Így kezdi Bellarmin Róbert bíboros rövid önéletrajzát, amelyet hetven éves korában vetett papírra. E néhány sor is érzékelteti a légkört, amelyben az öt fiú közül harmadikként fölnőtt. 1560-ban lépett be a jezsuiták közé, akiket a szülővárosában működő jezsuita kollégium növendékeként volt alkalma megismerni. Ragyogó tehetséggel megáldva a tudományos és írói munkásságban találta meg életének értelmét. ,,Felismerte, hogy a tudományokban való előrehaladáshoz elengedhetetlenül szükséges a szüntelen tanulás, és tanítói képességét arra kell használnia, hogy másokat is világossághoz juttasson.” Nyolcvan évesen elmondhatta, hogy szerzetesi életének első napjától fogva soha nem kereste a kényelmet, és szüntelenül dolgozott.

Már pappá szentelése előtt, 1569-től tanított Löwenben, és minden vasárnap előadásokat tartott az egyetemistáknak. 1570 nagyszombatján Gentben szentelték pappá. Hat évvel később a Római Kollégium professzorának hívták meg. A Római Kollégium a jezsuita rend központi tanulmányi intézete volt, amelyet XIII. Gergely pápa idejében szerveztek meg, és a pápa iránti tiszteletből a ,,Gregoriana Egyetem” nevet kapta.

A teológia tantárgyai közé Bellarmin professzor emelte a kontroverzteológiát, azaz a reformáció által vitatott teológiai tanítás kérdéseinek rendszerét. Előadásait négy nagy kötetben, Kontroverziák címmel 1586 és 1593 között adta ki Rómában. Ez a mű volt az ellenreformáció elméleti-tudományos oldala. Szerkezetében és anyagában a kor igényeit elégítette ki. A sors iróniája, hogy éppen a minden erejével a katolikus tanítás mellett harcba szálló Bellarminnak kellett megérnie, hogy a Kontroverziák első kötetét V. Sixtus pápa indexre tette, mert nem tetszett neki, ahogyan a szerző a pápa evilági hatalmát tárgyalta. Néhány hónappal később azonban a következő pápa fölülvizsgálta és hatálytalanította az intézkedést.

A pápai udvarban azonban tovább folytatódott az intrika Bellarmin ellen. 1594-ben, VIII. Kelemen idejében újra kifogásokat emeltek a Kontroverziák ellen. Az sincs kizárva, hogy egyik rendtestvére, a spanyol Toletanus állt az egyébként áttekinthetetlen áskálódások mögött, aki bíboros létére mindenáron meg akarta akadályozni, hogy Bellarmin is a bíborosi testület tagja lehessen. S való igaz, hogy Bellarmint, aki 1592 óta a Római Kollégium rektora volt, még mielőtt lejárt volna a három évre szóló megbízatása, kétéves szolgálat után provinciálisként Nápolyba küldték, azaz eltávolították Rómából. Kétségtelen, hogy ebben az intézkedésben a rendi vezetőség csak időleges megoldást látott, amit kényszerűségből alkalmaztak. Bellarmin tanári képességei ugyanis annyira nyilvánvalóak voltak, és a kormányzat feladatához annyira nem volt sem tehetsége, sem kedve, hogy ez a munka csak átmeneti jellegű lehetett. Önéletrajzában nem bocsátkozik az eset okainak elemzésébe, de egy jelentőségteljes mondatot mégiscsak leírt: ,,E hivatalában (ti. mint provinciális) sem töltött teljes három esztendőt, mert Toletanus bíboros halála után, 1597 januárjában VIII. Kelemen pápa visszahívta Rómába.” Ezzel a mindenki által régóta áhított bíbornokság útjából elhárult az utolsó akadály is, és 1599 márciusában Bellarmin bíboros lett.

