A lélek éhségét sokszor a boldogság utáni és beteljesedett kapcsolatok iránti éhségként éljük meg. De a „jóllakási kísérletek” gyakran túl kevesek ahhoz, hogy eljuttassanak Istenig. Sok ember egyáltalán nem jut el odáig, hogy Istent keresse. Túl nagy a kínálat, amely úgy tűnik, gyorsabb jóllakást ígér: a legújabb film, egy további elfoglaltság, egy csalogató hétvégi ajánlat. Ilyenkor a hit marad alul, mert hinni tanulni nem egyszerű. A kereszténység nem az, aminek sokan hiszik, „kilúgozott oltalmazó vallás”. (H. Schnädelbach) És mégis érvényes, hogy az Isten utáni őserejű éhséget, amely minden emberben megvan, csak Isten tudja csillapítani. Semmi más nem elégítheti ki. „Hinni kell Istenben, és ha valakiben nincs meg a hit, nem valami szenzációs őrülettel kell a helyét betölteni, hanem keresni, keresni” – írta az orosz író, Anton Csehov már több mint száz éve.

Az angol író, Gilbert Keith Chesterton így magyarázza: „Ha az emberek feladják a hitüket, nem a semmiben hisznek, hanem minden lehetségesben. Ez a próféták esélye – és ők tömegével jönnek.” Ezek a „próféták” érzékekre ható ajánlatokkal kecsegtetnek, amelyek a lélekben rövidebb-hosszabb idő után mégiscsak űrt hagynak maguk után. Így a keresés kezdődik elölről. Ma sok ember feladja anélkül, hogy beteljesedést talált volna. Nem teszik fel többé a döntő kérdéseket, egyik napról a másikra élnek. Mások tudják: több kell, hogy legyen az élet annál, amit eddig elértem és megéltem. Ők tovább keresik Istent, akár tudatában vannak, akár nem. De hogyan található meg Isten?

Forrás: N. Stosiek – V. Riechel – G. Evanzin – A mindennél is több kell

The post Miért nincs oly sokaknak szükségük Istenre? appeared first on Mária Rádió Erdély.

Idõk, amikor Isten közelebb van hozzánk

Vannak bizonyos alkalmak, amikor Isten kiárasztja ránk kegyelmét. A mi vidékünkön különösen a karácsony olyan ünnep, amikor a korábbi évek vallásos vágya újra feléled. Már nem vagyok gyakorló keresztény – mondja egy ötvenes éveiben járó orvos. De a karácsonyi misére a Csendes éjjel muszáj elmennem. Minden évben. Az újságíró Matthias Morgenroth karácsonyi vallásosságról beszél, amely sok embernek belső oltalmat jelent egyik karácsonytól a másikig ívelően. Különösen karácsonykor keressük a vallást, mint lehetőséget, amikor az embereknek „elkezd csillogni a szemük, mert beléphetnek a szent légkörbe”. (M. Morgenroth) A másik véglet, amely a maga módján szintén megmutatja, hogy milyen mélyen érintenek minket belsőleg ezek az ünnepek: karácsonykor megsokszorozódnak a kétségbeesésből elkövetett tettek. Az emberek még fájdalmasabban élik meg ilyenkor, mint máskor, hogy vágyaik nem teljesülnek, mert nekik csak a „csomagolás” maradt, de a vallásos tartalom, az örömhír már nem éri el õket. A vallási ünnepek, amikor Isten megfoghatóbb, mint a hétköznapokban, sokakat a mélybe taszítanak.

Beöltözési ünnepséget tartanak fiatal nővéreknek, akik megkezdik életüket a schönstatti Mária-nővérek közösségében. Az ünneplők között van az egyik novícia bátyja, aki teljesen elfordult a hittől, csak a húga kedvéért jött el, és már előre kijelentette, hogy a vallásos csinnadratta nem érdekli különösebben. Néhány héttel az ünnepség után megrendülve írja húgának: „A templomi légkör, az énekek szövege, a sok ember, akik tényleg hisznek, és a Ti örömötök abban a pillanatban, ez az egész magával ragadott. Azt gondoltam, mégis lennie kell Istennek, ha mindez lehetséges. Soha nem felejtem el azt a pillanatot.”

