Az új szövetség

Ez lesz az a szövetség, amelyet majd Izrael házával kötök, ha elérkeznek azok a napok – mondja az Úr: Bensejükbe adom törvényemet, és a szívükbe írom. Én Istenük leszek, ők meg az én népem lesznek. (Jer 31,33)

Isten működése és a hit

A Lumen gentium – k. zsinati konstitúció második fejezete Isten népéről szól. Isten, aki a világot és az emberiséget alkotta és üdvözíteni akar minden embert, azáltal teljesíti be üdvözítő művét a történelemben, hogy kiválaszt egy konkrét népet és benne lakik – kezdte katekézisét XIV. Leó pápa. Ezért hívja Ábrahámot és annyi utódot ígér neki, mint égen a csillag és mint a tengerparti homok (vö. Ter 22,17-18). Isten szövetséget köt Ábrahám gyermekeivel, miután kiszabadítja őket a rabságból, elkíséri őket, gondoskodik róluk, egybegyűjti tagjait, ahányszor eltévednek. Ezért ennek a népnek az identitását Isten működése és a benne való hit adja. Arra hivatott, hogy világosság legyen más nemzetek számára, és világítótoronyként vonzza magához az összes népet, az egész emberiséget.

Az egyház a különböző népek egysége Krisztusban

A zsinat megállapítja, hogy „mindez azonban csak előkészítése és előképe volt annak az új és tökéletes szövetségnek, mely majd Krisztusban köttetik meg, s annak a teljesebb kinyilatkoztatásnak, melyet Isten megtestesült Igéje fog átadni” (LG 9). Krisztus ugyanis az, aki teste és vére odaajándékozásával önmagában gyűjti össze végérvényesen ezt a népet. Tagjai bármilyen nemzetből valók lehetnek, mert a benne való hit vonja egységbe őket, a Krisztushoz való csatlakozás, a Feltámadott Lelke szerinti élet megélése. Ez az egyház: Isten népe, aki létezését Krisztus testéből nyeri, és aki maga Krisztus teste. Nem olyan nép, mint a többi, hanem Isten népe, akit ő hívott össze a föld valamennyi nemzetéből. Az egyház egyedüli egységesítő elve nem a nyelv, a kultúra vagy a nemzetiség, hanem a Krisztusban való hit: azoknak a gyülekezete, akik hittel tekintenek Krisztusra.

Isten gyermekei vagyunk

Leó pápa így folytatta gondolatmenetét: messiási népről van szó, mivel feje Krisztus, a Messiás. Nem érdem vagy cím alapján lehet tagja valaki, hanem csakis a Krisztusban való létezés által válhat Isten gyermekévé. Ezért minden feladatot és funkciót megelőzően az számít valóban az egyházban, hogy Krisztusba vagyunk beoltva, a kegyelem által Isten gyermekei vagyunk. És ez az egyetlen kitüntető cím, amire keresztényként törekednünk kell. Azért vagyunk az egyházban, hogy szüntelenül életet kapjunk az Atyától, és hogy gyermekeiként, egymás testvéreiként éljünk. Ebből következően a szeretet határozza meg az egyházon belüli kapcsolatokat: úgy, ahogyan kapjuk és megtapasztaljuk Jézusban. Célunk Isten Országa, ami felé az egész emberiség zarándokol.

Terjeszteni az evangéliumot

Krisztusban, minden ember Urában és Üdvözítőjében egyesítve az egyház soha nem zárkózhat be önmagába, nyitva kell állnia mindenki előtt és mindenki számára. A zsinat emlékeztet rá, hogy „Isten új népébe minden ember meghívást kap. Következésképp ezt a népet, noha mindig egy és egyetlen, ki kell terjeszteni az egész világra és minden történeti korszakra, hogy megvalósuljon Isten terve, aki kezdetben egy emberi természetet alkotott és elhatározta, hogy szétszóródott gyermekeit egybegyűjti” (LG 13). Még az is, aki még nem kapta meg az evangéliumot, valamilyen módon Isten népe felé orientált, és az egyház, mivel közreműködik Krisztus küldetésében, arra hivatott, hogy terjessze az evangéliumot mindenhol és mindenkinek, hogy minden ember kapcsolatba kerüljön Krisztussal.

