A mai evangéliumi rész egy vak ember történetét tárja a szemünk elé. De valójában nem csak egy vak emberről szól. Ez a történet arról szól, hogy hogyan találkozik az ember Jézussal, hogyan nyílik meg a szemünk és hogyan derül ki, hogy ki az igazán vak. A történet főszereplője nem a vak ember, nem a farizeusok, nem a tanítványok, hanem a történet középpontjában Jézus Krisztus áll. És az evangélium szerzője, János apostol, egy mély lelki folyamatot mutat meg. „Mester, ki vétkezett: ez vagy a szülei, hogy vakon született?” Ez a tanítványok első kérdés. Ez a kérdés ma is nagyon aktuális. Ha valaki szenved, az emberek rögtön kérdezik: Vajon mit rontott el, hogy Isten ennyire megverte? Vajon az ősei mit hibáztak, hogy ez történik vele? Miért történik ez vele? Az emberi gondolkodás gyakran így működik, hogy a szenvedésben büntetést láttunk. Az ókori zsidó gondolkodásban is erősen jelen volt ez az elképzelés, de Jézus teljesen más választ ad: „Sem ez nem vétkezett, sem a szülei.” Ez egy meglepő válasz. Jézus nem tagadja a bűn létezését, de ezzel a válaszával azt mondja, hogy nem minden szenvedés közvetlen büntetés.
„Mindez azért van, hogy megnyilvánuljanak rajta Isten tettei.” A vak ember élete tragédiának tűnt, de Jézus azt mondja, hogy Isten terve van benne. Ez nem azt jelenti, hogy Isten szereti a szenvedést, hanem azt, hogy Isten képes a szenvedést megváltássá formálni.

Testvéreim a vak ember története jelkép. A vakság a Szentírásban sokszor lelki állapotot jelent. Az ember nem látja Istent, nem látja az igazságot, nem látja önmagát és ezért szüksége van világosságra. De Jézus nem csak beszél, hanem cselekszik: a földre köp, sarát készít és a vak ember szemére keni. Ez nagyon furcsa és feltehetjük a kérdést: Miért így gyógyít Jézus? Ennek több oka is lehet. A sár emlékeztet a teremtésre, Isten porból formálta az embert, most Jézus mintha újrateremtené a szemet. A vak embernek mennie kell, el kell mennie a Siloám tavához. Ez hitet igényel, hiszen nem lát és mégis elindul. Ez az ember még nem ismeri Jézust, nem tudja ki ő, de engedelmeskedik. Ez a hit első lépése: engedelmeskedni akkor is, amikor még nem látunk mindent tisztán, amikor még mindent nem értünk Isten részéről. A Siloám név jelentése: „küldött”. Jézus az, akit az Atya küldött, és a vak ember a „küldött” tavában nyeri vissza a látását. A vak ember megmosakszik és látni kezd egy pillanat alatt. Az az ember, aki egész életében sötétségben volt most látja a fényt, látja a színeket, látja az embereket, látja az emberi arcokat és látja az isten által teremtett világot. Képzeljük el ezt a pillanatot.

És a történet testvéreim most egy furcsa fordulatot vesz. Nem mindenki örül ennek a csodának. Az emberek elkezdnek egymással vitatkozni: „Nem ez az, aki koldult?” „De igen.” „Nem, csak hasonlít rá.” Ez az ember teljesen megváltozott. És az ember csak ennyit mond: „Én vagyok az.” Ez egy tény: látjátok vak voltam és most látok. Ez tulajdonképpen az egész kereszténység lényege: találkozás Jézussal.

Testvéreim! Mindannyian vakon születünk: nem fizikailag, hanem lelkileg, hiszen akkor még nem látjuk Isten valóságát, a bűn súlyát, a kegyelem nagyságát, de amikor találkozunk Jézussal, valami történik: megnyílik a szemünk. A történet végén minden embernek választ kell adnia: Vajon látok vagy vak vagyok? És vajon felismerem-e Jézust? A történetben a következő mondat mindent megváltoztat: szombat volt azon a napon, amikor Jézus sarat csinált és megnyitotta a szemét.
Itt kezdődik a konfliktus. A vallási vezetők számára a kérdés nem az, hogy hogyan történt a csoda, hogy ki gyógyult meg, hogy milyen hatalmas dolog történt, hanem az, hogy megszegte-e a szombatot? A farizeusok számára a törvény a legfontosabb és a szombat különösen szent volt. Isten a szombatot ajándéknak adta, de az emberek terhet csináltak belőle. A farizeusok között vita támad. Egyesek azt mondják: „Nem Istentől való az az ember, hiszen nem tartja meg a szombatot.” Mások viszont kérdezik: „Bűnös ember hogyan tudna ilyen csodákat tenni?” Ez egy fontos pillanat: a csoda repedést okoz a vallási rendszerben. Az igazság mindig feszültséget okoz. Megkérdezik a meggyógyult embert: „Te mit mondasz róla?” Ő így válaszol: „Próféta.” Az ember hite elkezd növekedni: először csak engedelmeskedett, most már véleményt is mond. Még nem tud mindent, de már lát valamit.

Testvéreim! A farizeusok nem akarják elfogadni a csodát, ezért új stratégiát választanak. Azt mondják, hogy talán nem is volt vak. Ez a tagadás. Amikor az igazság túl kellemetlen, az ember inkább tagadja a tényeket. Előhívják a meggyógyított ember szüleit. A vallási hatalom nyomást gyakorol és a szülők félnek. Miért félnek? Mert aki Jézust Messiásnak vallja, azt kizárják a zsinagógából. És a zsinagógából való kizárás súlyos dolog volt. Ez jelentette a vallási közösség elvesztését, a társadalmi kirekesztést és sokszor a gazdasági nehézségeket is. Ezért a szülők óvatosak ezért mondják ezt: Ő a mi fiunk, és vakon született, de hogyan lát most, nem tudjuk. Kérdezzétek meg őt. Ez az evangéliumi rész nagyon emberi. A szülők nem hazudnak, de nem is mernek teljesen kiállni az igazság mellett. Ma is így van: a félelem sokszor elhallgattatja az igazságot. Ezek után a farizeusok újra hívják a meggyógyult embert. Azt mondják neki: „Dicsőítsd meg az Istent! Mi tudjuk, hogy ez az ember bűnös!” Ez valójában egy nyomás gyakorlás, megfélemlítés a meggyógyított emberre. Azt várják, szinte kötelezik, hogy vonja vissza a tanúságtételét. Az ember így válaszol: „Hogy bűnös-e, vagy sem, azt nem tudom. Egyet tudok: hogy vak voltam, és most látok!” Ez az egyik legerősebb tanúságtétel az evangéliumokban, mert ez egy személyes tapasztalat. Nem más mondta, nem mástól hallotta, hanem saját bőrén tapasztalta meg. A vallási vezetők újra kérdezik: „Mit tett veled?” Az ember válasza már ironikus: „Miért akarjátok újra hallani? Csak nem akartok ti is a tanítványai lenni?” Ez egy nagyon bátor válasz. És ezen a bátor válaszon a farizeusok megsértődnek. Azt mondják: „Te magad vagy az ő tanítványa! Mi Mózes tanítványai vagyunk!” Itt látszik a tragédia: ők azt hiszik, hogy Istent szolgálják, de közben elutasítják azt, akit Isten küldött.

Az ember meglepően bölcsen válaszol. Azt mondja: „Éppen az a különös, hogy ti nem tudjátok, honnan van ő, és ő mégis megnyitotta a szemeimet. Jól tudjuk, hogy a bűnösöket nem hallgatja meg az Isten, de aki istenfélő és teljesíti Isten akaratát, azt meghallgatja.” Ez egyszerű és nagyon logikus érvelés. És a farizeusok nem tudnak mit válaszolni. Amikor nincs érvük, elkezdenek személyeskedni. Azt mondják: „Te oktatsz minket, aki mindenestül bűnben születtél?” Na ez testvéreim igazán megmutatja, hogy milyen a gőg. Aztán az embert kivetik a zsinagógából. Tehát ez az ember elveszíti vallásos közösségét, de hamarosan találkozik Jézussal.
Az evangélium így folytatja: „Meghallotta Jézus, hogy kivetették, találkozott vele…” Ez szerintem egy nagyon fontos mondat. A történetben nem az ember keresi Jézust, hanem Jézus keresi az embert. Az ember azt gondolja, hogy ő keresi Istent, de az evangélium szerint inkább az történik, hogy Isten keresi az embert. Ez már a Szentírás első könyvben is így van: amikor Ádám elbújik, mert vétkezett, Isten kérdezi: „Hol vagy?” Isten mindig kezdeményez. Amikor Jézus találkozik a meggyógyított emberrel ezt kérdezi: „Hiszel-e az Emberfiában?” Nem azt kérdezi, hogy elégedett vagy-e a gyógyulással? Nem azt kérdezi, hogy jobb lett-e az életed? hanem ezt kérdezi: hiszel-e? A meggyógyult ember válasza nagyon őszinte: „Ki az, Uram, hogy higgyek benne?” Ez a hit kezdete, keresés, keresni, hogy kiben higgyek. Jézus válasza: „Látod őt, és aki veled beszél, ő az.” Ez egy rendkívül erős kijelentés. Jézus felfedi magát. Az ember így válaszol: „Hiszek, Uram.” És leborul előtte, az ember felismeri, hogy ki áll előtte.

Érdemes megnézni a hit fejlődését ebben a történetben. A meggyógyult ember Jézust így nevezi: „Az az ember, akit Jézusnak hívnak”, „Próféta”, „Istentől való” és végül „Uram”. Na ez egy lelki utazás. Sokan úgy gondolják, hogy a hit egyetlen pillanat, de gyakran inkább folyamat. Figyeljük meg a történet különös iróniáját. Az ember vakon született, társadalmilag kirekesztett, vallásilag jelentéktelen és mégis ő jut el a hit teljességére. A vallási vezetők pedig tanultak, tekintélyesek, vallásosak és mégis vakok maradnak.