Honvágy Isten után

Vonzerőt gyakorolnak az emberekre bizonyos vallásos helyek is, ahol Isten érezhetően közelebb van. Kentenich atya ezt azzal magyarázza, hogy e helyeken ébred fel az emberben a honvágy első és utolsó otthona: Isten után. Egy szent városról, Venetáról szóló legendára hivatkozik, amely a monda szerint a tenger mélyére süllyedt. „A hajósok, akik elhajóztak fölötte, bizonyos időpontokban harangszót hallottak a tenger fenekéről. Veneta a mai modern emberiség, az én szívem, a lelkem, én vagyok. Csendes óráinkban bennünk, modern emberekben feltör a vágy Isten után, mint a harangszó a tenger mélyéről. A legerősebben akkor, amikor az ember kimondottan természetfeletti légkörben tartózkodhat.” Az emberben, mondja másutt, kiolthatatlan vágy él a „valódi természetfeletti légkör iránt”. Ez a vágy „jelentős formája az örök honvágynak… Az örök honvágy vágy az örök, a végtelen után, olyan honvágy, amely sohasem teljesülhet be és elégülhet ki itt a földön. Szent Ágoston ezt a folyamatot így írja le klasszikussá vált soraival: Nyugtalan a szívünk, ó Isten, amíg benned meg nem nyugszik!” (J. Kentenich) Ez a vágy Isten után, a természetfeletti világ után elnyomható, „félre is vezethető, de hosszú távon nem lehet túlharsogni, semmibe venni”. (J. Kentenich) Isten maga ébreszti fel bennünk újra és újra ezt az éhséget. A dán filozófus, Sören Kierkegaard azt írja erről naplójában: „Mint a halász, aki kivetette a hálót, felzavarja a vizet, így csalogatva magához a halakat, hogy annál többet fogjon; mint a vadász, aki a hajtók csapatával az egész terepet bekeríti, és a vadat odahajtja, ahol majd lelövik őket, úgy űzi Isten is az embert a nyugtalanság segítségével, mert azt akarja, hogy az szeresse Őt.”

Forrás:N. Stosiek – V. Riechel – G. Evanzin – A mindennél is több kell

The post Miért nem hagynak minket hidegen a szent helyek és alkalmak? appeared first on Mária Rádió Erdély.

Csodálat, hála, áhítat

Egy 25 éves nő így válaszolt arra a kérdésre, hogy hogyan lett hívő: „Mintegy hat éve szenvedélyes búvár vagyok, és ha lehet, minden szabad percemet a víz alatt töltöm. Odalent fedeztem fel első ízben testközelből, hogy milyen hihetetlenül nagy és szép az élet sokfélesége, milyen hihetetlen erő rejlik a teremtésben. A tengert sok dologban kicsinek és sebezhetőnek, más dolgokban épp ellenkezőleg, nagynak, hatalmasnak éltem meg. És egyszer csak hálát kezdtem érezni. Hálát azért, hogy itt van körülöttem, és hogy rövid időre a részévé válhattam. De ha hálát érzek, kell lennie valakinek, akinek mindezt megköszönhetem. Kell lennie valakinek, aki nekem, nekünk a tengert, a világot, és igen, az életet ajándékozta. De ki? Én megtaláltam a magam válaszát: Isten! És hálás vagyok azért, hogy találtam egy helyet, ahol felfedezhettem, és mindig újra felfedezhetem Őt!”*

Egy 32 éves nő hit nélkül nőtt fel. Egyetemi tanulmányai idején leendő férjén és annak szülein keresztül került kapcsolatba a katolikus hittel. Egyre erősebb lett benne a nyugalom és a biztonság érzése, és azt kérdezte magától: képes vagyok én is hinni? Erre a válasz és a kívánság, hogy megkeresztelkedjen, nagyon váratlan, de jelentős pillanatban érkezett. „Akkor, amikor a nehéz szülés után a fiamat először tartottam a karomban. Abban a végtelenül boldog pillanatban hálát akartam adni valakinek, és abban a pillanatban pontosan tudtam is, hogy kinek mondhatok köszönetet, és hogy tudok hinni Istenben.”* Egy férfi arra a kérdésre, hogy milyen tapasztalatok vezették hitre, így mesél: „Házasságunk öt évig gyermektelen volt. Az orvosok nem biztattak minket. A negyvenedik születésnapomon láttam a fiamat egy ultra-hangfelvételen, amint az ujját szopja. Ebben a pillanatban megéltem Isten közelségét.”* A teremtés nagyszerűsége, egy ember születésének a csodája olyan érzéseket: csodálatot, hálát, áhítatot keltenek bennünk, melyek kiragadnak a mindennapokból.

