Úgy gondolom, hogy a mai kor emberének legtöbbet hangoztatott szava az idő. Ha megfigyeljük, már nem is akad olyan beszélgetés, melynek keretében ne hoznánk szóba az időt, mint olyant, az időt, mint amiből mindig a legkevesebb van. Azt hiszem, azoknak az asztaltársaságoknak a sora is kevés, ahol ne kerülne elő az óra, a telefon, a minden fontosabb nálad érzékeltetése. Hadd jegyezzem meg: ez nem mindig tudatos. Megszokás. Nem mintha ez rendben volna. Azzal áltatjuk magunkat, hogy rövid a nap, semmire és senkire nincs időnk. Lassan önmagunkra sem. Én abszolút hiszek abban, hogy arra van időnk, amire akarunk. Az életünket, a mindennapi tevékenységeinket mi szervezzük meg, mi osztjuk be. Nyilván könnyebb el sem menni egy találkozóra arra hivatkozva, hogy nincs rá időnk, mint arra gondolni, hogy az a pár perc, óra, valakinek a legtöbbet jelentheti. Már mindenkinek mindenre azt mondjuk, hogy nincs időnk. Holott, azért valljuk be őszintén, nagyon sok időnk van. Csak gondolkodjunk el és nézzünk mélyen önmagunkba, hogy másokat kibeszélni, megrágalmazni, összeugratni egymással mindennap akad idő. Nem azért megyünk reggelente kávézni a szomszédasszonyhoz, hogy megkérdezzük, hogy van, hanem, hogy mások kudarcain és elbotlásain nevessünk. Ehhez van időnk. Mint ahogy ahhoz is, hogy másokat lemásolva “vagány” emberekké váljunk. Van időnk. Nagyon sok időnk van. Kár, hogy haszontalan dolgokra fecséreljük és nem a megszámlálhatatlan minőségre adunk.
Napi több látogatásom, beszélgetésem van idős emberekkel. Olyanokkal, akik minden vagyonukat oda adnák azért, hogy valaki egy héten egyszer felkeresse, meghallgassa, beszélgessen velük. Magányos tekintetekkel, sok idővel, egyedülléttel találkozom. Idősekkel, akik szeretetre és odafordulásra vágynak. Ráncos, öreg és dolgos kezeket látok. Olyanokat, amelyek nem nyertek versenyfutást az idővel, de nagyon sokat dolgoztak azért, hogy másoknak jobb legyen az életük. Nap, mint nap olyan embereket látok, akik számára az idő nem luxus, hanem ajándék és érték. Jómagam is gyakran tapasztalom, hogy este, amikor visszatekintek a napomra, olyan érzésem van, mintha semmire nem lett volna időm. Ezt is, azt is meg kellett volna oldanom, de nem sikerült. Mert emberből vagyok és vagyunk. Mit ér egy napba ötven dolgot bezsúfolni, közben meg ide-oda csapkodni. Szerintem az a gond, hogy mindent egyszerre és ugyanabban az időpontban akarunk megoldani. Azt hisszük, hogy akkor leszünk eredményesek és elismertek, ha agyon dolgozzuk magunkat, ha azt a bizonyos napi ötven dolgot teljesítjük. Közben eszünkbe sem jut, hogy ezek miatt járjuk az orvosokat, ezért szédülünk, ezért leszünk depressziósak, ezért vagyunk nemcsak lelkileg, hanem fizikailag is fáradtak. Az időt ajándékba kaptuk a jó Istentől. Azért, hogy másokra figyeljünk, másokat segítsünk és emeljünk föl. Persze, dolgozni is kell. A megélhetés alapja. De nem hiszem, hogy napi 14 óra ledolgozott munka kell ahhoz, hogy megéljünk. Önmagunktól elmenekülni, valamint a problémáinkkal nem szembenézni, épp elegendő. Annyi szenvedő és magányos ember van a mai világban. Olyanok, akik a mi időnkre szomjaznak. Öt percre, egy órára. Hiába áltatjuk magunkat azzal, hogy nincs időnk bemenni a szomszédasszonynak segíteni, vagy meglátogatni valakit, aki egyedül van, miközben sikeres és jómódú emberekkel bármikor van időnk és kedvünk találkozni. Hiába panaszkodunk minden nap azért, hogy haszontalanul telt el az idő, ha elfejtettük hasznosan tölteni azt. Az időt kaptuk. Ingyen. A vele való gazdálkodás a mi kezünkben van. Döntés kérdése. A korházi ágyig dolgozom magam, vagy felajánlom a segítségem annak, akinek szüksége van rá? Megszerzek nyolc fokozatot, vagy több időt szentelek a családomnak? Keresem a másokkal való minőségi idő lehetőségét, vagy napi több órán át siránkozom azon, hogy egyedül vagyok? Még senkit nem láttam megbetegedni attól, hogy az ideje nagy részét mások szolgálatára szentelte. Olyan embert viszont sokat láttam, aki a siker csúcsán pszichiátriára került. Nagyon sok múlik rajtunk: ha okosan gazdálkodunk a perceinkkel, a megfelelő prioritásokat szem előtt tartva, a lényeges, az igazán fontos bizony bele fog férni az időnkbe. Útravalóként és feladatként egy Csitáry- Hoch Tamás gondolatot adok: „Az idő nem csak óra. Nem csak másodpercekből, órákból, napokból áll. Nem csak megszámolható mennyiség. Hanem megszámlálhatatlan minőség. Amikor megkapod, csak egy üres zsák. Rajtad múlik, hogy az marad-e, vagy kipróbálod, mennyi fér bele.”
Ferencz Emese
Leave a Comment