Még egy alkalommal részt kellett vennie teológiai küzdelemben. Az isteni kegyelem és az emberi szabad akarat viszonyáról a domonkos teológusok képviseletében Banez, a jezsuiták képviseletében Molina vitatkozott egymással. VIII. Kelemen a domonkosok véleménye felé hajlott. Bellarmin nagyon őszintén föltárta a pápa előtt a vita minden nehézségét, és óvta attól, hogy elhamarkodottan állást foglaljon és eldöntse a vitát.

Őszintesége jutalmaként a pápa Capua érsekévé nevezte ki, azaz ismét eltávolították Rómából. Ebben az esetben is ezt a jól bevált elvet alkalmazták: Promoveatur, ut amoveatur, azaz: Léptessük elő, hogy megszabaduljunk tőle.

1605. március 3-án meghalt VIII. Kelemen, és Bellarmin részt vett a konklávén, amely XI. Leó pápát választotta meg. De mindössze négy hét után az épp hogy megkoronázott pápa meghalt, és ismét konklávét kellett tartani. A nagyon befolyásos spanyol király három jelöltet támogatott: Baroniust, Bellarmint és Borghese bíborost. Baronius mindent megtett, hogy barátját, Bellarmint válasszák meg, de végül is hármuk közül Borghese lett a pápa, és az V. Pál nevet vette föl. Közvetlenül a választás után így írt Bellarmin egyik barátjának: ,,Azt, hogy Ön azt hitte, hogy megválasztanak pápának, és ezt kívánta is, jóakarata megnyilvánulásaként fogadom. Én azonban ezt a legnagyobb méltóságot nemcsak hogy soha nem kívántam, hanem mindig iszonyodtam tőle, és teljes szívemből kértem az Urat, emlékezzék meg gyengeségemről, és ne engedje, hogy valaha ilyen veszedelmes magasságba kerüljek.”

Az újonnan megválasztott pápa már nem engedte vissza a híres teológust számkivetésébe, hanem ott tartotta maga mellett teológiai tanácsadónak. Ettől fogva haláláig Bellarmin bíboros a legfontosabb kongregációkban töltött be fontos hivatalokat, és azoknak az éveknek az egyházpolitikai vitáiba súlyos védőiratokkal avatkozott be a pápa oldalán. Egyik kollégája, a bíboros kollégium dékánja mondta Bellarmin halálakor: ,,Megtiszteltetésként tartom számon, hogy döntéseink meghozatalában mindig követtük az ő véleményét, mert mindig ez volt a legbiztosabb és a legjobb. És nem én voltam az egyetlen, aki az ő nyomában jártam. Mi, bíborosok, majdnem valamennyien követtük őt. Nem is egyszer fordult elő, hogy a tizennégy tagot számláló kongregáció egységesen megváltoztatta véleményét, miután meghallgattuk Bellarmint. Ilyen nagy volt személyének és tudásának a súlya. Halála után az emlékezete is így hat tovább: döntéseire tudunk támaszkodni, és tanácskozásainkon továbbra is orákulumként fog szerepelni, akivel szemben nem lehet ellenvélemény.”

A leghíresebb ügy, amellyel Bellarmin azokban az években foglalkozott, a Galilei-per első szakasza volt. Mint teológus biztos volt abban, hogy a csillagász pontos megfigyelései és a Szentírás lapjain írásba fektetett kinyilatkoztatás között nem lehet ellentmondás. Csupán azt a téves következtetést vonta le ebből, hogy Galilei véleménye nem lehet igaz, mert bizonyítékait nem tekintette véglegesnek és lezártnak. Az Officium megbízásából 1616. február 26-án Bellarmin közölte Galileivel a végzést, amely a vitatott kérdésben hallgatást parancsolt neki. Nyilvánvaló, hogy Bellarmin minden tehetsége és a matematika és a csillagászat iránti személyes érdeklődése ellenére túlságosan rabja maradt kora közfelfogásának, és nem tudott elfogulatlanul ítéletet alkotni a kérdésben. Mindenesetre hatalmas tekintélye révén lett volna rá módja, hogy a Galilei-pernek az Egyházra nézve oly szerencsétlen kimenetelét megakadályozza.