Megrázó szenvedés

Hasonló a helyzet fájdalmas tapasztalatok esetében. Ezek is kiszakítanak minket a mindennapi rutinból, azokból a folyamatokból, melyeket „kézben tartani” vélünk. Ezek az események néha kizökkentenek minket a megszokott kerékvágásból. Olyan hatalom tör be az életünkbe, amely fölénk kerekedik. Kicsinek és tehetetlennek érezzük magunkat. Ez megtéveszthet minket Isten létezésével kapcsolatban. Nem hiszek Istenben – mondja egy húszéves fiú –, mert már olyan sok szörnyűséget átéltem: baleseteket, amikor jó barátaim haltak meg, katasztrófákat stb. Nem tudom ép ésszel felfogni, hogy ilyen dolgok megtörténhetnek anélkül, hogy az Isten közbelépne, és segítene az embereknek. De nem mutatja meg Isten ilyen helyzetekben is, hogy Ő távolabb lát, mint mi? Vagy Ő távolabb lát, mint mi? Ámulatba ejtő vagy borzongató események: mindkét esetben ugyanaz az Isten, akivel egészen közvetlenül találkozunk, aki szó szerint lehengerel minket. Életünk csodáiban úgy tapasztaljuk meg Őt, mint aki felfoghatatlanul vonz magához. Lenyűgöző ereje semmihez sem hasonlítható. Életünk fájdalmas eseményeiben teljesen másként éljük meg, olyannak, akinek az útjai megrázóan idegenek számunkra, akivel csak reszkető lélekkel találkozhatunk. De a döntő akkor is az Istennel való találkozás. Egészen egyértelmű ez a bibliai Jób küzdelmében: miután Istennek kétségbeesetten mindent a szemére vet, amit Isten „elkövetett” ellene, Ő egészen közelről mutatkozik meg neki. Ez az élmény mindent megváltoztat. Jób, akinek testi nyomora nem változott, szabadnak érzi magát, egészen más síkra emelkedett: „Azelőtt csak hírből hallottam felőled, most azonban saját szememmel láttalak. Ezért visszavonok mindent és megbánok, porban és hamuban!”

Mérhetetlenül mély istenélmény

Azoknak az embereknek, akiknek erős a hitük, személyes istenkapcsolatuk van. Ez az istenélmény ad nekik erőt. Ez sokakra mély benyomást tett Kentenich atya esetében is. Újra és újra nehéz terheket kellett hordoznia. A náci időkben több mint három évet kellett a dachaui koncentrációs táborban szenvednie egyházi tevékenysége miatt. Néhány év múlva az egyház szakította el művétől, és sok rágalmat, szenvedést kellett eltűrnie, míg végül 14 év múlva mégis elismerték. A száműzetés időszakából, amelyet Kentenich atya az USA-beli Milwaukee-ban töltött, valaki a következő találkozást mesélte el. „Egyszer alkalmam nyílt arra, hogy alapítónkkal Milwaukee-ban egy csendes és kissé esős vasárnap délután hosszan sétáljak. Akkor ő beszélt Schönstatt történetéről, a fontos időszakokról, majd magától beszélni kezdett azokról az óriási nehézségekről, melyeket neki és művének újra és újra az útjába állítottak. Aztán egyre elgondolkodóbb lett, és egyre ritkábban szólt. Hosszú szünetek következtek, én meg nem mertem megszólalni. Amint kitért szenvedésének minden egyes állomására, érezhető volt, hogy újra átéli azokat. Aztán azt mondta: „Tudja, ez mind érthetetlen mérhetetlenül mély istenélmény nélkül.” Mérhetetlenül mély istenélmény – ez a titkuk azoknak a nagy embereknek, akiknek sok próbát kell kiállniuk, és akik éppen ettől lesznek egyre szabadabbak és felszabadultabbak.

Más emberként megyünk haza

A nehéz élethelyzetek, fájdalmas tapasztalatok úgy hatnak a lélekre, mint az erős fájdalom testünk egy pontján: egész lényünkön eluralkodik, és csak arra koncentrálunk, hogy túl legyünk rajta. Kentenich atya ezt képszerűen így fejezi ki: „Egész lényünk szinte oda van szögezve, beleragad a pillanatba. Isten azonban századokat lát át”, mérhetetlenül messzebbre és mélyebbre lát, mint mi. Tudja, hogy hosszú távon mit akar és tud az életünkben és az életünkön keresztül megvalósítani. Amikor az ember egy mély istenélményből merít, vagy – mint Jób – a szenvedés állapotában ajándékul kapja ezt az élményt, akkor már túljutott a nehezén. Egészen új távlatok nyílnak előtte. Ebből a tapasztalatból kiindulva mondja Kentenich atya, hogy „a szenvedés egészen félelmetes, ugyanakkor termékeny folyamatot indít el lelki életünkben”.

