevékeny remény, amelyben azért küzdünk, hogy a dolgoknak ne „visszájára fordított vége” legyen. Tevékeny remény abban az értelemben is, hogy nyitva tartjuk a világot Isten számára. Csak így marad a remény valóban emberi remény.

Forrás: XVI. Benedek pápa enciklikája a püspököknek, papoknak és diákonusoknak, az Istennek szentelt személyeknek és minden krisztushívőnek

The post Az imádság a remény iskolája appeared first on Mária Rádió Erdély.