Az utolsó mű, amely a fáradhatatlan szent tollából kikerült, ezt a címet viseli: A jó halál művészete. Az 1620-ban megjelent könyv lelki végrendeletének tekinthető, hiszen röviddel megjelenése után saját maga is megízlelte a halált, és bizonyította annak hitelességét, amit leírt. 1621. szeptember 1-én látogatta meg a Quirinalon lévő Szent András-novíciátusban a bíborost a fél évvel korábban megválasztott XV. Gergely pápa. Szeptember 17-én halt meg Bellarmin Róbert, majdnem nyolcvan évesen.

Három évszázadnak kellett eltelnie ahhoz, hogy 1923-ban boldoggá avassák, jóllehet Rómában a halála után sokan remélték, hogy a szentté avatására is igen hamar sor kerül, s a tisztelete is megkezdődött. A Bellarmin-ügy azonban több szempontból problémás volt. Egyházpolitikai szempontokra is tekintettel kellett lenni, mert Franciaország megneheztelt Bellarminra egy írása miatt, amelyben a pápa tekintélyét védelmezte, s a franciák találva érezték magukat. Az Egyházon belül sok ellensége volt a jezsuita rendnek is, akik úgy érezték, hogy magát a rendet rövidítik meg, ha megakadályozzák a jezsuita biboros szentté avatását. Így érthető az ügy elhúzódása. Annál föltűnőbb volt, hogy már két évvel a boldoggá avatás után, halálának 310. évfordulója napján XI. Pius pápa szentté és egyházdoktorrá avatta.

Nem csoda, hogy Bellarmin Róbert a nép körében nem lett ismert szent. Egész élete és tevékenysége ismeretlen maradt a nép előtt. Ez azonban nem csökkenti az egész Egyházat érintő jelentőségét. Bellarmin ugyanis hosszú időn át meghatározó szerepet játszott az Egyház teológiájában — éppen ezért kapta az egyháztanító megtisztelő címét. Kimagasló tehetsége egyoldalúságot is jelentett. Az egyik római követ, aki jelentést küldött a pápaválasztás idején az egyes bíborosokról, ezt írta Bellarminról:

,,Bellarmint jósága miatt nagyon kedvelik, de tudós, aki csak a könyvek között él, és nincs jártassága a gyakorlati kérdésekben. Nem volna jó pápa, mert kizárólag az Egyház érdekeit tartaná szem előtt, és nem venné számításba a világi fejedelmek érdekeit. És nagy gondot jelentene neki bármilyen ajándék elfogadása.”

Egyoldalúságának volt természetes következménye az is, hogy részese lett a teológusok közötti vitáknak, s ezzel elég sok ellenséget szerzett, akikben a teológiai véleménykülönbség személyes ellentétté is alakult. Ezért volt szükség oly hosszú időre, hogy a szent bíborossal szemben kialakult előítéletek mind elhalványuljanak.

Ünnepét 1932-ben vették föl a római naptárba, május 31-re. 1969-ben halála napjára, szeptember 17-re helyezték át.

Istenünk, ki Szent Róbert püspököt csodálatos erővel és tudással ékesítetted, hogy megvédje Egyházad igaz voltát, engedd, kérünk, az ő közbenjárására, hogy néped mindig sértetlenül őrizze a hitét!

Forrás: katolikus.hu

The post Bellarmin Szent Róbert appeared first on Mária Rádió Erdély.

Beszédében a Szentatya az emberi közösség természetéről elmélkedett. Hangsúlyozta, hogy az emberi személy és a társadalom fejlődése szorosan összefügg egymással, ezért a különbözőséget nem fenyegetésnek, hanem a gazdagodás lehetőségének kell tekinteni. Arra buzdított, hogy az individualista gondolkodásmódot meghaladva a kölcsönösség, a megosztás és a gondoskodás logikáját kövessük, és felelősen vegyünk részt a közjó szolgálatában. Kiemelte, hogy az emberiség jövője attól függ, hogy elköteleződünk-e egy emberibb világ építése mellett.