Egy kórházi lelkigondozót egy olyan fiatal házaspárhoz hívtak, amelynek első gyermeke holtan jött világra. Nem utolsósorban őszinte részvétével tudott nekik segíteni, hogy ne merevedjenek bele nagy fájdalmukba, hanem Istenbe panaszkodjanak, és benne szenvedjenek. „Mint akit az anyja vigasztal, úgy vigasztallak meg én is titeket.” (Iz 66,13) Izajásnak ez az igéje vált fontossá számukra ebben az időszakban. Ráadásul ezekben a napokban a fiatalasszony édesapja is meghalt. Felfoghatatlan, hogy milyen sok mindent el kell viselnie az embernek – írta a lelkigondozó. Amikor a kórházban elbúcsúzott a házaspártól, azt mondták neki: „Egészen más emberként távozunk innen. Sok minden, ami eddig fontos volt számunkra, mellékessé vált. Új szemszögből látjuk az életet. Ez a tapasztalat el fog kísérni minket.” Egy ilyenfajta elfogadást nem lehet kierõszakolni, ez kegyelem. De nem kaphatjuk meg anélkül, hogy készek ne lennénk Istenre hagyatkozni az õ titokzatos útjain

A boldogság és a szenvedés között feszülő ív

Szenvedésen keresztülmenni nem felemelő élmény. De ha Isten segítségével sikerül, hasonlókat élhetünk át, mint a rendkívüli boldogság pillanataiban: mindkettő világossá teszi számunkra, hogy az élet sokkal nagyobb és titokzatosabb, mint ahogyan azt a mindennapi taposómalomban érzékeljük. Ez a tapasztalat megóv minket attól a lehúzó érzéstől, amely még rosszabb lehet, mint életünk némelyik szenvedése, attól az érzéstől, hogy „hiábavaló életet élünk, amelyben talán alig van fájdalom, de annál inkább ott van az értelmetlenség és az elveszettség tompa érzése”. (XVI. Benedek) Ami emberré tesz minket, ami egyáltalán lehetővé teszi a boldogság megtapasztalását, az a csodálat és a megrázkódtatás között feszülő ív. Aki boldog akar lenni, annak arra is készen kell lennie, hogy fájdalmakat éljen meg. A kettő összetartozik, és mindkettő azt tudatosítja bennünk, hogy többet keresünk az anyagi jólétnél. Az élet értelmét keressük. Isten létezése nélkül ezek az ősi emberi érzések értelmetlenek, céltalanok lennének. „Isten nélkül a világ abszurd, Istennel titok” – írja John Henry Newman bíboros.

Forrás: N. Stosiek – V. Riechel – G. Evanzin – A mindennél is több kell

The post Mit kezdjünk rácsodálkozásunkkal és ijedtségünkkel? appeared first on Mária Rádió Erdély.

Félelem a félelemtől

Egy ismert biztosítótársaság a következő szlogenné reklámozza magát: Mindig jelen, mindig közel. „Majd a biztosítás segít, ha az ima nem segített” – írja Bertold Brecht egyik színdarabjában. „Nincs szüksége többé arra, hogy higgyen Istenben, ha vihar közeleg, de legyen biztosítva. Mert ez az, ami segít Önnek. Ha Isten ilyen kevéssé fontos, az kedvezőtlen a számára.”

Ma minden elképzelhető baj ellen biztosíthatjuk magunkat. De valóban biztonságban érezzük magunkat és nem félünk? Ha lekötnek mindennapi gondjaink, vagy éppenséggel az újabb és újabb szenzációk terelik el a figyelmünket, talán így tűnhet. Csakhogy a felszín alatt működnek az élettel kapcsolatos alapvető félelmeink. Az aggodalmak „skálájának” csúcsán sokak számára a súlyos betegségtől, a munkahely elvesztésétől vagy a hirtelen elszegényedéstől való félelem áll. Jó néhányan félnek attól is, hogy párkapcsolatuk tönkremegy. És végül állandóan félünk a különféle sorscsapásoktól. Egyre világosabban látszik, hogy sok ember mindennapi biztonságérzete inkább a valóság háttérbe szorítását jelenti. Bárkivel – velem is – bármikor megeshet bármi. És mihelyt valakit valami ér a közelemben, a félelem belül megint felerősödik: nem én leszek-e a következő, aki súlyos beteg lesz, aki elveszti az állását, aki…