Katolicitás

Ez azt jelenti, hogy az egyházban helye kell, hogy legyen mindenkinek, és valamennyi keresztény arra hivatott, hogy hirdesse az evangéliumot, és tanúságot tegyen minden környezetben, ahol él és működik. Így mutatja meg ez a nép katolicitását, befogadva a különböző kultúrák gazdagságát és lelki javait és egyszersmind felkínálva nekik az evangélium újdonságát, hogy megtisztítsa és fölemelje őket. Ebben az értelemben egy az egyház, mégis magában foglal mindenkit – fejtette ki Leó pápa, majd ezzel a gondolattal zárta szerdai katekézisét: Nagyon reményteli jel – főként napjainkban, amikor annyi konfliktus és háború vesz körül minket – tudni, hogy az egyház olyan nép, amelyen belül a hit erejében együtt élnek különböző nemzetiségű, nyelvű vagy kultúrájú férfiak és nők. Olyan jel, amelyet az emberiség szívébe helyeztek, mint az egység és a béke felhívása és próféciája, amelyre az Atyaisten hívja gyermekeit.

Forrás, fotó: Vatican News

The post Leó pápa katekézise appeared first on Mária Rádió Erdély.

A látható és a spirituális valóság egyaránt jelen van az egyházban, melyek harmonikusan kiegészítik egymást. Az egyház életszentsége abban áll, hogy Krisztus lakik benne, és továbbra is odaajándékozza magát tagjai kicsinységén és törékenységén keresztül. Ezt a folytonos csodát szemlélve értjük meg Isten módszerét: teremtményei gyengeségén keresztül teszi láthatóvá magát, mutatkozik meg és cselekszik.

Intés az egyetértésre

“(Testvérek!) Inkább igazságban kell élnünk, és szeretetben, hogy egyre inkább összeforrjunk a Fővel: Krisztussal. Ő az, aki az egész testet egybefogja és összetartja a különféle ízületek segítségével, hogy a tagok betöltsék az erejükhöz szabott feladatkört. Így növekszik a test, és építi fel saját magát a szeretetben”. (Ef 4,15-16)

Az egyház összetett valóság

Kedves testvérek! Folytatjuk a Lumen gentium – k. zsinati konstitúció elmélyítését, mely az egyházról szóló dogmatikus konstitúció – kezdte katekézisét XIV. Leó pápa. Az első fejezetben, ahol arra keresik a választ elsősorban, mi is az egyház, úgy írják le mint „összetett valóságot” (LG 8.) Miben áll ez az összetettség? Valaki felelhetné erre, hogy összetett, vagyis nehezen megmagyarázható. Vagy azt, hogy azért összetett, mert egy kétezer éves intézmény, ami eltér minden más társadalmi vagy vallási csoportosulástól. A latin nyelvben azonban (compositus – a szerk.) jól megszerkesztettet jelent, vagyis egy adott valóságon belül különféle aspektusok egybe rendezését. Ezért állapíthatja meg a Lumen gentium, hogy egy jól szerkesztett szervezet az egyház, amelyben együtt él az emberi és az isteni dimenzió, elválasztás és zűrzavar nélkül.

Emberi és isteni természet

Az első dimenzió azonnal érzékelhető, amennyiben az egyház olyan emberek közössége, akik osztoznak a keresztény lét örömeiben és fáradozásaiban, annak minden előnyével és hátrányával; hirdetve az evangéliumot és Krisztus jelenlétének tanúiként, aki elkísér minket az élet útján. Emellett azonban az egyháznak van isteni dimenziója is – mutatott rá a pápa. Ez nem tagjainak az ideális tökéletességében vagy spirituális felsőbbrendűségében áll, hanem abban a tényben, hogy az egyházat Istennek az emberre vonatkozó szeretetterve hozta létre, mely Krisztusban valósult meg. Az egyház így egyszerre földi közösség és Krisztus misztikus teste; látható gyülekezet és spirituális misztérium, a történelemben jelen lévő valóság és az ég felé zarándokoló nép.

Jézus embersége

Az emberi és az isteni természet harmonikusan kiegészíti egymást, egyik sem kerekedik felül a másikon. Az egyház tehát ebben az ellentmondásban él: az emberi és isteni valóság együttesében, mely befogadja a bűnös embert és Isten felé vezeti őt.

A Lumen gentium ennek illusztrálására Krisztus életére mutat rá. Aki csak találkozott Jézussal Palesztina utcáin, megtapasztalta emberségét, megismerte szemét, kezét, hangját. Követőit éppen elfogadó tekintete, áldó keze, felszabadító és gyógyító szavai fogták meg. A tanítványok ugyanakkor őt követve megnyíltak az Istennel való találkozás előtt. Krisztus teste ugyanis, arca, gesztusai és szavai láthatóan jelenítik meg a láthatatlan Istent.

