Nézegetem, ahogy emberek tömkelege vásárolgat karácsonyra hatalmas összegű és mennyiségű ajándékokat. A tegnap délután pl. egy előttem álló hölgy ezer lejt hagyott két játékra és egy karkötőre. Mintha az a gyermek, akinek vette a nagyon drága játékot, boldog lenne tőle. Szerintem elég volna egy ölelés és pár dicsérő szó is ahhoz, hogy jól érezze magát a családja körében. Azon túl, hogy még csak november van, nem értem miért szükséges megvásárolni a szeretetet.

Nézegetem, ahogy egy-egy helyen kigyúlnak a karácsonyi fények, a lelkek pedig üresek, magányosak és szomorúak maradnak. Az emberek vásárolnak, mert úgy illik, „kell.” Azt hiszik, hogy az egész évben elmulasztott minőségi időt és törődést meg lehet vásárolni a csillogó-villogó üzletekben fellelhető ajándékokkal. Mintha ezzel akarnák kompenzálni mindazt, amit elmulasztottak.

Nézegetem, ahogy lassan elfogynak a hagyományosnak mondható adventi koszorúk az üzletekből, helyette minden színű és formájú gyertyák jelennek meg, minél színesebb és drágább kellékekkel. Mintha elfelejtettük volna azt az egyszerűséget, ami az ünnep maga. Attól nem lesz szebb és meghittebb az advent, hogy giccses, több száz lejbe kerülő koszorút vásárolunk. Attól sem, hogy több ezer lejes ajándékokkal halmozzuk el a szeretteinket. Ne értsetek félre! Nincs baj az ajándékkal! Mindenkinek más a szép, más az érték! A mennyiséggel és a minőséggel van gondom! Az ünnep és a rá felkészülő idő akkor lesz meghitt és valamit adó, ha mindezeket elfelejtve egy kicsit jobbak tudunk lenni, mint voltunk. Ha másokkal töltünk időt és nem a bevásárlóközpont polcait üresítjük ki. Évről-évre az az érzésem, mintha az ünnepből kifelejtettük volna az ünnepeltet…

Próbáljunk a lényegre figyelni, hogy ne elfelejtett ünnep legyen az, amely „állítólag” a legértékesebb és a legszebb számunkra!

Ferencz Emese

The post Elfelejtett ünnep?! appeared first on Mária Rádió Erdély.

1.Kapcsolatokban betegszünk meg, és azokban is gyógyulunk. Ezt tudományosabban úgy is mondhatjuk, hogy az embert csak teljességében lehet megérteni, hiszen bio-, pszicho-, szociális- és spirituális lények vagyunk, ahogy ezt az Egészségügyi Világszervezet is megállapította.

2. A tudomány hosszú ideig nem akart tudomást venni a spiritualitásunkról, azt mondták, hogy ez csak a vallás, a papok dolga. De rá kellett jönniük: az emberi szellemnek van egy olyan felső dimenziója, amely nem materializálható, így nem is mérhető objektív módon.

A hit, remény, szeretet, öröm, hűség mind ebből a spiritualitásból fakad: ezek magas emberi minőségek.

3. Mit gondolsz, mi a boldogság? Mi a feltétele a te boldogságodnak? Sokszor kiderül, hogy a jelenkori kérdések a boldogságra vonatkozóan valójában nem a lényeget ragadják meg. Az igazi boldogságkérdés így hangzik: Mit gondolsz, mikor voltál a legboldogabb életedben? Az emberek nagy többségének egy szeretetkapcsolat jut ilyenkor eszébe.

Az igazán örömhozó élményeink mind kapcsolathoz kötődnek.

4. Önismeret alatt azt érti a pszichológia, hogy tudjak arra válaszolni, hogy hogyan lettem olyan, amilyen vagyok, vagy miért vannak olyan tulajdonságaim, amelyekkel újra és újra bajlódom. Érdemes megtalálunk, hol pakolódott egy-egy minket meghatározó élmény a puttonyunkba, hiszen a génjeink mellett a szociális hatások is szerepet játszanak a személyiségünk formálódásában.

5. Ma egy olyan kultúrában élünk, ahol egyre agresszívebb világgal találkozunk, amelyben a termelés, a fogyasztás és a haszon a lényeg. A konzumizálódott világ azt parancsolja, hogy ne szállj ki a mókuskerékből, csak termelj és vásárolj. Ezért a saját potenciális terhelhetőségünknek a sokszorosát kell elviselnünk. Egyben egy értéktorzulást is látunk, amely szerint, ha van pénzed, akkor vagy valaki. Mekkora tévedés!

