Hiszem, hogy nem csoda az, ha a 21-ik században a rák már gyógyítható, de azért még vannak csodák! 2018 november 28-betegségem kezdete.
Hűha, nem is tudom, hogy kezdjem. Furcsa érzés vett erőt rajtam, ami fájdalommal és vérzéssel járt. A munkahelyen voltam, amikor ez a fájdalom egyre erősebbé vált, de nem engedtem, hogy mentőt hívjanak.
Élőszőr is nőgyógyászati vizsgálat az első lépés, orvost idézve “csúnya amit látok”, veszek mintát azt elküldjük és várunk egy hetet. Hívott telefonon, menjünk fel hozza, az eredmény nem jó, IV citológia, veszünk szövettani mintát, egy hónap várakozás után kijött az eredmény méhnyakrák, kettes stádium, sírva fakadtam, magam alatt voltam, hogyan tovább?! Segítségre volt szükségem, támogattak akik tehették, akár közelről, akár távolról, de úgy éreztem minden támogatás hiába.
Hazaérve nagyon kiborultam, ami 2-3 héten át tartott, nem tudtam elfogadni, hogy ez velem megtörténhet, bár voltak tudatalatti jelek amit két évvel előtte hallottam a TV-ben, hogy milyen sok nő van, aki nem jár szűrésre és belehal a méhnyakrákba, és akkor a bensőmben megéreztem, hogy nekem is az van, mégis mikor a nőgyógyász diagnosztizálta, hihetetlen volt.....
Ezzel az egy véleménnyel nem elégedtünk meg és újabb nőgyógyászhoz utaztunk el Csíkszeredába, aki megvizsgált és elmondta nyíltan, hogy ez rák, döbbenet, és azt kell csinálnom amit ők mondanak, ha élni akarok, ha nem pár hónap alatt meghalok. Sok szomorúság és kérdés követte egymást. A nőgyógyász Kolozsvárra tanácsolt. El is indultunk egy adott napon. Az onkológiára érve, bejelentkeztem, döbbenet mennyi beteg.... és én is köztük..., nem vagyok kivétel?! Az ottani nőgyógyász vizsgálata alapján, elküldött a kezelőorvoshoz, akihez a délutáni órákban utolsókként kerültünk be. A hosszú várakozás megviselt, látva azt a sok beteget, hasonló helyzetben levőket, elég volt a látvány, nem akartam beszélni senkivel.
Amikor végre szólítottak, beléptünk a meghittnek tűnt orvosi szobába. Az első kérdése a doktornőnek az volt, ki a férfi, aki velem van? És miért mentünk oda, hát nyilván meggyógyulni, nem? Megnézte a papírjaimat és elmondta mi vár rám. A legkeményebb kemoterápia, 6 hét sugárterápia bennfekvéssel és 365 nap betegszabadság. Megkérdeztem, elhullik a hajam, igen persze és akkor, meg akar gyógyulni vagy sem?! Megjegyzem, magyar ajkú volt a doktornő. Szóval leírhatatlan volt az érzés amit ott tapasztaltam és mégis számtalan embernek van szüksége segítségre a gyógyuláshoz, de ilyen embertelen bánásmódban részesülve is? IGEN! Elmondta, hogy 2019. január 9-re tudnak programálmi, ha az megfelel, ha akarnak vissza jönnek, ha nem pedig mennek ahová akarnak, az eredményeimet vissza tartva, zsarolásként. Én már éreztem a bensőmben, hogy én oda vissza, ha egyszer tehetem nem megyek.
Alig vártam, hogy hátam mögött tudhassam a kórházat, éreztem a bensőmben, ha vissza kell mennem belehalok. Beülve az autóba szótlanul, kimerülten tettünk meg a hazafele utat. A párom azt, mondogatta, hogy vissza kell mennünk, nincs más megoldás, de én nem hagytam magam rábeszélni, utólag ő is belátta, ha ott kellett volna hagynia, ő abba halt volna bele és meg abba, ha ott kellett volna maradnom.
Itthon sikerült egy kolléganőn keresztül felvennünk a kapcsolatot Brassóban egy onkológus doktornővel, aki nagyon kedvesen fogadott, elolvasva a vizsgálatok eredményeit, azt mondta, hogy még néhány vizsgálatra szükség lesz a megerősítésre és ahogy azok készen vannak, megkezdik a kezelést, kemoterápia, és rádióterápia és a végén brahiterápia. Az előbbi kettő ismerős volt amennyire ismerős lehetett mint fogalom, de hogy igazából mit is rejt magában, ismeretlen volt, de az utóbbiról nem hallottam, idegen volt számomra. Nem akartam hallani a kemoterápiáról, de muszáj volt együtt jár a kettő, sőt a három, ha teljesen meg akarok gyógyulni. 2019. január 31-én elkezdtem a sugárkezelést. A kemoterápia részére érve, elszakítva a világtól, úgy éreztem beléptem oda ahonnan nincs vissza út, ami egy napos bent fekvéssel járt. Tilos volt kilépni még a kezelő szobából is, csak azért, hogy ne lásd mi vesz körül. Nem igényeltem a betegszabadságot. Minden hét csütörtökjén mentem, hogy becsepegjen a szervezetembe a méreg, végig imádkozva bensőmben, soha nem éreztem eddigi életemben ilyen közel a halált. Meg kellett barátkoznom a gondolattal, de nem ment, mindaddig amíg egyszer letérdelve át nem adtam Istennek és kértem, hogy vele együtt segítsen vinni ezt a nehéz keresztet. Így teltek a napok, nap mint nap megszakítás nélkül rendeztem beteg édesanyámat, sokszor erőtlenül, kimerülten, alig-alig járva, de jártam munkába, nem akartam otthon ülni és várni a halált, amely ott kopogtatott az ajtómon.