Testvéreim! A vak ember története az alázat története. Ő tudja, hogy nem lát és ezért képes elfogadni a segítséget. A vak ember története nem csupán egy csoda elbeszélése, hanem ez egy tükör. Ebben a történetben több szereplő van: a tanítványok, a szomszédok, a szülők, a farizeusok és a meggyógyított ember. Mindegyikük másképp reagál és ez azért fontos, mert mindegyik reakció egy lelki állapotot mutat. A történet elején a tanítványok kérdeznek: „Ki vétkezett?” A tanítványok nem rosszindulatúak, de gondolkodásuk egyszerű. Az emberek, ha valami rossz történik rögtön keresik a bűnbakot. A szomszédok reakciója érdekes. Ők vitatkoznak, nem az érdekli őket, hogy csoda történt, ők csak beszélgetnek. Sok ember így reagál az evangéliumra: nem ellenséges vele szembe csak közömbös.

A szülők története különösen emberi. Ők tudják az igazságot, tudják, hogy fiuk vak volt és most lát. Mégis óvatosak. Miért? Mert félnek. A félelem sokszor erősebb, mint az igazság. Az emberek félnek, hogy vajon mit mondanak mások, vajon mit gondol a család, vajon mit gondol a társadalom. Ez a félelem ma is jelen van.
A farizeusok története a legtragikusabb, hiszen ők vallásos emberek, ők ismerik a törvényt, ők tanítják a népet és mégis ők a legvakabbak. A vallás segíthet az embernek közelebb kerülni Istenhez, de ha az ember büszke lesz a vallásosságára, akkor a vallás akadállyá válik. A farizeusok nem tudják elfogadni Jézust. Miért? Mert felborítja a rendszerüket. A farizeusok számára a legfontosabb a rendszer stabilitása, hiszen ők tudják hogyan működik a vallási élet, hogyan kell értelmezni a törvényt, ki az igaz és ki a bűnös. És amikor Jézus jön, ez a rendszer meginog. Az igazság néha veszélyes, mert megkérdőjelezi a megszokásokat. Ezért a farizeusok inkább elutasítják a csodát.A történet egyetlen igazi hőse a meggyógyított ember. Ő nem tanult, nem vallási vezető, ő csak egy koldus, de van valamije, ami a farizeusoknak nincs, van nyitott szíve. A meggyógyított ember nem próbál okosnak tűnni, ő egyszerűen elmondja az igazságot: „Vak voltam, most látok.” Ez az őszinteség megnyitja az utat a hit felé.

Testvéreim! Ez a történet ma is aktuális, a lelki vakság ma is létezik. Ma az emberek sokszor azt mondják: nincs szükség Istenre, az ember mindent meg tud oldani, a hit csak hagyomány. Ez is egyfajta vakság, de a történet reménységet is ad, mert Jézus ma is megnyitja az emberek szemét.
A történet minden embert meghív. Nem számít, hogy milyen múltunk van, mennyit tudunk, milyen helyzetben vagyunk. A kérdés ugyanaz: megnyitjuk-e a szívünket Isten előtt, hogy lelkileg ne legyünk vakok? Ámen.

Csiszér Imre erzsébetbányai plébános

The post Nagyböjt negyedik vasárnapja appeared first on Mária Rádió Erdély.

Ma egy olyan evangéliumi jelenet elé állunk, amely látszólag egy hétköznapi beszélgetés. Egy férfi és egy nő találkozik egy kútnál. Nincs tömeg, nincs csoda, nincs látványos gyógyítás, csak egy kérés: „Adj innom.” Jézus Szamárián megy keresztül. Már ez önmagában botrány. A zsidók nem jártak Szamárián át, inkább kerültek. A történelmi sérelmek, vallási ellentétek, kölcsönös megvetés évszázadok óta mérgezték a kapcsolatot. De Jézus nem kerül. Ő mindig a seb felé megy. Ő mindig a törésvonal mentén halad. Ő mindig oda lép be, ahol a legnagyobb a távolság. És ott ül a kútnál, fáradtan. Poros úton jön, izzad, szomjas, leül.

Testvéreim, álljunk meg itt egy pillanatra. Sokszor úgy gondolkodunk Istenről, mint aki mindig erős, mindig hatalmas, mindig fölöttünk áll. És ez igaz. De az evangélium azt mutatja: Isten közel jön, lehajol, leül mellénk, leül a mi kutjainkhoz. Hol van a mi kutunk? Talán a munkahely. Talán a családi asztal. Talán egy kórházi ágy. Talán egy belső üresség. És Jézus ott vár, egyszerűen csak jelen van mellettünk. Dél van, a nap a legmagasabban áll, perzselő hőség van ss jön egy asszony vízért. Miért délben? Mert nem akar találkozni senkivel, ez az asszony magányos. És itt kezdődik az evangélium egyik legszebb fordulata: Jézus nem a tömeget keresi, egyetlen embert keres. És Jézus megszólal: „Adj innom.” Ez Isten kérése az emberhez. Milyen különös! Nem azt mondja: „Adok neked,” hanem: „Adj nekem.” Isten kér testvéreim! Miért kér? Hiszen mindene megvan! Amikor Isten kér tőlünk időt, figyelmet, imát, megtérést — nem azért teszi, mert szüksége van rá, hanem mert kapcsolatot akar. Van egy pillanat az evangéliumban, amikor Jézus szomjas. A kereszten is ezt mondja: „Szomjazom.” Ugyanaz a szó. A kereszten nemcsak vízre szomjazik, hanem az emberre szomjazik: rád, rám, ránk! Isten szomjazik az ember szeretetére.
Az asszony válasza hideg és távolságtartó: „Hogyan kérhetsz tőlem inni?” Majd felsorolja az akadályokat: Te zsidó vagy én szamaritánus vagyok. Te férfi vagy én meg nő vagyok. Mi is hányszor felsoroljuk Istennek az akadályokat: Most nincs időm, most nem érek rá, most el vagyok foglalva, nem tudok most imádkozni, mert fáradt vagyok vagy megy a sorozat a tv-ben, majd talán később. És Jézus nem vitatkozik, Ő nem sértődik meg, hanem Ő tovább megy és ezt mondja: „Ha ismernéd Isten ajándékát…” Ez az egész történet kulcsa: nem ismerjük Isten ajándékát. Mi azt hisszük, hogy Isten elvenni akar, pedig Ő adni akar. Mi azt hisszük, hogy korlátozni akar, pedig Ő szabaddá akar tenni. Mi azt hisszük, hogy számon akar kérni, pedig Ő gyógyítani akar. A mai evangélium szavaival élve: „Élő vizet adnék neked.”
Az asszony félreérti, azt hiszi, folyóvízről beszél. Mi is sokszor félreértjük Isten ígéreteit, földi kategóriákban gondolkodunk. Az élő víz a Szentlélek. Az élő víz az isteni élet. Az élő víz a kegyelem. Ez nem kívülről locsol meg, hanem ez belülről fakad.

Testvéreim, mennyi mindentől várjuk a szomjúságunk csillapítását! Emberi kapcsolatoktól, sikertől., pénztől, elismeréstől, élvezetektől, de ezektől újra és újra szomjasok leszünk. Jézus nem azt ígéri, hogy nem lesznek problémáink, hanem azt ígéri, hogy lesz bennünk forrás, ha az élő vizet választjuk. Az asszony még mindig a felszínen mozog: „Uram, add nekem ezt a vizet!” Még nem érti, hogy milyen vízről van szó, de már vágyik rá, hogy az övé legyen. És ez a kegyelem első jele: amikor még nem értem Istent, de már vágyom rá. Lehet, hogy valaki ma még nem hisz elégé mélyen, nem biztos még a hitében, vagyis nem stabil, még meg-meg inog a hite, de vágyik arra, hogy erős legyen a hite.

Most tegyük fel a kérdést: Mire szomjazom valójában? Elismerésre? Szeretetre? Békére? Megbocsátásra? Valaminek, talán egy kapcsolat, egy barátság újrakezdésre? És el merem-e hinni, hogy Jézus tudja ezt, hogy én mire szomjazom? Mert Ő most is itt ül a mi életünk kutjánál, és csendesen mondja ma nekünk: „Adj innom,” szentelj nekem is időt a rohanásodból, figyel Rám is a rohanásodban, szeretném, ha őszinte lennél velem szemben, szeretném, ha bíznál bennem. És Ő élő vizet ad, amely belülről fakad, csak akarjad, csak kérjed!

Testvéreim aztán a kettejük beszélgetése fordulóponthoz ér. Jézus így szól: „Menj, hívd a férjedet, és jöjj ide.” Mintha Jézus témát váltana, de valójában most érkezünk meg a lényeghez: az élő víz nem kerülhető meg az igazság nélkül. Az asszony így válaszol: „Nincs férjem.” Ez egy rövid, tömör mondat, formálisan igaz, de nem a teljes igazság. És Jézus kimondja: „Jól mondtad, hogy nincs férjed, mert öt férjed volt, és akivel most élsz, nem a férjed.” Ebben a mondatban nincs harag, nincs elítélés Jézus részéről, de van benne tiszta fény.

Testvéreim, Isten soha nem aláz meg, de leleplez. És a kettő nem ugyanaz. A megalázás összetör, a leleplezés gyógyít. Sokan azért félnek közel menni Istenhez, mert azt gondolják: ha Ő belenéz az életembe, szégyent hoz rám. De Jézus nem a tömeg előtt mondja ezt. Ők ott ketten vannak, bizalmi légkörben. Isten mindig négyszemközt beszél a szívünkkel.

Testvéreim, az asszony nem erkölcsi példa, ő nem egy „rossz nő”. Ő az emberiség képe. Mindannyian próbáltuk már betölteni a szívünk ürességét valamivel, ami nem volt képes rá. És Jézus nem azt mondja: „Milyen bűnös vagy,” hanem azt: „Látom az utadat.” Az asszony hirtelen témát vált: „Uram, látom, hogy próféta vagy. Atyáink ezen a hegyen imádták Istent, ti pedig azt mondjátok, Jeruzsálemben kell imádni.” Ismerős úgy-e a reakció? Amikor Isten túl közel jön, teológiai kérdéseket teszünk fel: Melyik vallás az igaz? Miért ennyi a szenvedés? Miért nem történik csoda? Miért nem teszi már helyre Isten ezt a gonosz világot? Ezek nem rossz kérdések, de néha menekülést jelentenek. Amikor a személyes megtérés küszöbéhez érünk, könnyebb elméleti vitába bonyolódni. Az asszony is most már érzi: itt nem csak vízről van szó, hanem az életemről van szó.