6. Leszoktunk az egymásért élésről, az egymásra figyelésről, pedig az ember önmagában senki és semmi. Borzasztóan elmagányosodik az az ember, aki nem törődik a másikkal, csak önmagával. Néha meg kell állni és észrevenni, miben élünk. Feltenni a kérdést: mi erről a véleményem?

7. Ha eleget gyakoroljuk a szeretetet, a gondoskodást, mások bátorítását, ölelését vagy bármit teszünk a másikért, akkor beindulnak az öngyógyító folyamataink, és ezek képesek kiegyenlíteni a minket ért negatív stresszeket.

8. Az érintésnek óriási ereje van!

Ne spórold meg, hogy a másikat megsimogatod, megöleled, adsz neki egy puszit!

9. A férfiak úgy vannak teremtve, hogy valamit alkossanak, létrehozzanak: ide tartozhat egy kert rendezése, egy házépítés, egy barkácsolás, vagyis bármi, ami a mínuszból pluszt csinál. Ezen szeretnek agyalni, racionálisan átgondolni. A nők egészen másképp működnek, náluk az érzelmek dominálnak és – mint tudjuk – általában sokkal többet beszélnek.

10. Férfi és nő: két merőben különböző világ. Gyakori jelenség: a férj hazaér fáradtan, stresszesen a munkából, míg a feleség egyből ki akarja deríteni, mi a baja, igyekszik szóra bírni, beszéltetni. Álljunk meg, és tudatosítsuk: a férfiaknak ilyenkor időre van szükségük, hogy magukban fortyogjanak, átgondolják a napjukat! Nem jó provokálnunk őket, ha hagyjuk, maguktól meg fognak szólalni. A lényeg a közös út.

Forrás, fotó: 777blog.hu

The post Tíz fontos gondolat Bagdy Emőkétől appeared first on Mária Rádió Erdély.

Nem írok az unióról, mert mindannyian érezzük a szankciók (mellék)hatásait.

Nem írok a kábítószerekről s az energiaitalokról sem, mert a háború óta, Konstanca nagyobb elosztó központ lett, mint Amszterdam. S a kokain-tranzit útvonala e drága Románia lett. Szegény rendőrök, csak kapkodják a fejüket s a drogtesztet (elő), mert már saját kollégáikat is le kellett buktatniuk. Ehhez képest, hogy a félkarú rablók kikerülnek a kocsmákból, már nem is bír jelentőséggel.

Nem írok a hazai médiumokról sem, mert rég nem vagyok a kedvencük.

Nem írok a szinódusról sem, mert a németek rég elvitték bolond felé. Ha bíboros lennék, biztos lenne még vagy öt pontom nekem is.

Nem írok Muskról sem, mert már ő is Orbán kottájából játszik.

Nem írok a vírusról sem, mert az oltásellenesek hálózata nélkül is jól be vagyunk hálózva virtuálisan. Most már készpénz nélkül is.

Nem írók az adóügyekről, mert az IT-szektor sohasem fog felérni a mezőgazdasággal.

Nem írok a Nobel –díjakról, mert évekkel ezelőtt az is baj volt, hogy a magyar kormány mért fordít annyi pénzt a kutatásra. Most lám sunnyognak.

Nem írok a szépségversenyről sem, mert egyik román honatyánk azzal gúnyolódott, hogy ők csak kölcsönadták a román lányt Magyarországnak…

Nem írok a baloldalról, mert szerintük minden, amit a jobboldal csinál az fasizmus és nácizmus. Ők meg lopakodva és szemtelenül dicsőítik a kommunizmust, most már kapitalista trükkökkel.

Nem írok rosszat senkiről és semmiről, mert akkor az agresszor oldalán állnék és putyinista lennék. Túl vékony lett a mezsgye, ami mentén még nem annyira érzékenyek az emberek, hogy megsértődnének. Mert, hogy engem melyik skatulyába tesznek, nem lényeges. Így legalább csak egy főnököm van, akire érdemes odafigyelnem. S ez maga Jézus Krisztus.