Végül több nyelven összefoglalta katekézisét, és üdvözölte a jelen lévő hívőket. Az általános kihallgatás a Miatyánk elimádkozásával és az apostoli áldással zárult.

……….

Kedves testvéreim, jó napot kívánok! Isten hozott benneteket!

A Gaudium et spes konstitúció (GS) a második fejezetét „az emberi közösség” témának szenteli. Arra hív, hogy „az emberek közötti kapcsolatok megsokasodását” „a mai világ egyik legfontosabb jelenségének” tekintsük (23. pont). Ennek azonban „mélyebben, a személyek közösségében” kell kiteljesednie, amihez nélkülözhetetlen „egymás teljes szellemi méltóságának kölcsönös tisztelete” (uo.).

Ezek olyan kijelentések, amelyek napjainkban még sürgetőbbé váltak. Egyfelől ugyanis a technológiai fejlődés, a tömegtájékoztatási eszközök és a közösségi média elterjedése, valamint a mesterséges intelligencia egyre szélesebb körű alkalmazása új lehetőségeket nyit meg, lebontva az akadályokat és áthidalva a távolságokat; másfelől a kapcsolatok egyre kevésbé személyessé, egyre inkább virtuálissá válnak, és fennáll a veszélye annak, hogy szokásunkká válik algoritmusokra bízni olyan döntéseket, amelyek kizárólag az emberi lelkiismeretre tartoznak. E tekintetben a keresztény közösség arra törekszik, hogy a társadalmi kapcsolatoknak valós tartalmat és személyes mélységet adjon.

A zsinat arra hív, hogy Isten teremtő tervéből merítsünk szempontokat és erőt; ő ugyanis azt akarta, hogy „az emberek egyetlen családot alkossanak, és testvérnek tekintsék egymást”; ezért „Isten és a felebarát szeretete az első és legfőbb parancs”, amely Krisztusban nyerte el teljes kinyilatkoztatását és tökéletes megvalósítását (vö. GS 24).

Az emberi személy tökéletesedését és a társadalom fejlődését egymással szorosan összefüggőnek kell tekinteni: ha szembeállítjuk vagy elválasztjuk őket egymástól, mindkettőt meghiúsítjuk. A történelem, a legújabb kori történelem is, világosan megerősíti ezt az igazságot; ezért nem szabad belefáradnunk annak hangsúlyozásába, amit a II. vatikáni zsinat atyái is kijelentettek: „az emberi személy, akinek természeténél fogva feltétlenül szüksége van a társas életre, valamennyi társadalmi intézmény alapja, alanya és célja, és annak is kell lennie” (GS 25).

Ehhez kapcsolódóan a Gaudium et spes kijelenti, hogy a világban élő emberek és népek különbözőségét nem veszélynek vagy fenyegetésnek, hanem a gazdagodás és a növekedés lehetőségének kell tekinteni. Az olykor erőszakba torkolló szembenállás a bűn hatalmának következménye: a bűn minden szinten befolyásolja az emberek gondolkodását és cselekvését, pusztulást és halált okozva. Egyre inkább a kölcsönösség, a megosztás és a gondoskodás logikáját kell követnünk, ahogyan az az emberi test különböző tagjai között is érvényesül (vö. 1Kor 12,21–25).

Ezen a ponton a lelkipásztori konstitúció a „közjó” tömör meghatározását is adja, emlékeztetve arra, hogy az „azon társadalmi életfeltételek összessége, amelyek mind a csoportoknak, mind az egyes tagoknak lehetővé teszik, hogy teljesebben és könnyebben elérjék tökéletességüket” (GS 26). Ugyanakkor, elismerve a népek kölcsönös függését, kijelenti, hogy „minden csoportnak számot kell vetnie a többi csoport szükségleteivel és jogos igényeivel, sőt az egész emberi család közjavával is” (GS 26).