Szépség és küszködés

Jézus valóságának fényében visszatérhetünk most az egyházhoz – folytatta gondolatmenetét Leó pápa. Amikor közelről nézzük az egyházat, fölfedezzük benne az emberi dimenziót, ami konkrét személyekből áll, akik olykor megmutatják az evangélium szépségét, máskor meg küszködnek és hibáznak, mint mindenki. Mindazonáltal éppen tagjai és a földi korlátok által mutatja meg Krisztus jelenlétét és üdvözítő működését. Ahogy XVI. Benedek mondta: nem áll szemben egymással az evangélium és az intézmény. Sőt, az egyházi struktúrák éppen korunk evangéliumának megvalósításához és konkrét megjelenítéséhez kellenek. Nem létezik egy ideális és tiszta, a földtől elszakított egyház, csak Krisztus egyetlen egyháza, mely megtestesült a történelemben.

A szeretet és a közösség

Az egyház életszentségének titka ez: Krisztus lakik benne, és továbbra is odaajándékozza magát tagjai kicsinységén és törékenységén keresztül. Ezt a folytonos csodát szemlélve értjük meg Isten módszerét: teremtményei gyengeségén keresztül teszi láthatóvá magát, mutatkozik meg és cselekszik. Ferenc pápa ezért az Evangelii gaudiumban arra buzdít mindenkit, hogy vegye le saruját a másik szent földje előtt. Ez tesz minket ma is képessé arra, hogy építsük az egyházat: nemcsak látható formáinak szervezésével, hanem annak a lelki építménynek az emelésével, ami Krisztus teste, a közöttünk lévő közösségen és szereteten keresztül. A szeretet ugyanis állandóan megteremti a Feltámadott jelenlétét. Leó pápa Szent Ágostont idézve zárta szerdai katekézisét: csak a szeretet győz le mindent, anélkül a dolgok nem érnek semmit. Akárhol jelen van a szeretet, mindent magához vonz.

Forrás, fotó: Vatican News

The post Leó pápa katekézise appeared first on Mária Rádió Erdély.

Kedves testvéreim, szép vasárnapot kívánok!

Ma, nagyböjt első vasárnapján az evangélium arról beszél, hogy Jézus – akit a Lélek vezet – kimegy a pusztába, ahol a sátán megkísérti (vö. Mt 4,1–11). Miután negyven napig böjtölt, megtapasztalja emberségének súlyát: testileg az éhséget, erkölcsi szinten a sátán kísértéseit. Ugyanazt a fáradságot éli át, amelyet mindannyian megtapasztalunk életünk során, és a gonosz léleknek ellenállva megmutatja, miként győzhetjük le annak csalárdságát és csábításait.

A liturgia ezzel az életadó igével arra hív bennünket, hogy úgy tekintsünk a nagyböjtre, mint világossággal teli útra, amelyen az imádság, a böjt és a jótékonykodás által megújíthatjuk együttműködésünket az Úrral életünk egyedülálló mesterművének megvalósításában. Engedjük neki, hogy eltávolítsa a foltokat és begyógyítsa a sebeket, amelyeket a bűn ejthetett rajta, és legyünk azon, hogy életünk teljes szépségében virágozzon, míg el nem éri a szeretetnek, az igazi boldogság egyetlen forrásának teljességét.

Nyilvánvaló, hogy ez magas követelményeket támasztó út, és fennáll a veszélye annak, hogy elcsüggedünk, vagy hogy hagyjuk magunkat elcsábítani olyan könnyebbnek tűnő utakra, mint a gazdagság, a hírnév és a hatalom (vö. Mt 4,3–8). Ezek, melyek Jézust is megkísértették, csupán nyomorúságos pótlékai annak az örömnek, amelyre Isten teremtett bennünket, s végül elkerülhetetlenül örökre kielégítetlenül, nyugtalanul és üresen hagynak bennünket.

Ezért tanította Szent VI. Pál, hogy a vezeklés nem elszegényíti emberségünket, hanem gazdagítja azt, megtisztítja és megerősíti előrehaladásunkat egy olyan horizont felé, amelynek „célja a szeretet és az Úrra való ráhagyatkozás” (Paenitemini apostoli konstitúció, 1966. február 17., I.). A vezeklés ugyanis, miközben tudatosítja bennünk korlátainkat, erőt ad ahhoz, hogy túllépjünk rajtunk, és hogy Isten segítségével egyre szorosabb kapcsolatban éljünk vele és testvéreinkkel.