Írok inkább olyasmiről, ami felemel. Ami pozitívum. Ami erőt és lelket önt belém. S az olvasókba. Olyasmiről, ami engem életben tart s előre lendít. Amiért nem éri szó a ház elejét. Amitől a fészbukos rajongóknak is elakad a lélegzetük. Ahonnan sugárzik egy csepp jóság. Mint a rendőr bácsi üvegszeméből. Ami lelkesít és ösztönöz, arról írok. Amit bátran, naivul másoknak is elújságolhatok. Mint a nagylány, aki anyukájának így vallotta be, hogy minek lett a részese: – Anyúú. Képzeld, megtaláltam életem szerelmét! Idén már ötödször….!

Olyasmiről írok, ami valóság. Ami megtörtént. Velem. A minap. Egy kilencvenéves beteg férfit látogattam meg. Beszélgettünk, imádkoztunk. Elvégezte a szentgyónását. Magához vette a Szentségi Jézust. Összeaszott teste még csonka is. Hiszen nemrég levágták fél lábát. Hogy a köszvény ne terjedjen tovább. Sugárzó, kicsiny szemeiből életerő árad. Hangosan imádkozott velem együtt. Énekelt. Fogta szorosan a kezemet. A múlt hónapban a fia, aki gondozza, megkért, vigyem el a pénzt, és írjam be az idei egyházadót, mert neki nincs ideje bejönni a hivatalba. Most vittem is magammal a bizonylatot (chitanta-nyugta). Ott lapult a belső zsebemben.

A szentáldozás után, a kicsiny, törékeny öregember csillogó szemekkel fordult felém: – Plébános úr, hozta a ’kitáncát’?…

Forrás: zarandok.ma

Fotó: PéterPáter

The post Miről ne írjak? appeared first on Mária Rádió Erdély.

Sokunkkal előfordul, hogy valami folyton eltereli a gondolatainkat, amikor elkezdünk imádkozni. Számos tényező elvonhatja a figyelmünket az imától. Lehet akár egy falióra ketyegése, egy beszűrődő dudaszó az utcáról, de a bennük „dolgozó” gondolatok is kizökkenthetnek, például amelyek emberi kapcsolatainkra vonatkoznak.

Valljuk be, nem mindig könnyű figyelmünket Istenre összpontosítani, és Reá figyelve beszélgetésben maradni Vele.

Néha viszont előfordul, hogy ezek az ún. zavaró tényezők egyáltalán nem „zavarnak be”, hanem tulajdonképpen olyan, az Isten által vezetett gondolatok, amelyek a lelki hasznunkra irányulnak.

Nézzük, mit írt Lisieux-i Szent Teréz arról, amikor ima közben elkalandozott a figyelme.

„Gyakran jönnek zavaró gondolatok imádság közben, de amint tudatosítom magamban ezt, imádkozom azokért az emberekért, akikkel kapcsolatos gondolatok elterelték figyelmemet. Így végül hasznot húzok a figyelmemet zavaró tényezőkből.”

Időnként Isten szándékosan el akarja terelni a figyelmünket, rávilágítani ezzel akár egy gondokkal küszködő barátra vagy családtagra, akiknek szükségük lehet az imáinkra vagy a szeretetünkre. Így a figyelemelterelés a megfelelő irányba fordul, és ahelyett, hogy elszakítana minket Istentől, közelebb visz hozzá és az Ő isteni tervéhez.

A legfontosabb, hogy figyelj, vedd észre, amikor valaki vagy valami az ima közben eszedbe jut. Valaki az életedből, vagy akár valami, amit a Facebook-on láttál. Könnyen lehet, hogy Isten éppen azt akarhatja, hogy imádkozz az adott személyért, vagy nyújts neki segítséget.

Szent Josemaría Escrivá arra tanít bennünket, hogy

„Minél közelebb van egy apostol Istenhez, annál egyetemesebbek a vágyai. Szíve kitárul, mindenkit és mindent befogad, amikor arra vágyik, hogy az univerzumot Jézus lábai elé tegye.”

Tehát amikor legközelebb úgy érzed, hogy ima közben elkalandoztak gondolataid, ajánld fel Istennek, és tárd ki a szíved mindennek, amit Isten akkor, abban a pillanatban közölni akar veled.

Forrás: katolikus.ma

Fotó: 777blog.hu

The post Lisieux-i Szent Teréz tanácsai appeared first on Mária Rádió Erdély.