Jézus válasza történelmi fordulópont: „Eljön az óra, amikor sem ezen a hegyen, sem Jeruzsálemben nem imádjátok az Atyát… Az igaz imádók lélekben és igazságban imádják az Atyát.” Az imádás nem földrajzi kérdés, nem hely, nem etnikum, nem hagyomány, hanem kapcsolat. Az igazi imádás nem csak egy templomi cselekmény, hanem az egész életem átadása Neki. Van egy mondat az evangéliumban, amelyet gyakran észre sem veszünk: „Az Atya ilyen imádókat keres.” Isten keres. Nem csak mi keressük Őt, hanem Ő is keres minket. Az asszony azt hitte, ő jött vízért. Valójában Jézus jött érte.Testvéreim, lehet, hogy ma valaki azt gondolja: „Véletlenül vagyok itt. Meghívtak. Rászántam magam.” De talán nem te kerested ezt az alkalmat. Hanem Isten keresett téged. Ő keres igaz imádókat: nem tökéleteseket, nem hibátlanokat, hanem őszintéket.

Az asszony kimondja: „Tudom, hogy eljön a Messiás.” És Jézus válaszol: „Én vagyok, aki veled beszélek.” És kinek mondja Jézus? Nem a farizeusoknak, nem a főpapnak, nem a tanítványok körében ünnepélyesen, hanem egy szamáriai asszonynak. Isten nem rangsor szerint osztja az Ő tanítását, aki nyitott, annak mondja. Nem azt mondja: „Én leszek,” nem azt mondja: „Én voltam,” hanem ezt mondja: „Én vagyok.” Most, itt a mai napon és előtted. Most csendben kérdezzük meg magunktól: Vajon mit próbálok elterelni az életemben? Hol váltok témát, amikor Isten túl közel jön? Milyen igazságot félek kimondani? De az igazság nem kalapács Jézus kezében, hanem az igazság egy sebészkés, azért, hogy valami igazságot feltárjon bennem és meg is gyógyítson. A beszélgetés eljutott a csúcspontjára. Jézus kimondta: „Én vagyok.” Az asszony felismerte: nem egyszerű prófétával áll szemben, hanem a Messiással. És ekkor történik valami egészen apró, de mégis óriási jelentőségű mozzanat: „Az asszony otthagyta korsóját.” Miért fontos, hogy otthagyta? Azért jött a kúthoz, hogy a korsóban vizet vigyen. Az volt a célja, hogy vize legyen. Azért cipelte a korsót, hogy megtöltse vízzel. Tehát a korsó a mindennapi életének eszköze volt. A korsó a régi élet jelképe. És amikor találkozik Krisztussal hirtelen már nem ez lesz, nem a korsó lesz a legfontosabb. Nem viszi magával, hanem otthagyja.

Testvéreim, a megtérés mindig egy döntés, hogy van valami, amit ott kell hagyni. Kérdezzük meg magunktól: Mi az én korsóm? Egy kapcsolat, amely nem Isten akarata szerint való? Egy szokás, amely megkötöz? Egy sértettség, amit dédelgetek? Egy bűn, amelyhez ragaszkodom? Egy önkép mutogatása az emberek felé, amely nem igaz? Az asszony nem azért hagyja ott, mert a korsó gonosz, hanem mert már megtalálta a forrást. Egyszerűen otthagyja. Amikor Péter találkozik Jézussal, ott hagyja a halászhálót. Amikor Lévi találkozik Jézussal, ott hagyja a vámszedő asztalt. Sokszor azért nem tapasztaljuk meg az élő víz áradását, mert a korsót még mindig szorítjuk egy biztosítéknak, egy tartaléknak, ha mégsem működik az új jó lesz az, ami volt. De az élő víz nem pótlék, hanem új kezdet.

Az asszony visszamegy a városba, oda megy vissza, ahol szégyenben élt. És mit mond? „Jöjjetek, nézzétek meg azt az embert, aki mindent elmondott, amit tettem!” Tehát tanúságot tesz. Mert ha Krisztus előtt már nincs rejtegetni valóm, akkor az emberek előtt sem kell álarc. A megtérés egyik jele: megszűnik a kettős élet. Testvéreim, mennyi energiát emészt fel az, hogy másnak mutassuk magunkat, mint akik vagyunk! Isten előtt azonban nincs szerep. A városból sokan hittek benne az asszony szavára. Nem kell tökéletesnek lennünk ahhoz, hogy Isten felhasználjon minket. Nem kell a múltunkat eltörölnünk, hisz az asszony múltja sem akadály lett Jézus felé, hanem egy híd. Amikor a szamariaiak találkoznak Jézussal, ezt mondják: „Most már nem a te beszéded miatt hiszünk, mert magunk hallottuk.” Ez a hit útja. Először a más tanúsága, aztán saját találkozás. Először a szülők hite, aztán a személyes hit. Először a közösség hite, aztán a személyes döntés. Jézussal személyesen kell találkoznunk. Az asszony tanúságtétele után a történet nem ér véget. Sőt, most kezd igazán kibontakozni. A szamariaiak kijönnek Jézushoz, meghallgatják, és ezt kérik: „Maradj nálunk!”

Ez a kérés az evangélium egyik legszebb mondata. Nem csodát kérnek, nem jelet kérnek, nem bizonyítékot kérnek, hanem jelenlétet. Ez a kérés az ember szívéből fakad. Ez nem csak a szamariaiak kérése, hanem a miénk is. Mert a legnagyobb félelmünk az egyedüllét. Amikor Jézus velünk marad, az azt jelenti, hogy nem hagy magadra, hogy nem vonja vissza szeretetét, Ő nem egy elmúló látogató a te életedben.

Most kérdezzük meg magunktól testvéreim: Kértem-e valaha tudatosan, hogy Jézus maradjon az életemben? Van-e idő az életemben az Ő jelenlétére? Vagy csak látogatóként engedem be vasárnaponként? Van-e helye a döntéseimben?

Uram Jézus Krisztus, Te, aki nem kerülted el Szamariát, ne kerüld el az én életemet sem. Ülj le a kutjaimhoz. Szólíts meg a magányomban. Mondd ki az igazságot szeretettel. Adj élő vizet a szomjúságomra. Taníts letenni a korsót. Taníts visszamenni a városba. Taníts hitelesen tanúságot tenni. És add, hogy ne csak hallgatói legyünk ennek a történetnek, hanem élő folytatásai, hogy egyszer mi is kimondhassuk teljes szívvel: Te valóban a világ üdvözítője vagy. Ámen.

Csiszér Imre erzsébetbányai plébános

The post Nagyböjt harmadik vasárnapja appeared first on Mária Rádió Erdély.

Ez a jelenet, amelyet most hallottunk az evangéliumban, nem egyszerűen egy esemény Jézus életéből. Ez a pillanat kulcs: kulcs a szenvedés megértéséhez, kulcs a dicsőség megértéséhez, kulcs a mi életünk megértéséhez.
Az evangélista nem véletlenül mondja: „hat nap múlva”. Mi történt hat nappal korábban? Péter vallomása: „Te vagy a Krisztus, az élő Isten Fia.” És közvetlenül utána Jézus első jövendölése a szenvedésről, a keresztről, az elutasításról, a halálról. És Péter tiltakozott, mert ő a dicsőséget akarta, de kereszt nélkül.

A színeváltozás nem független a kereszttől. Éppen azért történik, mert a tanítványok nem tudják elfogadni a keresztet. Isten pedagógiája gyönyörű: nem letöri a gyengeségünket, hanem megerősíti. Mielőtt a sötétség jönne, fényt ad.
Jézus kiválaszt három tanítványt: Pétert, Jakabot és Jánost. Ugyanez a három lesz majd jelen a Getszemáni kertben is. Ugyanazok látják a dicsőséget, akik látni fogják a vérrel verejtékezést. Mert aki mélyen látja a dicsőséget, annak mélyen kell látnia a szenvedést is. Isten nem a tömegnek mutatja meg legmélyebb, legbelsőbb titkait, hanem azoknak, akik készek vele felmenni a hegyre.
A hegy mindig az Istennel való találkozás helye. A hegy csend. A hegy elkülönülés. A hegy emelkedés. A hit nem működik zajban.
Testvéreim, a mi korunk egyik legnagyobb tragédiája a zaj. De Isten nem kiabál. A hegyre fel kell menni, hogy meghalljuk őt.

Mit jelent ez a mi életünkben? Időt szakítani az imára.

Időt szakítani a csendre. Időt szakítani az Oltáriszentségre.
Időt szakítani arra, hogy ne csináljunk semmit csak vele legyünk.
A hegy nem kényelmes, de amikor feljutunk oda szép látvány tárul a szemünk elé. Fárasztó oda felmenni, de aki nem megy fel, az nem látja a gyönyörű szép látványt.
Ezt hallottuk az evangéliumban: „Arca ragyogott, mint a nap, ruhája fehér lett, mint a fény.” Itt nem arról van szó, hogy Jézus mássá lett, hanem arról, hogy ami addig rejtve volt, láthatóvá vált. Az istenség nem akkor kezdődött, az mindig is ott volt. Csak most áttört a fátylon. Ez megrendítő igazság. Mert ez rólunk is szól. A kegyelem nem idegen dolgot ad hozzá az emberhez, hanem felszabadítja azt, amire teremtve lett. Az üdvösség nem személyiségvesztés, hanem beteljesedés.