Ebben a kegyelmi időszakban gyakoroljuk nagylelkűen a bűnbánó vezeklést, az imádsággal és az irgalmasság cselekedeteivel együtt: adjunk teret a csendnek;

kapcsoljuk ki egy kicsit a televíziót, a rádiót, az okostelefont! Elmélkedjünk Isten igéjén, járuljunk a szentségekhez! Halljuk meg a Szentlélek hangját, aki szívünkben szól hozzánk, és hallgassuk meg egymást a családban, a munkahelyen, a közösségben! Szánjunk időt azokra, akik egyedül vannak, különösen az idősekre, a szegényekre, a betegekre! Mondjunk le a feleslegesről, és osszuk meg megtakarításainkat azokkal, akik a szükségest is nélkülözik! Ha így teszünk, akkor – amint Szent Ágoston mondja – „imádságunk, mely alázatban és szeretetben, böjtben és jótékonyságban, mértékletességben és megbocsátásban történik, jót téve másokkal és nem viszonozva a rosszat, eltávolodva a rossztól és jót cselekedve” (Kettőszázhatodik beszéd, 3), eléri majd az eget, és békét ad nekünk.

Bízzuk nagyböjti utunkat Szűz Máriára, édesanyánkra, aki mindig gyermekei mellett áll megpróbáltatásaikban!

A Szentatya szavai az Úrangyala elimádkozása után:

Kedves testvéreim!

Már négy év telt el az Ukrajna elleni háború kezdete óta. Szívemben ismét afelé a drámai helyzet felé fordulok, amely mindenki szeme előtt áll: hány áldozat, hány tönkretett élet, hány szétszakított család, mennyi pusztítás, mennyi kimondhatatlan szenvedés! Minden háború az egész emberi családon ejtett seb: halált, rombolást, nemzedékeket sújtó fájdalmat hagy maga után.

Nem lehet tovább halogatni a békét: sürgető követelmény, melynek helyet kell találnia a szívekben, és felelős döntésekben kell konkrét formát öltenie. Ezért ismét nyomatékos felhívást teszek közzé: tegyék le a fegyvert, hagyják abba a bombázásokat, késedelem nélkül állapodjanak meg a tűzszünetben, és elszántabban törekedjenek a párbeszédre, mely utat nyit a békének!

Kérek mindenkit, hogy imádkozzon a meggyötört ukrán népért és mindazokért, akik e háború vagy bármely más fegyveres konfliktus miatt szenvednek, hogy beragyogja napjainkat a béke oly régóta várt ajándéka.

Most pedig szeretettel köszöntelek mindannyiatokat, római hívek, valamint Olaszországból és más országokból érkezett zarándokok.

Szívből adom áldásomat a Jézus Munkásnővérei Kongregáció tagjaira alapításuk századik évfordulója alkalmából.

Köszöntöm a szlovákiai Privigye (Prievidza) Kalazanci Szent József iskoláját, valamint bátorításomat fejezem ki azoknak az egyesületeknek, amelyek együtt kívánnak szembenézni a ritka betegségekkel.

Köszöntöm a biellai imaapostolsági csoportot, Nicosia, Castelfranco Veneto és a melegnanói esperesi kerület híveit; a boltierei bérmálkozókat, a milánói Szent Mária Magdolna pasztorális közösség fiataljait és a tarquiniai cserkészeket.

Szép vasárnapot és áldott nagyböjti utat kívánok mindenkinek.

Fordította: Tőzsér Endre SP

Fotó: Vatican Media

Forrás: Magyar Kurír

The post XIV. Leó pápa Úrangyala imája appeared first on Mária Rádió Erdély.

A II. vatikáni zsinat, amikor meg akarta határozni az egyház fogalmát, először annak eredetét vizsgálta meg. Ezt a Lumen gentium – k. dogmatikus konstitúcióban fogalmazta meg, amelyet 1964. november 21-én hagytak jóvá. A dokumentum Szent Pál apostol leveleiből merítve a misztérium kifejezést használta. Mindezzel azonban nem egy sötét vagy érthetetlen dologként utalt az egyházra, éppen ellenkezőleg: Szent Pál főleg az Efezusiakhoz szóló levelében olyan valóságként írta le, mely korábban rejtve volt, és most kinyilatkoztatást nyert.