Megint egy olyan nap volt, amikor azon töprengtem, miért gondolja Isten, hogy alkalmas vagyok az anyaszerepre.

Nem volt ez mindig így. Mikor kisebbek voltak a gyermekeim, könnyebbnek tűnt a nevelésük. Elláttam a kis sérüléseiket, velük játszottam kedvenc játékaikat, segítettem a leckében, közös imával, jó éjt puszival ágyba dugtam őket a nap végén.

De az évek múltával édes kicsinyeim növekedni, érni kezdtek, saját véleményük, hormonrendszerük, baráti körük, közösségi életük és pillanatnyi hangulatuk lett. Minden vita összetörte a szívemet. A tiszteletlen szavaktól kétségbeestem. Félelmeim súlyosbodtak, „aggodalmaskodó” lett az állandó jelzőm, és néha úgy éreztem, a türelem utolsó morzsája is távozott a szervezetemből.
Azon a bizonyos napon tehát, amikor úgy tűnt, semmi sem jó, amit teszek, kételyek és bizonytalanság öntötte el a lelkemet.

Mély sóhajjal visszavonultam a hálószobába, felkuporodtam az ágyra, és fejemet összekulcsolt kezemre hajtva imádkozni kezdtem. Kértem Istent, adjon útmutatást, türelmet (sokat), és megértést. Erőért imádkoztam, hogy ki tudjak tartani nevelési elveim, meggyőződéseim mellett, bár ettől népszerűtlenné válhatok a gyermekeim és barátaik előtt. Belső békességet és derűt kértem akkor is, ha az otthonom nem mindig látszik békésnek és derűsnek.
Ekkor viszont egy vallomás tolult az ajkamra: „Uram, nyilvánvaló, hogy nem tudok jó szülő lenni. Nagyon fáj, hogy alkalmatlannak érzem magam, és nem tudom, hogy kéne jól csinálni.” A lélek gyengéd indíttatására egy szó derengett fel a gondolataim között: „bizalom”. Isten kedvesen emlékeztetni akart, hogy esetleg a saját erőmre való támaszkodás rendítette meg az önbizalmamat, mert mélyen a lelkemben ismerem saját gyengeségeimet.
Bármilyen keményen igyekeztem azzá az anyává válni, akivé Isten meghívott, saját szememben mindig alulmaradtam. Sőt hagytam, hogy a nehéz helyzetek vagy a másokkal való összehasonlítás kikezdjék önbizalmamat. Isten erejére kell bíznom magam, hogy önbizalmam helyreálljon.

Még aznap valamivel később rákerestem a Bibliában a „bizalom” szóra, így került elém alapigénk, mely elcsitította anyai szívemet. A 2. korintusi levélben Pál apostol biztosít róla, hogy bár lehetnek olyan élethelyzetek, amikor megrendül saját képességeinkbe vetett bizalmunk, mindig kaphatunk erőt és biztonságot, ha bízunk az Úrban.
Ha mindenben Istenre hagyatkozunk, beleértve a gyermeknevelést is, biztosak lehetünk benne, hogy Ő ellát mindennel, amire anyai hivatásunk teljesítéséhez szükségünk van.

Azokon a napokon, amikor megrendül bizalmunk saját erőnkben, segítségül kérhetjük Isten erejét, hogy ki tudjunk tartani.

Azokon a napokon, mikor úgy érezzük, mi állunk a családban a szeretetlétra legalsó fokán gyermekeink szemében, imádkozhatunk biztonságért, hogy ki tudjunk tartani nézeteink mellett.

Azokon a napokon, amikor már abban sem vagyunk biztosak, hogy egyáltalán Isten akarata volt-e, hogy szülők legyünk, megszilárdíthat a tudat, hogy Isten végig mellettünk van az úton.
És ami a legfontosabb: azokon a napokon, amikor megrendült önbizalommal elbújunk mások elől, és felkuporodunk az ágyunkra, bátran állhatunk Isten trónja elé, tudva, hogy Ő meghallgatja imáinkat, és megadja a szülői szerephez szükséges bölcsességet nekünk.

Nem ez volt az utolsó alkalom, amikor alkalmatlannak éreztem magam az anyaságra. De azóta tudom, mit tegyek, ha ezek a gondolatok betüremkednek az elmémbe: megállok, félrevonulok, és szent önbizalomért imádkozom.