Ebből a megközelítésből kiindulva a zsinati atyák rámutatnak néhány „gyakorlati és sürgetőbb következményre” (GS 27). Mindenekelőtt az emberi személy tiszteletére. A Gaudium et spes így fogalmaz: „Minden, ami az élet ellen irányul: az emberölés bármely formája, a népirtás, az abortusz, az eutanázia és a szándékos öngyilkosság; minden, ami az emberi személy épségét sérti: a csonkítások, a testi vagy lelki kínzás, a lelki kényszer alkalmazása; minden, ami az emberi méltóságot sérti: az embertelen életkörülmények, az önkényes bebörtönzések, deportálások, rabszolgaság, prostitúció, leány- és fiúkereskedelem, a lealacsonyító munkakörülmények, melyek a munkásokat a haszonszerzés puszta eszközévé teszik, s nem szabad és felelős személyeknek tekintik – mindezek és a hozzájuk hasonlók kétségtelenül szégyenletes gaztettek” (uo.).

A második következmény: tisztelet és szeretet az ellenfelek, illetve azok iránt is, akik tőlünk eltérően gondolkodnak és cselekszenek (vö. GS 28).

Harmadszor: minden ember alapvető egyenlősége, mely társadalmi igazságosságot követel. A dokumentum így fogalmaz: „Mint Isten szándékaival ellenkező dolgot, a személy alapvető jogaiban le kell küzdeni és ki kell küszöbölni minden nem, faj, bőrszín, társadalmi helyzet, nyelv vagy vallás alapján történő hátrányos társadalmi vagy kulturális megkülönböztetést” (GS 29).

Végül a zsinati atyák arra buzdítanak, hogy lépjünk túl az individualista gondolkodásmódon, és tegyük magunkévá a felelősségvállalás és a részvétel magatartását (vö. GS 30–31).

Kedves testvéreim, az emberiségnek mint „személyek közösségének” ez a szemlélete értékes örökség, melyet a II. vatikáni zsinat hagyott ránk. Mindannyiunkat segít abban, hogy személyes és közösségi megkülönböztetést végezzünk, és felelősen ítéljük meg korunk társadalmi és politikai törekvéseit az emberi személy méltósága, a társadalmi igazságosság és a közjó építésében való szabad részvétel kritériumai alapján.

Az emberiség jövője ugyanis attól függ, hogy ki-ki mennyire köteleződik el amellett, hogy Istennel és testvéreivel együttműködve egy emberibb világot építsen (vö. GS 30).

Forrás: Magyar Kurír

Fotót: Vatican News

The post Leó pápa katekézise appeared first on Mária Rádió Erdély.

A 3. század elején a keresztények aránylag nyugodt körülmények között élhettek mindaddig, amíg váratlanul ki nem tört a Decius-féle üldözés. Fábián pápa vértanúsága után csak egy év elteltével került sor az új pápa megválasztására, 251-ben.

Kornél pápa nehéz örökséget vett át. Ráadásul Novatianus személyében ellenpápa lépett föl vele szemben. Róma város hívő népe is megoszlott, az ellentétet az a kérdés okozta, hogy az üldözés során hittagadóvá lett keresztények visszafogadhatók-e. Kornél úgy gondolkodott, hogy a bűnbánók előtt meg kell nyitni az egyház kapuját. A pápa zsinatot hívott össze a kérdés tisztázására, és amikor Novatianus makacsul ragaszkodott merev álláspontjához, kiközösítették.

Kornél gyakran váltott levelet Karthágó püspökével, Cipriánnal, aki igen tisztelte a pápát. A ránk maradt levelekből látható, mennyire aggódtak mindketten az egyház egységéért. A pápának azonban nem állt sok idő rendelkezésére: a Gallus császár alatt ismét föllángoló üldözésben elfogták, és Centumcellae-be (ma: Civitá Vecchiába) száműzték, ahol 253. szeptember 14-én vagy 15-én meghalt. A többi vértanú pápa mellé temették a Callixtus-katakombába.