Krisztus ereje egyesít

Isten tervéről van szó, melynek célja egyesíteni minden teremtményt Jézus Krisztus kiengesztelő tevékenységének köszönhetően, mely kereszthalála által valósult meg. Ezt elsősorban a liturgikus ünneplésre egybegyűlt közösségben tapasztaljuk meg, ahol a különbözőségek viszonylagossá válnak, és ahol az együttlét számít, mert Krisztus szeretete vonz minket, aki ledöntötte az elválasztó falat az emberek között. A széttagoltságban élő emberiség helyzetét az ember önmagában nem képes feloldani, bár szívében él az egység vágya. Ehhez Jézus Krisztus cselekvő erejére van szükség, aki a Szentlelken keresztül legyőzi a megosztottság erőit és magát a megosztót is. Amikor együtt ünneplünk, mert hittünk az evangélium üzenetének, úgy éljük meg, mint Krisztus keresztjének vonzását, ami Isten szeretetének legmagasztosabb megnyilvánulása. Ezért használjuk az ecclesia kifejezést, ami a meghívott emberek közösségét jelenti. Van tehát egyfajta egybeesés a misztérium és az ecclesia, az egyház között: az egyház a kézzel foghatóvá tett misztérium – magyarázta katekézisében Leó pápa.

Az egyház szentség, jel és eszköz

Ez a meghívás, éppen azért, mert Istentől való, nem korlátozódhat egy embercsoportra, hanem valamennyi ember meg kell, hogy tapasztalja. Ezért a II. vatikáni zsinat a Lumen gentium – k. konstitúció elején megállapítja: “Az Egyház Krisztusban mintegy szentsége, azaz jele és eszköze az Istennel való bensőséges egyesülésnek és az egész emberi nem egységének” (LG 1). A szentség szó itt azt jelöli, hogy az egyház az emberiség történelmében annak kifejezése, amit Isten akar megvalósítani. Ezért az egyházra tekintve bizonyos mértékig megragadhatjuk Isten tervét, a misztériumot: ebben az értelemben az egyház jel. A szentség kifejezéshez az eszközt is hozzáteszi, mivel az egyház cselekvő jel. Amikor ugyanis Isten a történelemben működik, akkor tevékenységébe bevonja a személyeket is, akikre cselekvése irányul. Az egyház révén éri el Isten azt a célt, hogy magához gyűjtse és egymás között is egységbe vonja az embereket.

Az üdvösség szakramentuma

Az Istennel való egység az emberi személyek egységében tükröződik. Ez az üdvösség megtapasztalása – jelentette ki Leó pápa, majd így folytatta: Nem véletlen, hogy a Lumen gentium – k. konstitúció hetedik fejezete a zarándok egyház eszkatologikus természetéről a 48. pontban újra szentségként írja le az egyházat, az üdvösség szakramentumaként: “Krisztus amikor felmagasztalták a földről, mindeneket magához vonzott (vö. Jn 12,32 a görögben); föltámadván a halálból (vö. Róm 6,9) elküldte tanítványaira éltető Lelkét, és általa az üdvösség egyetemes szakramentumává tette saját testét, ami az Egyház; az Atya jobbján ül, de folytonosan munkálkodik a világban, hogy elvezesse az Egyházba az embereket, s általa szorosabban kapcsolja magához, és saját testével-vérével táplálva részesítse őket megdicsőült életében” (LG 48.).

Üdvözítő jelenlét

Ez a szöveg segít megértenünk, mi kapcsolja az egyház identitását Jézus Húsvétjának egyesítő erejéhez, ami a szenvedés, halál és feltámadás misztériuma. Egyszersmind hálásnak érezzük magunkat, amiért az egyházhoz tartozunk, a feltámadt Krisztus testéhez, Isten zarándok népéhez, mely üdvözítő jelenlétként él a még széttöredezett emberiségben, mint az egység és a népek közötti kiengesztelődés hatékony jele – zárta szerda délelőtti katekézisét XIV. Leó pápa.

Forrás, fotó: Vatican News

The post Leó pápa katekézise appeared first on Mária Rádió Erdély.

Kedves testvérek!

A nagyböjt olyan időszak, amikor az Egyház anyai gondoskodással arra hív bennünket, hogy újra életünk középpontjába állítsuk Isten misztériumát, s így hitünk új lendületet kapjon, és szívünk ne szóródjon szét a mindennapok aggodalmai és zavaró körülményei között.

A megtérés útja mindig akkor kezdődik, amikor engedjük, hogy Isten igéje elérjen bennünket, és készséges lélekkel befogadjuk. Összefüggés van tehát Isten igéjének ajándéka, az előtte megnyitott tér, valamint az általa bennünk végbevitt átalakulás között. Ezért a nagyböjt alkalmas időszak arra, hogy odafigyeljünk az Úr hangjára, és megújítsuk elhatározásunkat Krisztus követésére: vele együtt járva az utat Jeruzsálembe, ahol beteljesedik kínszenvedésének, halálának és feltámadásának misztériuma.

