Egyre több ember válik rezignálttá, ha kapcsolataira tekint. Sok nő, akinek párkapcsolata zátonyra futott, mondja: most végre törődhetek magammal. Ez a reakció azt mutatja, hogy a széthullott kapcsolatban nagy hiányosság volt: a személyiség túlságosan megrövidült. A nő nem tudta önmaga egyéniségét kibontakoztatni. Pedig egy boldog kapcsolat éppen hogy úgy működik, hogy bár az ember többé nem magára gondol, mégsem rövidül meg. Épp ellenkezőleg, élete így teljesedik ki a szeretet által. Két emberek csak akkor talál bensőségesen egymásra, ha az én és a te egyszerre fontos számukra – írja Kentenich atya. Ez saját énünkre is érvényes. A személyiség boldog kapcsolatokban fedi fel és bontakoztatja ki magát a legerőteljesebben. Kentenich atya felhívja a figyelmünket arra, micsoda „boldogságot jelent, hogy az ember magát »én«-nek, Istent és a másik embert »te«- nek szólíthatja.” Ez a kívánságunk emberi kapcsolatainkban természetesen sosem teljesülhet. Mindig hiányzik valami. S éppen napjainkban fut zátonyra egyre több kapcsolat.
Jégpalotákkal teli világ
A probléma szemléltetéséhez Kentenich atya T. S. Eliot The Coctail Party című komédiájára hivatkozik. Ebben egy széthullott házasságról van szó. A férfi számára, akit elhagyott a felesége, világossá válik, hogy õ ebben a kapcsolatban egyáltalán nem volt önmaga. „Ő, a feleségem tett engem azzá, ami vagyok…, a szereppel, amelyet újra és újra rám kényszerített… Nélküle végül már csak az üresség maradt. Amikor arra gondoltam, hogy elhagyott, megsemmisültem, megszűntem létezni. Oda juttatott, hogy nem tudok vele élni, mert elviselhetetlen, de nélküle sem élhetek, mert képtelenné tett bármiféle saját létre. Olyan hellyé tette számomra a világot, ahol nem tudok élni, hacsak nem az ő feltételei szerint.” Az asszony pedig felismeri, hogy a férjéről alkotott eszményképpel élt, melyet ő teremtett saját igényei szerint, s amely kivetülése annak, amire vágyott, és hogy ez méltánytalan volt a másikkal szemben. Kentenich atya hozzáteszi: „Ilyen árnyképek tömegével találkozunk manapság. Ezért afelé tart a világ, hogy eljegesedett tájjá váljon, ahol számtalan jégpalotát, jégházat és jégkunyhót találunk.” Rámutat, hogy a magunk erejéből nem vagyunk képesek arra, hogy saját igényeinket és a szeretett emberéit összeegyeztessük. És mégsem tudunk beletörődni korlátainkba. Megmarad vágyunk, hogy egészen megértsenek és elfogadjanak minket. Ez azt mutatja, hogy valaki másnak közre kell működnie abban, hogy emberi kapcsolataink boldogok lehessenek.
Vágy, amely soha nem teljesedik be egészen
Még azok a kapcsolataink is, amelyeket nagyon boldognak tartunk, magukban hordozzák ezt a beteljesületlenséget, ha máskor nem, akkor találkozunk vele, amikor a halál elválasztja tőlünk a másikat. Szent Ágoston ezt A Vallomásaiban képszerűen szemlélteti, amikor leírja, hogy mit érzett barátja halálakor: „Mély fájdalmamban sötétség nehezedett a szívemre, és akárhová néztem, a halált láttam. Otthonom kínszenvedések, az apai ház érthetetlen boldogtalanság helyszíne lett. Minden, amit egykor megosztottam vele, szörnyű kínná vált, mert ő hiányzott nekem. Mindenfelé őt keresték szemeim, és nem találták, gyűlöltem mindent, mert semmi sem adhatta vissza, és senki sem mondhatta: Lásd, vissza fog jönni, mint egykor, ha egy időre el is tűnt.” Ha a szeretett embert újra megtaláljuk Istenben, ha el tudjuk hinni, hogy ő Istenben továbbra is közel van hozzánk, csak akkor tud ez a fájdalom kapcsolatunk új szakaszához vezetni. Boldog kapcsolatok iránti igényünk mutatja, hogy egész életünkben vágyunk arra, hogy találkozzunk azzal, aki a maga képére alkotott minket. Kentenich atya nagyon pontosan fogalmazza meg ezt: „Amióta az ember megteremtésekor találkozott Istennel, nem tud szabadulni Isten képétől (és ezzel együtt az Isten utáni vágytól sem).” – Minden kapcsolatunkban mindenekelőtt ezt az alapkapcsolatot keressük.
Forrás: N. Stosiek – V. Riechel – G. Evanzin - A mindennél is több kell
Leave a Comment