És íme, megjelent nekik Mózes és Illés: a törvény és a próféták. Az egész Ószövetség ott áll Krisztus mellett. Ez azt jelenti: minden ígéret, minden prófécia, minden várakozás Jézusban teljesedik be. Ő nem egy tanító a sok közül, hanem Ő a középpont. Ha Krisztust kivesszük a hitből, minden szétesik. Ha Krisztus a középpont, minden értelmet nyer.
Nézzük csak meg milyen Péter reakciója, mit is mond: „Uram, jó nekünk itt lennünk! Csinálok három sátrat…” Igen, jó Veled lenni Uram. Amikor az ember megtapasztalja Isten közelségét, azt szeretné, hogy soha ne érjen véget. Az ember rögzíteni akarja azt a pillanatot. De a hit nem állandó eksztázis. A hegyélmény ajándék – nem lakóhely. A keresztény élet nem abból áll, hogy mindig érezzük Istent, hanem abból, hogy akkor is hűségesek vagyunk, amikor nem érezzük. Ez a szeretet.

Aztán testvéreim fényes felhő borította be őket. A felhő az Ószövetségben Isten jelenlétének jele. És megszólal a hang: „Ez az én szeretett Fiam, akiben kedvem telik, őt hallgassátok!” Nem az érzéseiteket, nem a világ zaját, nem a félelmeiteket, hanem Őt hallgassátok!

Mit jelent ez konkrétan? Az evangélium komolyan vételét. A megbocsátás komolyan vételét. A kereszt hordozását komolyan vételét.
A tanítványok arcra borulnak, mert elfogja a félelem érzése! Az ember, amikor valóban találkozik Istennel, rádöbben saját kicsinységére. De Jézus odalép és megérinti őket: „Keljetek fel, ne féljetek!” Ez az evangélium egyik leggyengédebb mondata. A mindenható Isten megérinti a reszkető embert és felemeli.
Továbbá ezt halljuk testvéreim: „Amikor lejöttek a hegyről…” Tehát nem maradnak ott. Vissza kell menni a hétköznapokba, a betegekhez, a kétkedőkhöz, a szenvedéshez. A hegy nem menekülés a világból, hanem erőforrás a világhoz.

Testvéreim a mi életünk is ilyen ritmusban zajlik: hegy – völgy – fény – árnyék – bizonyosság – homály. De aki egyszer látta Krisztus arcának fényét, az nem tud többé teljesen kétségbeesni. Mert tudja, hogy a szenvedés nem az utolsó szó, hogy a kereszt nem a végállomás, hogy a halál nem győzelem.
Szeretett Testvéreim! Az eddigiekben felmentünk a hegyre, ott láttuk a fényt, ott hallottuk az Atya hangját és ott éreztük a dicsőség súlyát. Most azonban mélyebbre kell mennünk, mert a színeváltozás nem önmagáért történik, nem egy elszigetelt csoda, hanem előkészítés: előkészítés a keresztre.
Fontos meglátni, hogy ugyanaz a három tanítvány – Péter, Jakab és János – lesz jelen a Getszemáni kertben is. Ott azonban nem fényt látnak, ott nem ragyogás van, hanem ott vérrel verejték van, ott sötétség van, ott halálfélelem van.

Miért mutatja meg Jézus előbb a dicsőséget? Azért, mert amikor eljön a sötétség, legyen mire emlékezni. Testvéreim, Isten gyakran így cselekszik velünk. Ad békét, mielőtt próba ideje jön. Ad világosságot, mielőtt homály jön. Ad bizonyosságot, mielőtt kérdés jön. De amikor eljön a Getszemáni kert az életünkben, hajlamosak vagyunk elfelejteni a Tábor hegyét.
Péter azt mondja: „Uram, jó nekünk itt lennünk!” És igaza van. De Jézus nem engedi, hogy ott maradjanak. Miért? Mert a keresztény hit nem menekülés a valóságtól. A hegyen kapott fény arra való, hogy le tudjunk menni a sötétségbe. Ha csak élményt keresünk, csalódni fogunk, mert a hit nem élményközpontú, hanem a hit hűségközpontú.
Mi úgy gondolkodunk: dicsőség vagy szenvedés. De Isten logikája más: dicsőség a szenvedésen keresztül. A Színeváltozás előre megmutatja azt, ami a feltámadásban válik teljessé. De a feltámadáshoz vezető út a Golgotán halad át.

Mit jelent számunkra a színeváltozás? Nem azt, hogy mi is fizikailag ragyogni fogunk, hanem azt, hogy Isten bennünk is át akar törni. A keresztségben már megkaptuk az isteni élet csíráját, de ez sokszor rejtve van. A bűn, a közömböség, a félelem, az önzés, a harag, az irigység, a gyűlölet eltakarják a bennünk élő kegyelmet. A megtérés nem más, mint ezeknek az eltávolítása az életünkből. Felfedezni Istenben a valódi arcunkat.
Az Atya nem azt mondja, hogy csodáljátok Jézust. Nem azt mondja, hogy vitatkozzatok róla, hanem azt mondja: Őt hallgassátok!
Mit mond Jézus? Szeressétek ellenségeiteket, bocsátsatok meg egymásnak, vegyétek fel a keresztet, aki első akar lenni, legyen a szolgátok.
Amikor az Atya megszólal, a tanítványok arcra borulnak, mert amikor az ember igazán találkozik Istennel, rádöbben saját törékenységére. De Jézus odalépés megérinti őket. Ez a kereszténység egyik legszebb képe: a mindenható Isten nem távol marad, hanem megérint.

Azt mondja Jézus a hegyről lemenet a három apostolnak, hogy „Senkinek ne mondjátok el a látomást, amíg az Emberfia fel nem támad.” Miért ez a csend? Mert a dicsőséget csak a kereszt fényében lehet érteni. Ha a színeváltozást kiragadjuk a szenvedéstörténetből, félreértjük. Ugyanez igaz az életünkre is. Ha a szenvedésünket kiragadjuk Isten tervéből, értelmetlennek tűnik. De ha Krisztus keresztjéhez kapcsoljuk, részesedés lesz belőle.

Testvéreim, volt-e már Tábor hegyi élmény az életetekben? Egy ima, ami mindent átformált? Egy gyónás, ami felszabadított?

Egy szentmise, ahol érezted: itt van az Isten?
És volt már Getszemáni kerti élmény? Betegség? Veszteség? Magány? Hitbeli sötétség?
Mert a kettő összetartozik. Ne hidd, hogy amikor sötétségben vagy, Isten elhagyott, lehet, hogy éppen akkor formál át téged.
Testvéreim, a színeváltozás nem arról szól, hogy néhány kiváltságos tanítvány egyszer látott valami rendkívülit, hanem arról, hogy Isten előre megmutatta: a szenvedés mögött dicsőség van, a kereszt mögött élet van, a halál mögött feltámadás van. És amikor majd mi is lejövünk a saját hegyeinkről, és belépünk a saját Getszemáni kertjeinkbe, emlékezzünk, hogy ott fent a hegyen láttuk a fényt. És aki egyszer látta Krisztus arcának fényét, az nem tud végleg sötétségben maradni.
A színeváltozás nemcsak Jézusról szól, hanem rólunk is.

A Tábor hegyén a tanítványok nem csupán egy pillanatnyi ragyogást láttak, hanem elővételezték a feltámadás fényét, azt a dicsőséget, amely húsvét hajnalán teljesedik ki. A színeváltozás mintha egy ablak lenne az örökkévalóságra egy résnyire kitárt ajtó, egy pillanat, amikor a mennyei valóság áttör a földi fátylon.
Testvéreim a kereszténység nem csupán erkölcsi javulás, nem pusztán jobb viselkedés, hanem részesedés Isten dicsőségében. Amit a tanítványok láttak Jézus arcán, az az ember végső rendeltetése: nem porrá válni, nem semmivé lenni, hanem megdicsőülni.
A Tábor hegye azt hirdeti: a halál nem végállomás.

Amikor egy koporsó mellett állunk, amikor könnyek között búcsúzunk, amikor a veszteség fájdalma összeszorítja a szívünket, akkor a hit azt mondja: van folytatás, van fény, van örök élet.
Hogyan jutunk el erre a dicsőségre? Nem varázsütésre, hanem átalakulás által. Minden megbocsátás egy kis színeváltozás. Minden önzetlen tett egy kis fény. Minden hűséges kitartás egy lépés a dicsőség felé.
A jelenet végén a három apostol „csak Jézust látta”. Ez az örökkévalóság képe. Minden más elmúlik: elmúlik a siker, a hírnév, a pénz, a konfliktusok, a fájdalmak és csak Ő marad. És ha Ő marad, minden megmarad, ami szeretetből történt.

Egyszer mi is meglátjuk az Ő arcát színről színre. A Tábor hegyén három tanítvány látta. Az örökkévalóságban minden hűséges tanítvány látni fogja. Ez a mi reményünk, ez a mi vigaszunk, ez a mi jövőnk.
Testvéreim! A mi életünk döntések sorozata. Hallgatjuk-e Őt? Vállaljuk-e a keresztet? Kitartunk-e a sötétségben?
A világ gyakran reménytelen. Tele van háborúkkal, tele van bizonytalanságok sorozatával, tele van félelmekkel, tele van széthulló kapcsolatokkal. De a keresztény ember nem naiv optimista. Hanem feltámadás-hívő. Mi láttuk a fényt és tudjuk, hogy a fény erősebb a sötétségnél.

Szeretett Testvéreim! A Tábor hegye nem legenda, nem egy puszta múlt, hanem meghívás: meghívás a hitre, meghívás a hűségre, meghívás a reményre, meghívás a dicsőségre. És amikor majd egyszer mi is átlépünk az örökkévalóság küszöbén, amikor lehull minden fátyol, amikor megszűnik minden homály, akkor megértjük: minden kereszt értelmes volt, minden könny számított, minden hűség ragyogott és akkor mi is részesedünk abban a fényben, amely a hegyen felragyogott. Mert a színeváltozás végső üzenete ez: aki Krisztussal jár a kereszten át, az Krisztussal ragyog az örökkévalóságban. Ámen.

Csiszér Imre erzsébetbányai plébános

The post Nagyböjt második vasárnapja appeared first on Mária Rádió Erdély.