Meghallani

Idén mindenekelőtt arra szeretném felhívni figyelmeteket, milyen fontos teret adni az igének a hallgatás révén, mert a hallgatásra való készség annak a vágynak az első jele, hogy kapcsolatba lépjünk a másikkal.

Maga Isten is, amikor az égő csipkebokorból kinyilatkoztatja magát Mózesnek, megmutatja, hogy a hallás az ő létének jellegzetes vonása: „Láttam népem nyomorúságát Egyiptomban, és hallottam kiáltását” (Kiv 3,7). Az elnyomott kiáltásának meghallása egy szabadító történet kezdete, amelybe az Úr Mózest is bevonja, elküldve őt, hogy megnyissa a szabadulás útját rabszolgasorba taszított gyermekei számára.

Olyan Isten ő, aki bevon, aki ma minket is részesévé tesz annak, ami megindítja szívét.

Ezért az ige hallgatása a liturgiában arra nevel bennünket, hogy a valóságot is igazabban hallgassuk: a Szentírás képessé tesz bennünket arra, hogy az egyéni és társadalmi életünkben jelen lévő megannyi hang közül felismerjük azt a hangot, amely a szenvedésből és az igazságtalanságból emelkedik fel, hogy az ne maradjon válasz nélkül. Belépni ebbe a belső befogadó magatartásba azt jelenti, hogy engedjük Istennek, hogy megtanítson bennünket úgy hallgatni, ahogyan ő hallgat, s így fel tudjuk ismerni: „a szegények helyzete olyan kiáltás, amely az emberiség történelmében állandóan megszólítja életünket, társadalmainkat, a politikai és gazdasági rendszereket, és nem utolsósorban magát az Egyházat is”.[1]

Böjtölni

Ha a nagyböjt a hallás ideje, akkor a böjt olyan konkrét gyakorlat, amely alkalmassá tesz bennünket Isten igéjének befogadására. Az ételtől való tartózkodás ugyanis ősi és nélkülözhetetlen aszketikus gyakorlat a megtérés útján.

Éppen azért, mert a testet is érinti, világosabban megmutatja, mire „éhezünk”, és mit tartunk létfenntartásunk szempontjából lényegesnek.

Arra szolgál tehát, hogy felülvizsgáljuk és rendbe tegyük „vágyainkat”, hogy elevenen tartsuk igazságosságra való éhezésünket és szomjazásunkat, ne engedjük, hogy az lemondóvá váljon, és arra neveljük, hogy felebarátainkért mondott imádsággá és értük vállalt felelősséggé váljon.

Szent Ágoston – lelki finomsággal – bepillantást enged a jelen és a jövőbeli beteljesedés közötti feszültségbe, mely átjárja szívünknek ezt az őrzését: „A földi élet folyamán az embereknek az a dolguk, hogy éhezzenek és szomjazzanak az igazságosságra, de a jóllakás a másik élethez tartozik. Az angyalok ezzel a kenyérrel, ezzel a táplálékkal laknak jól. Az emberek viszont éheznek rá, mindnyájan utána vágyakoznak. Ez a vágyakozó ráirányulás kitágítja a lelket, növeli annak befogadóképességét.”[2] Így értelmezve a böjt nem csupán arra tesz képessé, hogy fegyelmezzük vágyakozásunkat, hogy megtisztítsuk és szabadabbá tegyük, hanem arra is, hogy kitágítsuk, hogy Isten felé forduljon, és a jó cselekedetekre irányuljon.

Ahhoz azonban, hogy a böjt megőrizze evangéliumi igazságát és elkerülje a szív felfuvalkodásának kísértését, mindig hitben és alázatban kell megélnünk. Ez megkívánja, hogy szoros kapcsolatban maradjunk az Úrral, mert „nem böjtöl igazán, aki nem tud Isten igéjéből táplálkozni”.[3] Mint annak látható jele, hogy a kegyelem támogatásával belsőleg el akarunk fordulni a bűntől és a rossztól, a böjtnek más önmegtagadási formákat is magában kell foglalnia, amelyek segítenek egy mértéktartóbb életstílus kialakításában, mert „csak a lemondás teszi erőssé és hitelessé a keresztény életet”.[4]

Ezért szeretnélek benneteket az önmegtartóztatás egy igen konkrét és gyakran alábecsült formájára hívni: a felebarátunkat sértő és sebző szavaktól való tartózkodásra.