Az első hetek a gondolat megbarátkozásával teltek. A rádióterapeuta elmondta a kezelés fázisait, amit kolléganőmmel együtt hallgattunk végig, ugyanis nekem akkor minden fogalom ismeretlen volt. Kérdést kérdésre tettem fel, mi lesz ha…..,? hogyan kell csinálnom, de ha mégsem gyógyulok meg, mi a következő lépés, ha van egyáltalán..?
Elkezdődött. Nap mint nap láttam beteg szenvedő társaimat, akik hasonló állapotban voltak, vagy még súlyosabbak, szomorúság és bánat vett erőt rajtam, de lassan rutinná vált, hogy minden reggelem így kezdődött alig vártam, hogy kitegyem a lábam a kórházból. Közben elmondtam a családomnak, ha meghalnék mit hol találnak, minek mi legyen a sorsa.
A vizsgálat ideje alatt elmentünk egy újabb nőgyógyászhoz Brassóba, aki látván a papírjaimat, elmondta, hogyha” doză curativa-”t kapok, akkor meg kell gyógyulnom, Na, újabb fogalom, nem értettem mi az, hát megfelelő kezelés, hűha, vajon én azt kapok? Másnap az első kérdésem, gondolhatjátok mi volt? A válasz hát persze, hogy megfelelő kezelést kapok, mindenki azt kap, na jó ez biztató, megnyugodtam, amennyire lehetett.
Az ötödik kemoterápia közben és után megjelent egy nagyon erős hasmenés, aminek ideje 3 hétig tartott, de már a végén csak négykézláb tudtam járni, az volt az érzésem, hogy kifolyik a bensőm, éjszakába nyúló fájdalmaim voltak, el sem mondható. Lassan a vége fele közeledve, be kellett vállaljam a hüvelyen keresztüli sugárkezelést, azt a bizonyos brahiterápiát, amit most már értettem, amit nem akartam, mert, azt mondták nagyon fájdalmas, de csak úgy lesz teljes a gyógyulás. Páromnak köszönthetően, kitartásáért és a pozitív hidegvérűségéért, köszönet, mert ha nem ő van mellettem ezt én nem csinálom végig.
Újabb cél következett Bukarest, mert csak ott csinálnak legközelebbi távolságban ilyen beavatkozást. Programáltattam magam, és az adott napon jelentkeztem, megvizsgáltak és rá következő héten megvolt az első beavatkozás, majd a rá következő héten a második. Ezeket a vizsgálatokat, keresztel a kezemben csináltam végig. Megkérdeztem az első beavatkozásnál, hogy Jézus velem maradhat-e? Mire a válasz, ha szeretném akkor igen. Hazafele viszont nyílaló izületi fájdalmak jelentkeztek, estére már kibírhatatlan volt. Újabb kálvária kezdődött.
Kimondhatatlan, volt, nem tudtam öltözni, enni, vezetni, aludni, minden testrészem fájt. Úgy írtam le a nevem, hogy megsegítettem a bal kezem és vezettem a jobb kezem. Egyre nagyobbak voltak a fájdalmak, tehetetlenül álltak mellettem családtagjaim, sírva, minden próbálkozásuk sikertelen volt, semmi sem volt eredményes, azt hittem belehalok.
A második beavatkozást követően, félholtan toltak ki a teremből, nem tudtam lábra állni, hordágyon toltak ki az autóig, hogy majdcsak rendbe jövök, ők megtették a magukét. Hat hét várakozási idő következett, na de vajon mire volt jó ez az egész?!
A várakozás ideje alatt, mondtam a páromnak, hogy mielőtt újra megnéznek, hogy megállapítsák milyen hatása volt a kezeléseknek, el szeretnék menni Lourdes-be, meggyógyulni. A válasza meglepő volt számomra, mert azt mondta várjuk meg az eredményt és azután menjünk, de én tarthatatlan voltam elhatározásomban, és másnap este lefoglaltam a repülőt és elrepültünk Lourdes-ba, meggyógyulni.
2019. május 6-án újra vizsgálatot végeztek, mágneses rezonancia néven, ahol megnézték az addigi beavatkozás eredményét. Az eredményt emailban küldik el egy héten belül.
Gondolhatjátok milyen idegállapot vett erőt rajtam, minden nap megnéztem a levelezést, de egy hét elteltével sem jött semmi válasz, amikor már aggodalom és félelem vet erőt rajtam. Vettem a telefont és megkérdeztem, mi történik, miért nincs meg még az eredmény? Másnap mikor kinyitottam a levelezésem, kisbetűkkel ott állt a csatolmányban az eredmény, de nem volt lelki erőm kinyitni. Székemről felállva elhagytam az irodát, kimentem fohászkodni, majd reszketve és félve kinyitottam, és csak egy fél sorra lettem figyelmes, NEM TALÁLJÁK NYOMÁT SEM A DAGANATNAK. Tessék, jól látom, ez igaz?
Felhívtam a páromat, (szeretteimet) akiknek könnyek közt elmondtam, hogy megvan az eredmény és, hogy jó, azt kérdezték, hogy akkor miért sírok, mire ők kezdetek el sírni, némán sírva szótlanul hallgattuk egymás sírását.
Az eredmény nyilvánvaló, itt vagyok köztetek, MEGGYÓGYULTAM,
ISTENNEK LEGYEN HÁLA. T.T.
Fotó: pexels