Az evangélium ma így kezdődik: „Akkor Jézust a Lélek a pusztába vitte, hogy a sátán megkísértse.”

Nem az ördög vitte oda. Nem a véletlen sodorta oda. Nem egy rossz döntésnek a következménye, hanem a Lélek vitte oda.

A keresztény ember egyik legnagyobb tévedése az, amikor azt gondolja: ha nehézség ér, akkor Isten távol van. Pedig a Szentírás tanúsága szerint sokszor éppen akkor van a legközelebb.

A puszta a Szentírásban különleges hely: – Izrael népe ott tanult meg Istentől függeni. – Ott hullott a manna. – Ott fakadt víz a sziklából. – Ott adatott a törvény. A puszta a lecsupaszítás helye. Ott nincs civilizáció. Ott nincs komfort. Ott nincs biztonsági háló. Ott a pusztában kiderül, mi van az ember szívében.

Sokan úgy gondolják, hogy ha Isten vezet, akkor minden sima lesz, akkor minden simán fog menni. De itt azt látjuk, hogy a Lélek vezetése próbatételhez vezet. Ez egy nagyon fontos felismerés. Az Isten szerinti élet nem a problémamentes élet, hanem a céltudatos élet. A puszta nem büntetés, hanem felkészítés.

Jézus nyilvános működése előtt negyven napig a puszta volt az életében. Mielőtt csodákat tenne, mielőtt tanítana, mielőtt tömegek követnék, előbb egyedül marad.

Nézzük meg egy kicsit, hogy a negyvenes szám, mint jelent a Szentírásban! A negyven a Bibliában a próbatétel száma: – Negyven napig esett az eső az özönvíz idején. – Negyven évig vándorolt Izrael. – Negyven napig volt Mózes a hegyen. Tehát a negyven a Szentírásban egy átalakulási időszak. A puszta mindig átmenet és nem egy végállomás. Ez vigasztalás azoknak, akik most pusztában vannak. A puszta nem örök.

Testvéreim! Jézus egyedül van. Milyen ritka ma a magány! Folyamatos zajban élünk. Telefon, tv, rádió, média, információ, beszélgetések. De a lélek nem tud a zajban elmélyülni és megnyugodni.

A puszta csendje fájdalmas. Mert ott nincs hova menekülni önmagunk elől. Sokan ezért félnek a csendtől. Mert a csendben felszínre jönnek: – a rendezetlen gondolatok, – elfojtott bűnök, – meg nem gyógyult sebek. A puszta, a csend önmagunkkal őszintén szembeállít, önmagunk elött is leleplezi a kétes, nem tiszta ügyeinket. És sajnos sokan ezt nem szeretik!

„Negyven nap és negyven éjjel böjtölt, és végül megéhezett.” Ez az egyik legemberibb mondat a Szentírásban! Jézus valóban éhezett.

A kísértés akkor jön, amikor az ember gyenge. Nem akkor, amikor tele van energiával. A sátán kivárja az adódó alkalmat, hogy mikor támadjon. Ez egy nagyon fontos tanulság. Amikor fáradt vagy, amikor csalódott vagy, amikor kimerült vagy, akkor légy különösen éber, mert az ördög nem alszik!

Az is igaz, hogy a puszta nem változtatja meg az embert, csak felszínre hozza azt, ami benne van. Izrael népe zúgolódott a pusztában a vándorlás idején Isten ellen, semmi sem tetszett nekik. Jézus viszont engedelmes maradt. Ugyanaz a hely, a puszta, de két különböző szív van.

A kérdés nem az, hogy van-e pusztánk, hanem az, hogy mi jön ki belőlünk ott, mit hoz ki a puszta belőlünk. Mert mindenkinek van pusztája.

Lehet a egy puszta az életünkben egy betegség, egy gyász, egy házassági krízis, egy hivatásbeli bizonytalanság, egy lelki szárazság.

A puszta nem mindig látványos az életünkben, néha csak egy belső üresség: amikor imádkozol, és nem érzel semmit, amikor olvasod és hallgatod Isten igéjét és száraznak tűnik, nem mond számodra semmit, amikor kérdezed az Istent, és nincs azonnali válasz. És ez puszta az ember életében!

Miért engedi meg ezt az Isten? – tehetjük fel a kérdést. Azért, mert a puszta megtisztít. Amíg minden jól megy, könnyű hinni. De amikor nincs élmény, nincs siker, nincs érzelmi töltet –
akkor derül ki, valóban Istent keressük-e vagy valami mást. A puszta azt akarja bennünk, hogy egyedül az Isten maradjon.

Az evangélium hangsúlyozza: „Negyven nap és negyven éjjel böjtölt, végül megéhezett.” Testvéreim, a kísértő nem a böjt első napján jön, nem a tízediken, nem a harmincadikon, hanem amikor a test már a végsőkig kimerült. A sátán stratégiája mindig az időzítés. Amikor fáradt vagy, amikor sértett vagy, amikor igazságtalanság ért, amikor kimerültél a szolgálatban, akkor jön a gondolat: „Jogod van hozzá.” „Megérdemled.” „Most már elég volt.”

Ezt mondja Jézusnak a sátán: „Ha Isten Fia vagy…” Ez nem egy egyszerű kijelentés, hanem ez egy támadás. A Jordánnál az Atya ezt mondta: „Ez az én szeretett Fiam.” Most a sátán így kezdi:
„Ha Isten Fia vagy…”

A kísértés első lépése mindig az identitás megingatása. Amikor nem vagy biztos abban, ki vagy, könnyen engedsz annak, ami megkönnyebbülést ígér. A keresztény ember identitása ez: Isten gyermeke vagyok. De amikor ezt elfelejti, hogy ő az Isten gyermek, akkor a teljesítményből akarja bizonyítani önmagát. A sátán ilyenkor ezt sugallja: Bizonyítsd be! Mutasd meg! Használd az erődet!

A pusztában a kövek lapos, kerek formájúak. Távolról valóban kenyérnek tűnhetnek. Milyen beszédes kép! A kísértés gyakran úgy néz ki, mint amire szükséged van. Kenyérnek tűnik. De valójában kő.

Jézus válasza „Nem csak kenyérrel él az ember” Mózes könyvéből származik. Izrael népe a pusztában tanulta meg: Nem a manna tartotta életben őket, hanem Isten hűsége. A kenyér fontos, a test szükségletei valósak és reálisak az ember életében. De a test nem lehet az úr az ember életében. A modern világ parancsa ez: érezd jól magad, elégítsd ki vágyaidat., ne mondj nemet az élvezetnek. De Jézus ezzel szemben ezt mondja: Te több vagy, az ember nem redukálható biológiára, az ember Isten igéjére teremtett lény.

Az első kísértés a test rendjéről szól. A kérdés ez: Ki uralkodik benned? A testi vágy? Az ösztön? A szükség? Vagy Isten szava?

A böjt ezért fontos. Nem azért, mert Istennek szüksége van rá, hanem mert minket tanít. A böjt ezt mondja: Nem a gyomrom az istenem. Nem a kényelmem az úr.

Ma a kenyér lehet testvéreim: a pénz, a biztonság, a kényelem, az élvezet, a szórakozás! Ezek önmagukban nem rosszak, ezek kellenek. A kérdés a sorrend. Ha a kenyér megelőzi az Igét,
akkor az élet felborul. Sokan azért üresek, mert csak kenyeret esznek. De a lélek éhezik. És a lélek éhsége nem csillapítható anyagi javakkal.

Figyeljük meg, hogy Jézus nem vitatkozik, nem magyarázkodik, hanem a Szentírásra hivatkozik, amikor ezt mondja: „Meg van írva.” És Jézus az Atyát választja, nem a kenyeret.

A mi döntéseink milyenek? Amikor fáradt vagy, amikor az élvezetből hiányod van, amikor éhes vagy valamire, akkor derül ki, ki is vagy valójában! Ez az első kísértés minden nap jelen van a mi életünkben is, amikor kis vagy nagyobb döntéseket kell hoznunk, hogy kit vagy mit választunk. Mit nézek? Mit mondok?  Mire költök? Mire vágyakozom? A kérdés mindig ugyanaz: Kenyér vagy Isten?

Testvéreim! Az első kísértés a pusztában történt, a második a templomban. Ez már önmagában is nagy üzenet. A sátán nemcsak a sivatagban kísért, hanem a szent helyen is. A templom az imádság helye, az áldozat helye, és mégis ott történik a kísértés.

Ez figyelmeztetés számunkra. A vallásos közeg nem véd meg automatikusan a kísértéstől. Lehet valaki templomba járó,
szolgáló, igehirdető és közben belül kísértés alatt áll.

Az első kísértésnél Jézus idézett az Szentírásból, most a sátán teszi ugyanezt, a 91. zsoltárt idézi: „Meg van írva…” A sátán nem ateista érvekkel jön, bibliai szöveggel. Itt nem a testet célozza, hanem a hitet. Ezt mondja Jézusnak: „Vesd le magad!” Mit jelent ez?

A templom párkánya nagy magasságban volt. Ha Jézus leveti magát, és angyalok hordozzák, az látványos csoda. Az emberek azonnal elismernék. Az embereket azonnal megszerezné Jézus magának. Ez a kísértés lényege: Szerezz gyorsan elismerést nem számít hogyan és milyen áron, nem számít, hogy kinek a kárára csak te légy a középpontban.

A második kísértés központi kérdése: Kell-e bizonyíték a hithez? A sátán ezt mondja: Ha Isten Fia vagy, bizonyítsd be! De a hit nem bizonyítás, hanem a hit bizalom. Ha Jézus leugrana, az nem hit lenne, hanem kényszerítés. Az igazi hit nem manipulálja Istent, nem teszi próbára, nem ezt mondja: „Uram, ha most ezt vagy azt megteszed, akkor hiszek.” Ez nem hit, hanem alkudozás.

Jézus ismét Mózes könyvéből idéz: „Ne kísértsd az Urat”! Ez a vers arra utal, amikor Izrael a pusztában próbára tette Istent: „Vajon köztünk van-e az Úr, vagy nincs?” Ez a kételkedés mondata, amikor az ember azt mondja: Mutasd meg Isten, hogy itt vagy, bizonyítsd be, tedd azt, amit én akarok.