Kezdjük el lefegyverezni beszédünket: mondjunk le a csípős megjegyzésekről, az elhamarkodott ítélkezésről, a távollevők megszólásáról – akik nem tudnak védekezni –, és a rágalmazásról.

Törekedjünk inkább arra, hogy megválogassuk szavainkat, és kedvesek legyünk: a családban, barátaink között, munkahelyünkön, a digitális felületeken, a politikai vitákban, a médiában, a keresztény közösségekben. Így a sok gyűlölködő szó átadja helyét a reményt és békét közvetítő szavaknak.

Együtt

Végül a nagyböjt az ige hallgatásának és a böjt gyakorlásának közösségi dimenziójára irányítja figyelmünket. A Szentírás is sokféleképpen hangsúlyozza ennek fontosságát. Például amikor Nehemiás könyvében elbeszéli, hogy a nép összegyűlt, hogy meghallgassa a törvénykönyv nyilvános felolvasását, az emberek böjtöt tartottak, megvallották hitüket és leborultak az Úr előtt, hogy ezáltal megújítsák szövetségüket Istennel (vö. Neh 9,1–3).

Ugyanígy plébániáink, családjaink, egyházi csoportjaink és szerzetes közösségeink is arra kapnak meghívást, hogy a nagyböjtben közös úton járjanak, amelyen Isten igéjének hallgatása, valamint a szegények és a föld kiáltásának meghallása a közös élet meghatározó elemévé válik, és a böjt valódi bűnbánatra vezet. Ebben az összefüggésben

a megtérés nemcsak az egyes ember lelkiismeretére vonatkozik, hanem magában foglalja kapcsolataink stílusát, a párbeszéd minőségét, és azt a képességünket is, hogy engedjük magunkat megszólítani a valóság által,

és felismerjük, mi mozgatja valójában vágyainkat, mind egyházi közösségeinkben, mind az igazságosságra és kiengesztelődésre szomjazó világban.

Szeretteim, egy olyan nagyböjt kegyelmét kérjük, amely figyelmesebbé tesz bennünket Istenre és a legelesettebbekre. Kérjünk erőt egy olyan böjthöz, amely nyelvünket is fékezi, hogy kevesebb legyen a sértő szó, és nagyobb tér nyíljon a másik hangja számára.

Határozzuk el és tegyünk érte, hogy közösségeink olyan helyekké váljanak, ahol meghallják a szenvedők kiáltását, és ahol a meghallás a szabadulás útjait nyitja meg, készségesebbé és buzgóbbá téve bennünket a szeretet civilizációjának építésében.

Szívből adom áldásomat mindnyájatokra és nagyböjti utatokra.

Kelt a Vatikánban, 2026. február 5-én, Szent Ágota szűz és vértanú emléknapján.

XIV. Leó pápa

The post XIV. Leó pápa nagyböjti üzenete appeared first on Mária Rádió Erdély.

Kedves testvéreim, szép vasárnapot kívánok!

Az evangéliumból ma is a hegyi beszéd egyik részletét halljuk (vö. Mt 5,17–37). Miután elmondta a boldogságokat, Jézus arra hív bennünket, hogy belépjünk Isten országának újdonságába, és hogy vezessen bennünket ezen az úton, feltárja a mózesi törvény parancsainak valódi jelentését:

ezek nem arra szolgálnak, hogy külső vallási szükségletet elégítsenek ki, s így Isten előtt igaznak érezzük magunkat, hanem arra, hogy szeretetkapcsolatra lépjünk Istennel és testvéreinkkel.

Ezért mondja Jézus, hogy nem azért jött, hogy eltörölje a törvényt, „hanem hogy beteljesítse” (vö. Mt 5,17).

A törvény beteljesítése éppen a szeretet, amely megvalósítja annak mély jelentését és végső célját. Ennek érdekében az írástudók és farizeusok igazságosságát „felülmúló igazságosságot” kell elsajátítanunk (vö. Mt 5,20),

olyan igazságosságot, amely nem korlátozódik a parancsok megtartására, hanem megnyit a szeretetre és elkötelez a szeretetben.