Félek, hogy rosszul járok

Ehhez jön modern félelemtényezőként az a nyomás, hogy életünket a lehető legkevesebb fájdalommal éljük le. Ha valaki a szenvedést nem kapcsolja ki a lehető legnagyobb mértékben (pl. olyan szülők, akik sérült gyermeküket vállalják, ahelyett, hogy elvetetnék), nem szolidaritást várhat a társadalomtól, hanem szemrehányásokat. A közvélekedés még mindig a következő: ki-ki oldja meg a saját problémáját. Ebből születik az újabb félelem: az, hogy hátrányos helyzetbe kerülünk. Emögött is – a jó oldalát nézve – az áll, hogy vágyakozunk valaki után, aki mindennél többet tud adni, aki összes kívánságunkat be tudja teljesíteni, aki félelmeink szakadékát be tudja tölteni: vágyakozunk Isten után. Dietrich Bonhoeffer, teológus, akit a nemzetiszocialisták börtönbe zártak és végül halálra ítéltek, azt írja: „A világ a maga valóságában mindig félelmet kelt bennünk.” De „Isten meg akar minket vigasztalni, és aki vigaszban részesül, többet lát, és többet kap az egész világnál, övé az Istennel való élet. Semminek sincs vége, semmi sincs elveszve, semmi sem értelmetlen, ha Isten vigasztal.” Amit Bonhoeffer itt vigasznak nevez, az az az alapérzés, annak a biztonsága, hogy Ő mindent határozottan kézben tar. De Isten tényleg mindent kézben tart? Mit kezdjünk akkor a szenvedéssel és a mai élet szörnyűségeivel?

Forrás: N. Stosiek – V. Riechel – G. Evanzin – A mindennél is több kell

The post Miért nem szabadulhatunk meg a félelemtől? appeared first on Mária Rádió Erdély.

Jégpalotákkal teli világ

A probléma szemléltetéséhez Kentenich atya T. S. Eliot The Coctail Party című komédiájára hivatkozik. Ebben egy széthullott házasságról van szó. A férfi számára, akit elhagyott a felesége, világossá válik, hogy õ ebben a kapcsolatban egyáltalán nem volt önmaga. „Ő, a feleségem tett engem azzá, ami vagyok…, a szereppel, amelyet újra és újra rám kényszerített… Nélküle végül már csak az üresség maradt. Amikor arra gondoltam, hogy elhagyott, megsemmisültem, megszűntem létezni. Oda juttatott, hogy nem tudok vele élni, mert elviselhetetlen, de nélküle sem élhetek, mert képtelenné tett bármiféle saját létre. Olyan hellyé tette számomra a világot, ahol nem tudok élni, hacsak nem az ő feltételei szerint.” Az asszony pedig felismeri, hogy a férjéről alkotott eszményképpel élt, melyet ő teremtett saját igényei szerint, s amely kivetülése annak, amire vágyott, és hogy ez méltánytalan volt a másikkal szemben. Kentenich atya hozzáteszi: „Ilyen árnyképek tömegével találkozunk manapság. Ezért afelé tart a világ, hogy eljegesedett tájjá váljon, ahol számtalan jégpalotát, jégházat és jégkunyhót találunk.” Rámutat, hogy a magunk erejéből nem vagyunk képesek arra, hogy saját igényeinket és a szeretett emberéit összeegyeztessük. És mégsem tudunk beletörődni korlátainkba. Megmarad vágyunk, hogy egészen megértsenek és elfogadjanak minket. Ez azt mutatja, hogy valaki másnak közre kell működnie abban, hogy emberi kapcsolataink boldogok lehessenek.