Ez ma így hangzik: Uram, ha meggyógyítasz, hiszek.  Ha megadod ezt vagy azt akkor téged szolgállak. Ha megoldod ezt vagy azt a problémát, akkor te nagyon jó vagy. Ez egy feltételekhez kötött hit. De az igazi hit nem feltételes. Az igazi hit akkor is hűséges, amikor nincs látvány.

De a templom párkányán való ugrás nemcsak bizonyítás lenne, hanem egy hatalmas spirituális show is. Milyen könnyű a hitet látványossá tenni! Milyen könnyű a szolgálatot önmagunk dicsőségévé formálni! A második kísértés a vallásos hiúság kísértése. Amikor az ember nem Isten dicsőségét keresi, hanem a sajátját Isten nevében.

A második kísértés minden hívő ember szívében megszólal: Miért nem bizonyítod be, Uram, hogy nekem van igazam? Uram miért hallgatsz? Miért nem teszel már végre csodát? A hit legnagyobb próbája a csend, amikor nincs jel, nincs angyali beavatkozás, nincs látvány és mégis bízol Istenben!

És Jézus nem ugrik le. Ő nem manipulálja az Istent. Ő csak bízik. Ez a második győzelem. Az első győzelem a test fölött volt, a második a vallásos önérvényesítés fölött.

Aztán testvéreim elérkezünk a harmadik kísértéshez. A történet ismét helyszínt vált. A puszta és a templom után a magas hegyre érkeznek meg. A hegy a Szentírásban a kinyilatkoztatás helye. Itt azonban egy hamis kinyilatkoztatás történik. A sátán megmutatja a világ országait „és azok dicsőségét”. Figyeljük meg: nem a sok-sok emberi szenvedést mutatja, nem a háborúkat, nem a nyomort, hanem a dicsőséget. A kísértés mindig a csillogó oldalt mutatja.

A sátán nyíltan megmondja Jézusnak: „Mindezt neked adom.” A kérdés most ez: Kié lesz a világ? De még mélyebb kérdés: Kié lesz a szíved?

A hatalom önmagában nem rossz. A probléma nem a hatalom, hanem az imádat. A sátán nem egyszerűen együttműködést kér, hanem hódolatot: „Borulj le előttem.” Ez a lényeg: a sátán végső célja mindig az imádat.

Itt lép számunkra a szemünk elé a bálványimádás lényege. A bálványimádás nem mindig szobrok előtt történik. A bálvány az, ami Isten helyére kerül. Lehet ez: pénz, karrier, politikai hatalom, hírnév, elismerés. Aminek odaadod a szívedet, amitől a biztonságodat várod, amiért hajlandó vagy elárulni az elveidet
az a te istened testvérem!

„Távozz tőlem, sátán!” Ez az első alkalom, hogy Jézus parancsoló hangon szól. Az első két kísértésnél válaszolt, itt a harmadiknál elutasít.

Van pont, ami életünkben is, ahol nem szabad vitatkoznunk, van pont, ahol nem szabad alkudoznunk, van, ahol nem szabad mérlegelnünk, hanem nyíltan ki kell jelentenünk, nyíltan ki kell mondjuk, hogy NEM!

Jézus ezt mondja: „Uradat, Istenedet imádd, és csak neki szolgálj.” Ez a legmélyebb parancs. Ha Isten az első, minden a helyére kerül, ha nem, akkor minden felborul.

Testvéreim mi is minden nap választunk: Kinek szolgálok? Istennek? Vagy a látható dicsőségnek? És minden nap dönteni kell!

Testvéreim, a pusztai kísértés története nem csupán múltbeli esemény, hanem egy tükör előttünk. Megmutatja, hogy mire vagyunk képesek, megmutatja, hogy hol vagyunk sebezhetőek és hogy kiben van az erőnk.

A kérdés nem az, hogy lesz-e pusztánk mert lesz, a kérdés az, hogy kivel megyünk át rajta? Ha egyedül, akkor elbukunk. Ha Krisztussal, formálódunk. Ő győzött a pusztában. Győzött a kereszten. És győz ma is azok életében, akik rábízzák magukat.

Ámen.

Csiszér Imre erzsébetbányai plébános

The post Nagyböjt első vasárnapja appeared first on Mária Rádió Erdély.

Ha figyelmesen hallgattuk ezt az evangéliumi szakaszt, feltűnhetett valami nagyon fontos. Jézus nem felszólít, nem utasít, nem követel. Nem azt mondja: „Legyetek a föld sójává!” „Igyekezzetek a világ világossága lenni!” „Dolgozzatok azon, hogy egyszer talán azok lehessetek!”, hanem ezt mondja: „Ti vagytok.”

A mai ember vallásossága gyakran itt csúszik félre: mit kell tennem, hogyan kell jobbnak lennem, miben kell fejlődnőm, mit kell teljesítenem Isten felé. Jézus viszont először mindig azt mondja meg: ki lehetsz, ha Krisztusban élsz! A Hegyi beszéd elején járunk. A nyolc boldogság elmondása után. Ott, ahol Jézus olyan embereknek mondja: „Boldogok vagytok”, akik sírnak, akik szelídek, akik éhezik az igazságot, akiket üldöznek. És nekik mondja: „Ti vagytok a föld sója. Ti vagytok a világ világossága.” Nem az elitnek. Nem a vallási profiknak. Nem a tökéleteseknek. Hanem a tanítványoknak. Olyanoknak mondja, mint mi.

Testvéreim, a világ tele van elvárásokkal. A munkahelyen teljesítened kell. A családban helyt kell állnod. A társadalomban meg kell felelned. És sokszor – kimondva vagy kimondatlanul – az egyházban is ezt érezzük. Jézus ma azt mondja: „Ti vagytok.”

Nem azért vagyunk só, mert elég jól viselkedünk. Nem azért vagyunk világosság, mert mindig helyesen döntünk. Nem azért, mert soha nem hibázunk, hanem azért, mert Ő kiválasztott, elhívott, magához kötött bennünket. Mert nem abból élünk, hogy ma mennyire voltunk, vagyunk jók, hanem abból, hogy Krisztushoz tartozunk.
Fontos azonban egy dolgot tisztázni. Jézus nem azt mondja: „Ti vagytok a só, mert olyan nagyszerűek vagytok.” „Ti vagytok a világosság, mert különbek vagytok másoknál.” Mi nem önmagunkból vagyunk só és világosság. A só értéke abban van, hogy használják, megsóznak vele valamit. A világosság értelme abban van, hogy világít. Mi Krisztushoz kapcsolódva vagyunk só és világosság. Ő a forrás. Ő a középpont. Ő az alap. Ha leválasztjuk magunkat Jézusról, akkor ízetlen sóvá válunk és kialszik a fény. Nagy felelősség, hogy ebben a rohanó világban megmaradjunk Jézusunk mellett, hogy ne dobjuk el magunktól Őt. Engedjetek meg most egy kérdést testvéreim: Amikor magadra gondolsz, mint keresztényre, mi jut először eszedbe? Az, amit nem csinálsz elég jól? A hiányaid? A kudarcaid? Vagy eszedbe jut-e egyáltalán az, amit Jézus mond: „Te vagy a föld sója. Te vagy a világ világossága.”

Sokan úgy élnek hívőként, mintha folyton vizsgán lennének. Mintha Isten egy jegyzetfüzettel járna mögöttük. Jézus viszont azt mondja: „Nézz rám. Maradj bennem. És élj abból, aki vagyok én számodra.”

Testvéreim, Jézus két képet használ: só és világosság! Nem véletlenül kettőt. Mindkettő másról beszél. Más módon hat. Más veszélyei vannak.
Az elmélkedésben mindjárt részletesen megállunk a só képénél: mit jelent romló világban élni, mit jelent ízt adni, és mit jelent az a félelmetes mondat,
hogy a só ízét vesztheti. „Ti vagytok a föld sója.” – ez egy egyszerű mondat. Mindenki értette akkor is, és érti ma is, hogy mit jelent. És mégis: minél jobban belemegyünk, annál mélyebb és komolyabb üzenete van. Ahhoz, hogy értsük Jézus szavait, bele kell lépnünk az ő korába. A só ma olcsó. Bármikor elérhető. Szinte észre sem vesszük. Jézus idejében azonban a só érték volt: Katonák zsoldját sóban is kifizették. A só a mindennapi élet része volt. Só nélkül nem lehetett élni.

De vajon miért testvéreim?

a) A só megakadályozza a romlást: Nem volt hűtő. Nem volt fagyasztó. A hús, az étel gyorsan romlott. A só nem tette halhatatlanná az ételt, de lassította a romlást.
Jézus nem azt mondja, hogy a tanítványai megváltják a világot. Nem azt mondja, hogy tökéletessé teszik. Nem azt mondja, hogy eltörlik a bűnt. Ezt Ő maga tette meg a kereszten. Azt mondja viszont, hogy tanítványi jelenlétetekkel és életetekkel lassítjátok a romlást. Egy romló világban élünk. Nem kell ezt bizonyítani. Látjuk az erkölcsi zűrzavart, a kapcsolatok szétesését, az önzést, az erőszakot, a reménytelenséget. És Jézus azt mondja, hogy az én tanítványaim ott vannak ebben a világban, mint a só. Nem kivonulva. Nem elszigetelődve. Hanem jelen vannak példamutató életükkel.

b) A só ízt ad: A só nemcsak tartósít, hanem ízesít is. A só nélküli étel ehető, de nincs benne öröm. Nincs benne élvezet. Testvéreim, a hit nem azt jelenti, hogy minden könnyű, de azt igen, hogy értelme van. A keresztény ember jelenléte örömöt, reményt, távlatot vihet oda, ahol minden szürke és íztelen. Nem erőlködéssel, hanem egyszerűen azzal, hogy máshogy él.

c) A só a szövetség jele: Az Ószövetségben olvassuk: „a só szövetsége”. A só a hűség, az állandóság jelképe volt.
Amikor Jézus azt mondja: „Ti vagytok a föld sója”, akkor azt is mondja, hogy ti vagytok Isten hűségének jelei ebben a világban. Egy változó, bizonytalan korban Isten népe azt mutatja: van, akihez lehet ragaszkodni.