A legenda szerint amikor Kornél pápa már számkivetése helyén volt, az egyik vezető ember kérte, jöjjön el hozzá, és imádkozzék évek óta bénán fekvő feleségéért. A pápa követte az embert, imádkozott a beteg felett, és az meggyógyult. E csoda hatására a házaspár megtért, megkeresztelkedett, s velük együtt húsz katona is keresztény lett. Mikor a császár ezt megtudta, parancsot adott, hogy valamennyien mutassanak be áldozatot Mars templomában. Az újonnan megkereszteltek azonban ezt megtagadták, ezért Kornéllal együtt ólmos ostorokkal halálra verték őket.

* * *

Ciprián püspök az ősegyház azon kevés szentje közé tartozik, akikről részletes életrajzi adatok maradtak ránk. Isten nehéz időben választotta ki az észak-afrikai egyház vezetőjének.

Előkelő karthagói családból származott, s kiváló neveltetést kapott. Tanulmányai végeztével mint ügyvéd és a retorika tanára kezdett dolgozni szülővárosában. Caecilius nevű pap barátja hatására lett hívő, valószínűleg 246 húsvétján keresztelkedett meg.

Megtérését Ciprián kezdettől fogva igen komoly vette. Még katekumen volt, amikor letette a tisztasági fogadalmat; vagyona jelentős részét eladta és szétosztotta a szegények között. Ezen kívül lemondott a pogány szerzők olvasásáról, és kizárólag a Szentírás tanulmányozásának szentelte idejét. Az egykor híres rétor buzgósága nem maradt véka alá rejtett világosság: a hívők fölfigyeltek rá, és Donatus püspök hamarosan pappá szentelte. 248-ban, Donatus halála után pedig – minden tiltakozása ellenére – megválasztották a város püspökének. Mivel Karthagó akkor Észak-Afrika egyházi központja volt, Ciprián nemcsak a város püspöke, hanem a közel százötven tagot számláló afrikai püspökkollégium feje is lett.

Épp miután átvette a püspökséget, kezdetét vette a Decius-féle üldözés. 250-ben a császár rendeletet bocsátott ki, mely szerint a provinciák helytartóinak kényszeríteniük kellett a keresztényeket, hogy áldozatot mutassanak be a császári állam pogány isteneinek. Aki a megszabott határidőig ezt nem tette meg, azt bebörtönözték, és kegyetlenül megkínozták.

Ciprián úgy érezte, nem szabad magára hagynia nyáját hirtelen vértanúságával, ezért elhagyta a várost, és egy éven át rejtőzött a környéken, s onnan irányította híveit. Az üldözés következtében a hívők sorai valóban megritkultak: egy részük életét adta a hitéért, mások hűséges hitvallóként állták a kínzásokat, de sokan voltak olyanok is, akik megrettentek a rájuk váró szenvedésektől, és bemutatták a kötelező áldozatot.

A hitüket megtagadók visszafogadása később komoly kérdés elé állította az egyházat. Ciprián e visszatérőknek komoly vezeklést rótt ki engesztelésül és hitük erősítésére. Azonban ellenpüspökök léptek fel: Fortunatus és Maximus. Ciprián eleinte türelemmel és szeretettel próbálta ellenfeleit meggyőzni, de erőszakosságukkal szemben nem jutott semmire. Ekkor zsinatot hívott össze, és kiközösítette őket. Ugyanezen a zsinaton úgy határoztak, hogy a hittagadók, amennyiben újabb üldözés törne ki vagy életveszélybe kerülnek, akkor is megáldozhatnak, azaz visszatérhetnek az egyház közösségébe, ha addig nem telt volna le a kiszabott vezeklési idő. Ezzel Ciprián a sokat vitatott kérdést az irgalmasság útjára terelte.