Vágy, amely soha nem teljesedik be egészen

Még azok a kapcsolataink is, amelyeket nagyon boldognak tartunk, magukban hordozzák ezt a beteljesületlenséget, ha máskor nem, akkor találkozunk vele, amikor a halál elválasztja tőlünk a másikat. Szent Ágoston ezt A Vallomásaiban képszerűen szemlélteti, amikor leírja, hogy mit érzett barátja halálakor: „Mély fájdalmamban sötétség nehezedett a szívemre, és akárhová néztem, a halált láttam. Otthonom kínszenvedések, az apai ház érthetetlen boldogtalanság helyszíne lett. Minden, amit egykor megosztottam vele, szörnyű kínná vált, mert ő hiányzott nekem. Mindenfelé őt keresték szemeim, és nem találták, gyűlöltem mindent, mert semmi sem adhatta vissza, és senki sem mondhatta: Lásd, vissza fog jönni, mint egykor, ha egy időre el is tűnt.” Ha a szeretett embert újra megtaláljuk Istenben, ha el tudjuk hinni, hogy ő Istenben továbbra is közel van hozzánk, csak akkor tud ez a fájdalom kapcsolatunk új szakaszához vezetni. Boldog kapcsolatok iránti igényünk mutatja, hogy egész életünkben vágyunk arra, hogy találkozzunk azzal, aki a maga képére alkotott minket. Kentenich atya nagyon pontosan fogalmazza meg ezt: „Amióta az ember megteremtésekor találkozott Istennel, nem tud szabadulni Isten képétől (és ezzel együtt az Isten utáni vágytól sem).” – Minden kapcsolatunkban mindenekelőtt ezt az alapkapcsolatot keressük.

Forrás: N. Stosiek – V. Riechel – G. Evanzin – A mindennél is több kell

The post Miért nem tesznek minket soha teljesen elégedetté emberi kapcsolataink? appeared first on Mária Rádió Erdély.

Robert Coles, a Harvard Egyetem professzora, jelentős gyermekkor-kutató, munkatársaival több mint harminc éven keresztül közel 500 amerikai, európai, közel-keleti és afrikai gyereket kérdezett meg egy-két éven keresztül, némelyiket csak egyszer-kétszer, másokat hetente. Végül arra jutott, hogy a transzcendens iránti igény az emberi természet sajátja. „Megtanulhatjuk érzékelni, hogy honnan jövünk, hol vagyunk és hová tartunk.” Coles a gyerekeket ifjú zarándokoknak nevezi, „akik tudják, hogy életünk csak rövid utazás”. De nem csak ők, mi „mindannyian vándorok, kutatók, kalandorok, magányos harcosok, lemaradozók, időnként csavargók és tévelygők, sőt menekültek vagyunk, néha pedig zarándokok is…. Milyen fiatalon elkezdünk már gondolkodni azon, hogy mi az utunk lényege, mi az a cél, ahova ez az út vezet minket.”

A vallás – így Coles – az ember számára a szó legszorosabb értelmében alapvető „táplálék, amely lehetővé teszi tájékozódásunkat térben és időben”. Ezt a megfigyelést mások is alátámasztják. Már évtizedekkel ezelőtt ezt írta Carl Gustav Jung: „Harminc éve vannak pácienseim a Föld művelt országaiból. Sok száz beteg fordult meg nálam. Túl az élet felén, vagyis a harmincöt felettiek között egyetlen sem akadt, akinek végső problémája nem a vallásos beállítódás lett volna. Igen, végeredményben mindenki abba betegszik bele, hogy elveszítette azt, amit az élő vallások adtak híveiknek minden időben.” Az Isten utáni vágy gyakran olyan embereknél tör fel, akik már maguk mögött tudhatják a zaklatott élet kisebb-nagyobb tapasztalatait. Gyakran azért kezdenek el valami egészen mást keresni, mert jelenlegi életüket túl fárasztónak, megterhelődnek vagy túl sekélyesnek, jelentéktelennek, egysíkúnak élik meg. Néhányan látszólag „mindent” elértek, amit célul tűztek ki. De érzik, hogy mindez nem táplálja a lelküket, hogy belül kudarcot vallottak, mert a mélyebb rétegekben lévő vágyaik kielégítetlenek maradtak. Olyan ez, mint a testi éhség. Háttérbe szoríthatjuk, ha eltereljük róla a figyelmünket – egészen addig, míg ez életben maradásunkat nem fenyegeti. Akkor az elterelés már mit sem ér. Táplálékra van szükségünk, hogy ne haljunk éhen. Lelki életünkben is eljuthatunk arra a pontra, amikor már semmi nem védhet meg minket a kétségbeeséstől, csak maga Isten. Ráismerhetünk az Isten utáni sóvárgásra, ha éberen figyelünk a jelekre.

Forrás: N. Stosiek – V. Riechel – G. Evanzin – A mindennél is több kell

The post Mindannyian vándorok és magányos harcosok vagyunk appeared first on Mária Rádió Erdély.