Testvéreim! Most jön egy meglepő fordulat. Jézus nem áll meg a dicséretnél, hanem azt mondja: „De ha a só ízét veszti, mivel sózzák meg?” Ez egy figyelmeztetés számunkra.

a) Mit jelent az, hogy „ízét veszti”? Vegyileg a só nem veszti el az ízét. De a korabeli só gyakran szennyezett volt. Ha keveredett más anyagokkal, elvesztette a hatását.
Jézus nem arról beszél, hogy a tanítvány megszűnik létezni, hanem arról, hogy elveszti a lényegét. Keresztény lehet valaki, mégis hatástalan. Ez egy kemény mondat. De Jézus mondja.

b) Hogyan ízetlenedik meg a keresztény? Nézzünk néhány példát. Amikor felhígítjuk az evangéliumot: amikor már nem merjük kimondani az igazságot, mert félünk, hogy kényelmetlen., amikor a szeretetet leválasztjuk az igazságról, vagy az igazságot a szeretetről. Amikor a hit csak magánügy lesz: „Hiszek, de ne látszódjon.” „Hívő vagyok, de ne zavarjon senkit.” A só, amit nem tesznek az ételbe, nem sóz semmit. Amikor alkalmazkodunk a világhoz: Nem jelen vagyunk a világban, hanem beleolvadunk a világba. Nem különbözünk a világosság gyermekeiként, hanem láthatatlanná válunk a gonosz világban, amikor nem azon dolgozzunk, hogy mi emberek jobbak legyünk és így általunk a világ is jobb legyen.

c) Jézus nem finomkodik. Azt mondja: „Semmire sem való többé, csak hogy kidobják és eltapossák.” Ez nem a kárhozatról szól. Ez a küldetés elvesztéséről szól. Arról szól, amikor a hívő élete nem mutat Krisztusra, nem hat másra, nem változtat meg. És ez fájdalmas. Most testvéreim, hadd tegyek fel néhány kérdést. Nem kell rá hangosan válaszolni, hanem csak a szívedben csendben. A családodban jelen vagy-e sóként? Vagy inkább hallgatsz, hogy elkerüld a konfliktust?
A munkahelyeden meglátszik-e rajtad, hogy Krisztushoz tartozol? Vagy ugyanazok a csúnya beszédek hangzanak el a szádból, mint azokéból, akik nem tartoznak Jézushoz? A közösségben, ahol élsz ízt adsz-e a közösség részére, vagy csak fogyasztasz és semmi értelmes és jó dolgot nem teszel? A só nem magáért van, hanem másokért van. Fontos ezt is kimondani: nem kell sok só. Egy csipet elég. Egy élet elég. Egy hűséges ember elég. Isten nem tömegekben gondolkodik, hanem engedelmes szívekben.

Testvéreim, eddig két dolgot láttunk világosan. Először azt, hogy Jézus nem követel, hanem kijelent: „Ti vagytok.” Másodszor azt, hogy a só képe a csendes, belső hatásról beszél: romlás lassítása, íz adása, hűség. Most azonban Jézus egy másik képet használ. És ez a kép már nem csendes, nem rejtett, nem észrevétlen. Azt mondja: „Ti vagytok a világ világossága.” A világosság az egyik legősibb bibliai kép. Az első szó, amit Isten kimond: „Legyen világosság.” Nem növény, nem állat, nem ember, hanem világosság. A világosság a rend kezdete, a káosz vége, a sötétség végét jelenti. Jézus ezt mondja: „Én vagyok a világ világossága.” És most ugyanezt mondja a tanítványaira. Nem azt mondja, hogy majd egyszer legyél világosság, hanem azt, hogy most legyél. Fontos megérteni, hogyan működik a világosság.
A világosság nem erőszakos, a világosság nem kiabál, a világosság nem üt, a világosság nem kényszerít, hanem egyszerűen jelen van, és a sötétség hátrál.

A keresztény ember tanúságtétele nem agresszív, nem hatalmi kérdés., nem uralkodás, hanem egyszerű jelenlét. A világosság nem önmagát mutatja. A fény nem magára hívja fel a figyelmet, hanem arra, amit megvilágít. Ha valaki ránk néz, és csak minket lát, akkor és bennünk nem látja meg Isten gyermekeit, ott valami nincs rendben. Jézus két példát mond. Egy város a hegytetőn akkor is látszik, ha nem akar látszani. Jézus nem ad lehetőséget a láthatatlanságra. Tehát a hit látható életforma kell legyen, a hitünk tetteinkben, magatartásunkban, életformánkban meg kell mutatkozzon!
A lámpást nem azért gyújtják meg, hogy elrejtsék. És mégis, hány keresztény élet van, amely pontosan ezt teszi. „Hiszek, de ne látszódjon.” „Imádkozom, de titokban.” „Keresztény vagyok, de nem beszélek róla.” Jézus azt mondja, hogy ez az élet értelmetlen, mert nem világit! Ez egy nagyon fontos mondat: „Úgy világítson a ti világosságtok az emberek előtt, hogy látva jótetteiteket, magasztalják mennyei Atyátokat!” A jó cselekedet, a jó tett nem a belépőjegy az üdvösségbe, hanem a következménye. Nem azért teszünk jót, hogy Isten elfogadjon, hanem mert már elfogadott. Jézus nem rendkívüli tettekről beszél, hanem jó cselekedetekről. Ez nem mást, mint megbocsátás, türelem, irgalom, igazmondás, hűség. Ezek világítanak a sötét világban.

A mondat vége döntő: „magasztalják mennyei Atyátokat!” Nem minket, nem az egyházat, nem a papot, hanem az Atyát. Ez a legjobb teszt: kire mutat az életem? Ha magamra, akkor nem világosság az életem. Ha az Atyára, akkor betöltötte a küldetését az életem.

Gondold végig: hol hív most Isten, hogy világosság legyél? Nem holnap, hanem ma és nem másokat, hanem téged. Ámen!

Csiszér Imre erzsébetbányai plébános

The post Évközi ötödik vasárnap appeared first on Mária Rádió Erdély.

Nem véletlen, hogy az evangélium azt mondja: Jézus fölmegy a hegyre. A hegy mindig a kinyilatkoztatás helye. Ott kapta Mózes a törvényt. Ott találkozik az ember Istennel. És most Jézus, az új Mózes, nem új parancsokat ad, hanem új életformát hirdet.

A Hegyi beszéd nem erkölcsi kódex, nem „keresztény illemszabályzat”. Ez a mennyek országának alkotmánya.

Mit jelent a boldogság?

A világ erre a kérdésre azt mondja: – boldog az, akinek van pénze, – boldog az, aki sikeres, – boldog az, akit nem ér fájdalom. Jézus viszont egészen mást mond: – boldog a szegény, – boldog a síró, – boldog az, aki üldözött. Jézus nem azt mondja: „boldogok lesztek majd”, hanem: „boldogok vagytok” — vagyis azt mondja, hogy boldogok vagytok már most, ha bennem és belőlem éltek.

Kikhez szól Jézus?

Az evangélium különösen hangsúlyozza, hogy ott van a tömeg, de Jézus a tanítványokhoz beszél. Ez nagyon fontos testvéreim! A nyolc boldogság nem általános emberi bölcsességek, hanem tanítványi életprogram, Jézus igazi követőnek az életprogramja, hogy eszerint rendezi be és éli le életét. Aki Krisztust követi, annak ez az útja. Nem kötelező így élni, de nincs más keresztény út. Jézus nem egy kényelmes életet ígér, hanem értelmes életet. Nem fájdalommenteset, hanem megváltottat.
Szent Ágoston mondja: „A Boldogságmondások a keresztény élet teljes képe, lépcsőről lépcsőre.” Nem lehet átugrani őket. Nem lehet kiválogatni. Egyetlen boldogság sem él a többi nélkül.

Miért fontos a nyolc boldogság ma is?

Mert egy olyan világban élünk, ahol mindenki boldog akar lenni, de senki sem tudja, hogyan. Jézus ma is felmegy a hegyre. Ma is megszólít és megkérdezi tőlünk:  Miben keresed a boldogságodat?

Drága jó testvéreim! Jézus nem véletlenül sorolja fel a nyolc boldogságot. A Boldogságok nem sorrend nélküliek. Az első három belső megtérést kíván, mielőtt bármit tennénk kifelé. Ez a keresztény élet belső alapja.

1. „Boldogok a lélekben szegények, mert övék a mennyek országa”

Mit jelent a „lélekben szegény”? Nem azt, hogy valaki buta. Nem azt, hogy nincs vagyona. A „lélekben szegény” az: aki nem önmagára támaszkodik,  aki tudja, hogy Istentől függ,  aki nem birtokolni akarja az életet, hanem elfogadni. A gazdag lélek azt mondja:  „Megoldom egyedül.” A szegény lélek azt mondja: „Uram, szükségem van Rád.”

Miért boldog a lélekben szegény? Mert aki lélekben szegény, az szabad: nem a pénz irányítja, nem a siker, nem mások véleménye.

Szent Ágoston írja: „A gőg zárja be az embert Isten előtt, az alázat nyitja ki.” Ezért mondja Jézus, hogy övék a mennyek országa.

2. „Boldogok, akik szomorkodnak, mert majd megvigasztalják őket”

Ez talán a legnehezebb mondat. Hogyan lehet boldog az, aki sír?

Milyen szomorúságról beszél Jézus? Nem minden szomorúság boldogító. Jézus nem a depressziót dicséri. Nem az életuntságot. Ez a szomorúság nem mást jelent, mint a bűn feletti fájdalmat,  az elveszett ember fölötti fájdalmat, a világ sebzettsége fölötti fájdalmat. Ez az a szomorúság, amely nem közömbös. Szent Pál mondja: „Az Isten szerinti szomorúság üdvösségre vezet.”