Amikor kételyek gyötörnek, ne azt kérdezzük magunktól, hogy tökéletes szülők vagyunk-e. Gondoljunk inkább arra, hogy később majd, ha a gyerekeink visszanéznek, tudni fogják-e, hogy eléggé szerettük őket ahhoz, hogy imádkozzunk értük, és kitartsunk a legnehezebb időszakokban is.

Ha igen – akkor ez lesz a legnagyobb jutalom a mostani kínlódásért.

Forrás: Csendes percek Istennel

Fotó:

The post Jó szülő vagy appeared first on Mária Rádió Erdély.

Napi több látogatásom, beszélgetésem van idős emberekkel. Olyanokkal, akik minden vagyonukat oda adnák azért, hogy valaki egy héten egyszer felkeresse, meghallgassa, beszélgessen velük. Magányos tekintetekkel, sok idővel, egyedülléttel találkozom. Idősekkel, akik szeretetre és odafordulásra vágynak. Ráncos, öreg és dolgos kezeket látok. Olyanokat, amelyek nem nyertek versenyfutást az idővel, de nagyon sokat dolgoztak azért, hogy másoknak jobb legyen az életük. Nap, mint nap olyan embereket látok, akik számára az idő nem luxus, hanem ajándék és érték. Jómagam is gyakran tapasztalom, hogy este, amikor visszatekintek a napomra, olyan érzésem van, mintha semmire nem lett volna időm. Ezt is, azt is meg kellett volna oldanom, de nem sikerült. Mert emberből vagyok és vagyunk. Mit ér egy napba ötven dolgot bezsúfolni, közben meg ide-oda csapkodni. Szerintem az a gond, hogy mindent egyszerre és ugyanabban az időpontban akarunk megoldani. Azt hisszük, hogy akkor leszünk eredményesek és elismertek, ha agyon dolgozzuk magunkat, ha azt a bizonyos napi ötven dolgot teljesítjük. Közben eszünkbe sem jut, hogy ezek miatt járjuk az orvosokat, ezért szédülünk, ezért leszünk depressziósak, ezért vagyunk nemcsak lelkileg, hanem fizikailag is fáradtak. Az időt ajándékba kaptuk a jó Istentől. Azért, hogy másokra figyeljünk, másokat segítsünk és emeljünk föl. Persze, dolgozni is kell. A megélhetés alapja. De nem hiszem, hogy napi 14 óra ledolgozott munka kell ahhoz, hogy megéljünk. Önmagunktól elmenekülni, valamint a problémáinkkal nem szembenézni, épp elegendő. Annyi szenvedő és magányos ember van a mai világban. Olyanok, akik a mi időnkre szomjaznak. Öt percre, egy órára. Hiába áltatjuk magunkat azzal, hogy nincs időnk bemenni a szomszédasszonynak segíteni, vagy meglátogatni valakit, aki egyedül van, miközben sikeres és jómódú emberekkel bármikor van időnk és kedvünk találkozni. Hiába panaszkodunk minden nap azért, hogy haszontalanul telt el az idő, ha elfejtettük hasznosan tölteni azt. Az időt kaptuk. Ingyen. A vele való gazdálkodás a mi kezünkben van. Döntés kérdése. A korházi ágyig dolgozom magam, vagy felajánlom a segítségem annak, akinek szüksége van rá? Megszerzek nyolc fokozatot, vagy több időt szentelek a családomnak? Keresem a másokkal való minőségi idő lehetőségét, vagy napi több órán át siránkozom azon, hogy egyedül vagyok? Még senkit nem láttam megbetegedni attól, hogy az ideje nagy részét mások szolgálatára szentelte. Olyan embert viszont sokat láttam, aki a siker csúcsán pszichiátriára került.
Nagyon sok múlik rajtunk: ha okosan gazdálkodunk a perceinkkel, a megfelelő prioritásokat szem előtt tartva, a lényeges, az igazán fontos bizony bele fog férni az időnkbe. Útravalóként és feladatként egy Csitáry- Hoch Tamás gondolatot adok: „Az idő nem csak óra. Nem csak másodpercekből, órákból, napokból áll. Nem csak megszámolható mennyiség. Hanem megszámlálhatatlan minőség. Amikor megkapod, csak egy üres zsák. Rajtad múlik, hogy az marad-e, vagy kipróbálod, mennyi fér bele.”

Ferencz Emese

The post Idő: a megszámlálhatatlan minőség appeared first on Mária Rádió Erdély.