Jézus ugyanis a törvény néhány olyan parancsát veszi szemügyre, amelyek az élet konkrét helyzeteire vonatkoznak, s egy sajátos nyelvi fogalmazást alkalmaz – a szembeállítást –, hogy megmutassa a különbséget a formális vallásos igazságosság és Isten országának igazságossága között: egyfelől azt mondja: „Hallottátok, hogy a régieknek ezt mondták”, másfelől kijelenti: „Én viszont azt mondom nektek” (vö. Mt 5,21–37).

Ez a megfogalmazás nagyon fontos. Azt mondja nekünk, hogy a törvény úgy adatott Mózesnek és a próféták, mint út, amelyen elkezdhetjük megismerni Istent és az ő ránk és a történelemre vonatkozó tervét, vagy – Szent Pál kifejezésével élve – mint nevelőt, aki hozzá vezetett bennünket (vö. Gal 3,23–25). Most azonban ő maga jött közénk Jézus személyében, aki beteljesítette a törvényt, Isten gyermekeivé tett bennünket, és megadta a kegyelmet arra, hogy vele mint gyermekek, egymással pedig mint testvérek lépjünk kapcsolatba.

Testvéreim, Jézus arra tanít bennünket, hogy az igazi igazságosság a szeretet, és hogy a törvény minden egyes parancsában a szeretet követelményét kell felfedeznünk.

Nem elég ugyanis, ha fizikailag nem ölünk meg valakit, ha aztán szavainkkal megöljük vagy nem tiszteljük méltóságát (vö. Mt 5,21–22). Ugyanígy nem elegendő formálisan hűségesnek lenni hitvesünkhöz és nem elkövetni házasságtörést, ha kapcsolatunkból hiányzik a kölcsönös gyengédség, a meghallgatás, a tisztelet, az egymásról való gondoskodás és az együtt haladás egy közös tervben (vö. Mt 5,27–28.31–32).

Ezekhez a példákhoz, melyeket maga Jézus hoz fel, még sok másikat is hozzáfűzhetnénk. Az evangélium a következő értékes tanítást adja számunkra: nem elegendő a minimális igazságosság, hanem nagy szeretetre van szükség, amely Isten erejének köszönhetően lehetséges.

Hívjuk segítségül együtt a Boldogságos Szűz Máriát, aki a világnak ajándékozta Krisztust, aki beteljesíti a törvényt és végbeviszi az üdvösség tervét. A Szűzanya járjon közben értünk és segítsen bennünket, hogy belépjünk Isten országának logikájába és megéljük annak igazságosságát!

*

A Szentatya szavai az Úrangyala elimádkozása után:

Kedves testvéreim!

Közel vagyok Madagaszkár népéhez, melyet rövid időn belül két ciklon is sújtott, áradásokat és földcsuszamlásokat okozva. Imádkozom az áldozatokért és családtagjaikért, valamint mindazokért, akik súlyos károkat szenvedtek.

A következő napokban lesz a holdújév, melyet Kelet-Ázsiában és a világ más részein emberek milliárdjai ünnepelnek. Ez az örömteli ünnep ösztönözzön arra, hogy intenzívebben éljük meg családi és baráti kapcsolatainkat; hozzon derűt otthonainkba és a társadalomba; legyen alkalom arra, hogy együtt tekintsünk a jövőbe, békét és jólétet teremtve minden nép számára! Az új év alkalmából jókívánságaimat küldöm mindenkinek, kifejezem szeretetemet, és mindnyájatokra az Úr áldását kérem.

Örömmel köszöntelek mindnyájatokat, rómaiak és zarándokok. Külön is köszöntöm a spanyolországi San Lorenzo de Cadice-plébánia híveit és a Marche tartományból érkezett zarándokokat.

Köszöntöm az angliai Sheffieldben működő All Saints Catholic School és a boltoni Thornleigh Salesian College diákjait és tanárait, a portugáliai Vila Pouca de Aguiar iskolájának, a sevillai Colegio Altasierra és a németországi Schillingfürst „Edith Stein” iskolájának növendékeit és pedagógusait.

Köszöntöm a Movimento Studenti Cattolici – FIDAE országos kongresszusának résztvevőit; az Almenno San Salvatore-i bérmálkozókat, valamint a lugói, rosarói, stallavenai és alcenagói fiatalokat; a Bassano del Grappa-i „San Giuseppe” iskola és a milánói „Sant’Ambrogio” szalézi intézet gyermekeit; a petosinói, a solbiatei és cagnói fiatalokat.

Szép vasárnapot kívánok mindenkinek.

Fordította: Tőzsér Endre SP

Fotó: Vatican Media

Forrás: Magyar Kurír

The post Leó pápa Úrangyala imája appeared first on Mária Rádió Erdély.