Miért félünk ettől a szomorúságtól? Mert a világ azt tanítja, hogy ne gondolj a bűnre, ne beszélj halálról, ne sírj, hanem szórakozz, mert egyszer élsz. De, aki nem sír, az megkeményedik. Aki tud sírni, annak él a szíve. A vigasztalás ígérete nem más, mint az, hogy nem emberek vigasztalják meg őket, hanem maga az Isten. Ez a vigasz nem más, mint a bűnbocsánat, az irgalom tapasztalata, a feltámadás reménye.

3. „Boldogok a szelídek, mert övék lesz a föld”

Ez különösen is nagyon időszerű ma. Mi a szelídség? A szelíd ember nem gyenge, nem megalkuvó, nem gerinctelen, hanem a szelídség erő, amely nem rombol, hanem épít. Jézus mondja magáról: „Tanuljatok tőlem, mert szelíd és alázatos szívű vagyok.” Ő, aki mindenható, nem erőszakos. A világ logikája ellentétben van Jézus logikájával! A világ azt mondja, hogy azé a föld, aki erősebb, aki hangosabb aki a másikat letapossa, lenyomja. Ezzel szemben Jézus ezt mondja, hogy azé a föld, aki nem birtokolni akarja, aki nem mások rovására él, hanem mások segítésére.

Mit jelent, hogy „övék lesz a föld”? Ez nem egy politikai ígéret, hanem egy jézusi ígéret. Az új ég és az új föld azoké lesz, akik nem erőszakkal, hanem Istenre bízva éltek. Ez a három boldogság egy tükör. Tegyük fel magunknak a kérdéseket: Mire támaszkodom valójában: a világra vagy Istenre? Tudok-e sírni a bűneim fölött? Hogyan kezelem a nézeteltéréseket, a konfliktusokat?

Drága jó testvéreim, az első három boldogság megtörte a gőgöt. Most Jézus azt mutatja meg, mivel telik meg az a szív, amely kiüresedett önmagától. Ez a rész már nem arról szól, mit hagyunk el, hanem arról, hogyan élünk.

4. „Boldogok, akik éhezik és szomjazzák az igazságot, mert eltelnek vele”

Ez az egyetlen boldogság, ahol Jézus testi képet használ: éhség, szomjúság.
Mit jelent az „igazság”? A Szentírásban az „igazság”: az Isten akarata, a helyes kapcsolat Istennel és emberrel,  végső soron maga Krisztus. Jézus ezt mondja magáról: „Én vagyok az út, az igazság és az élet.”

Mit jelent éhezni és szomjazni lelkileg? Az ilyen ember: nem nyugszik bele a bűnbe, nem mondja: „ez már így marad”, nem elégszik meg a középszerűséggel. Ez a szent nyugtalanság. Az ígéret Jézustól nem más, mint, hogy „eltelnek vele”, vagyis nem maradnak éhesek. Isten nem hagyja üresen azt, aki Őt keresi.

5. „Boldogok az irgalmasok, mert nekik is irgalmaznak”

Mi az irgalom? Nem az elnézést, hogy elnézem a hibát. Nem azt, hogy elfogadom a hibát. Az irgalom látja a bűnt, de nem mond le az emberről. Miért ilyen fontos az irgalom? Mert ahogyan mi bánunk másokkal, úgy engedjük meg, hogy Isten bánjon velünk. Jézus világosan kijelenti: „Amilyen mértékkel mértek, olyannal mérnek nektek.” Az irgalmatlan szív bezárja magát Isten kegyelme előtt.
Hol kell elsősorban irgalmasnak lennünk? a családban, a házasságban, a közösségben, önmagunkkal szemben is. Az irgalom gyakran hallgatást, türelmet, megbocsátást jelent. És ez nem gyengeség, hanem krisztusi erő.

6. „Boldogok a tiszta szívűek, mert meglátják az Istent”

Mi a tiszta szív? Nem bűntelenséget jelent. Nem tökéletességet jelent. A tiszta szív azt jelenti, hogy osztatlan, nem kettős, nem játszik szerepeket Isten előtt. A tisztátalan szív alkudozik Istennel. A tiszta szív átadja magát átadja Istenek magát.

Mit mond Jézus a tiszta szívűekről? „Meglátják az Istent”! Ez a Szentírás legnagyobb ígérete.

Mózes sem láthatta Istent színről színre. Most Jézus azt mondja ez most lehetséges már itt a földön: meglátjuk Istent az imában, meglátjuk Istent a szentségekben, meglátjuk Istent a felebarátban és majd teljesen az örök életben.

Mi akadályozza meg azt, hogy ma is meglátjuk az Istent? a bűn,  a képmutatás, a megosztott élet. Ezért a tiszta szív folyamatos megtérést kíván.

Most tegyük fel magunknak a kérdést: Mire éhezem valójában?  Hogyan bánok azzal, aki megbántott? Osztatlan-e a szívem Isten felé?

Drága jó testvéreim! Amikor idáig eljutunk, Jézus már nem ígér könnyű életet. Épp ellenkezőleg: felkészít arra, hogy a tanítvány ütközik a világgal. De ez az ütközés nem kudarc, hanem a hit hitelességének jele.

7. „Boldogok a békességszerzők, mert Isten fiainak hívják majd őket”

Nem békés emberekről beszél, hanem békét teremtőkről.

Mi a béke Jézusnál? Nem konfliktusmentesség. Nem nyugalom minden áron. A szentírási béke jelenti a helyreállt kapcsolatokat, jelenti Isten rendjét az ember életében. A békességszerző nem elsimít dolgokat, hanem gyógyít.

Miért nevezi Jézus a békességszerzőket „Isten fiainak”? Mert az Atya is ezt teszi: Ő nem elkerüli a konfliktust, hanem belép a konfliktusba Fia által a kereszten.
Aki békét teremt az sebek közé megy, az igazságot mond és az mindig szeretetben marad. Ez egy isteni magatartás az emberek között!
Hol kell békét teremteni? a házasságokban,  a családokban,  a plébániai közösségekben, a társadalmi, a világi béke törésekben. De nagyon fontos: nem minden áron, mert a béke nem a bűn elhallgatása.

8. „Boldogok, akiket az igazságért üldöznek, mert övék a mennyek országa”

Itt Jézus kimondja a végső igazságot: az igazi krisztusi tanítvány szenvedni fog.

Miért üldözik a keresztényt? Nem azért, mert jó, hanem azért, mert teljesen más mérce szerint él, mint a világ ezért nem szeretik.

Milyen üldözésről van szó? Nem csak vértanúságról van szó, hanem szó van kigúnyolásról, szó van kirekesztésről, szó van hátrányos megkülönböztetésről, szó van félreértésről, szó van rágalmazásról és igazságtalan pletykáról. Sokszor ez a csendes, mindennapi keresztje az igazi krisztusi tanítványnak!

Drága jó testvérek! Figyeljük meg, hogy az első és az utolsó boldogság ugyanazzal zárul: „övék a mennyek országa”. Ez azt jelenti: aki végigmegy ezen az úton, célba ér. A keresztény nem egyedül szenved. Krisztussal szenved. És ahol Krisztus van, ott értelme van a fájdalomnak.
Tegyük fel őszintén magunknak a kérdéseket: kerülöm-e a konfliktust az igazság rovására? vállalom-e a hitem miatt az üldöztetéseket és annak következményeit?  békét teremtek, vagy csak nyugalmat keresek?

Amikor Jézus befejezi a boldogságokat, nem ad gyakorlati utasításokat. Nem mondja meg, „hogyan csináld”. Miért? Mert a Boldogságmondások nem technika, hanem életirány. Nem módszer a boldogság elérésére, hanem az átformált szív gyümölcse.

A boldogságok nem követelmények, nem vizsgatételek, nem erkölcsi pontrendszer, hanem ez egy út, amelyen haladunk, vagy legalább haladnunk kellene. Szent Ágoston írja: „Ezek a fokozatok nem egyszerre valósulnak meg, hanem a szeretet növekedésével.”
Jézus: lélekben szegény volt,  sírt Jeruzsálem fölött, szelíd volt az ellenségeivel,  az Atya igazságát kereste,  irgalmas volt a bűnösökkel, tiszta szívű volt, békét szerzett a kereszten, üldözték és megölték. A boldogságok nem rólunk szólnak először, hanem Róla.

Mit jelent ez számunkra ma a boldogságok? Nem azt, hogy holnaptól tökéletesek leszünk, hogy nem lesz fájdalmunk, hogy nem lesz kudarcunk, hanem azt,  hogy más irányba indulunk hogy más mérték szerint élünk, hogy nem a világ mondja meg, mi a boldogság.

Drága jó testvéreim, most nem általánosságban kérdez minket az Úr hanem személyesen, csendben, a szívünkben: Hol hív most lélekben szegénységre? Milyen szomorúságot nem engedek át Istennek? Kihez kellene megbocsátással közelednem? Hol kerülöm az igazságot a béke látszata miatt? Milyen üldöztetéstől félek?
Ne egyszerre akarjunk mindent. Egyetlen lépést kér tőlünk az Úr. A világ mulandó boldogságot ígér. Jézus pedig örök boldogságot. A nyolc boldogság végén ott áll az ígéret: „Nagy lesz jutalmatok a mennyben.”

Urunk Jézus Krisztus, Te fölmentél a hegyre, és megmutattad nekünk az élet útját. Nem az erő, nem a siker, nem az önzés útját, hanem a szeretetét. Adj nekünk szegény szívet, hogy Rád támaszkodjunk. Adj könnyeket, hogy ne keményedjünk meg. Adj szelídséget, hogy ne romboljunk. Adj éhséget az igazságra,
irgalmat a testvéreink felé, tiszta szívet, hogy meglássunk Téged. Adj bátorságot a békéhez, és erőt, ha üldöznek minket. Vezess minket a boldogság útján, amely Te magad vagy. Ámen!

Csiszér Imre, erzsébetbányai plébános

The post Évközi negyedik vasárnap appeared first on Mária Rádió Erdély.