Amikor Gallus császár 252-ben újabb üldöző rendeletet adott ki, Ciprián egy afrikai zsinat nevében kinyilvánította, hogy a hittagadók vezeklési ideje befejeződött. Ismét fölvehetők az eucharisztikus közösségbe, hogy „a következő harcra jól fölkészülhessenek, erőt meríthessenek Krisztus testéből és véréből. Mert hogyan kívánhatnánk, hogy igyanak az Úr szenvedésének kelyhéből, ha megtagadnánk tőlük azt a jogot, hogy részük lehessen az Úr kelyhéből az Egyházban?” (57. levél).

Ciprián mindezekről a nehézségekről értesítette Kornél pápát, aki nagy egyetértést tanúsított a kérdéses ügyekben.

De unitate Ecclesiae (Az Egyház egységéről) című értekezése mutatja, hogy Cipriánt mennyire áthatotta az egyház egységének hite és féltése. Egyéb írásaiban is a jó pásztor beszél, akinek legnagyobb gondja a nyáj egysége és belső békéje.

Ám azok az évek, amelyekben ezen a belső egységen munkálkodhatott, gyorsan elmúltak. 257-ben Valerianus császár újabb üldözési hullámot indított el. Ciprián az elsők között volt, akiket 257. augusztus 30-án Aspasius Paternus prokonzul elé állítottak, aki a püspököt száműzetésre ítélte, és egy távoli kisvárost, Curubist jelölte ki számára tartózkodási helyül.

Száműzetése helyén Ciprián töretlen erővel folytatta munkáját, mígnem egy álomból tudomására jutott, hogy Krisztus vértanújává kell lennie. Így írt erről: „Már lefeküdtem, de egészen még nem aludtam el, amikor megjelent előttem egy rendkívül magas ifjú. Úgy jött felém, mintha a bírói széken ülő helytartó elé akarna vezetni. Mikor odaértünk a bíró elé, az íróvesszővel fölírta egy táblára az ítéletemet, anélkül, hogy bármit kérdezett volna tőlem. Az ifjú, aki közben a bíró háta mögé került, beletekintett az írásba, és jellel tudtomra adta, mi áll benne: a kezét kinyújtotta, és olyan mozdulatot tett, mint amikor karddal sújtanak le valakire. Én csak néhány napot kértem, hogy dolgaimat elrendezhessem. Ekkor a bíró ismét írt valamit a táblára, és az ifjú jelezte nekem, hogy kérésem teljesült.”

258 nyarán Valerianus ismételten kiadta a keresztényüldöző rendeletet, sőt, súlyosbított rajta. Hamarosan letartóztatták Cipriánt. 258. szeptember 14-én elítélték. A jelen levő keresztények, akik végighallgatták a pert, fölkiáltottak: „Vele együtt akarunk meghalni!” Tömeg kísérte Cipriánt a vesztőhelyre, ahol lefejezték pontosan egy évvel az álom után.

Cipriánt Kornél pápával együtt már a 4. század közepén ünnepelték Rómában. Emléknapjukat IX. Gergely pápa helyezte át szeptember 16-ára a Szent Kereszt fölmagasztalása és Kisboldogasszony oktávája miatt.

Forrás: Magyar Kurír

The post Szent Kornél pápa és Szent Ciprián püspök appeared first on Mária Rádió Erdély.

Lukács evangéliumában olvassuk: Simeon megáldotta őket, és így szólt anyjához, Máriához: „Íme, ő sokak romlására és sokak feltámadására lesz Izraelben, jel lesz, amelynek ellene mondanak – a te lelkedet is tőr járja át –, hogy kiderüljenek sok szív titkos gondolatai.” (Lk 2,34–35)

Az Egyház mindig szeretettel és tisztelettel szemlélte a Szűzanya szenvedését – köztük a legnagyobbat: a keresztfa alatt érzett fájdalmát.

1233. augusztus 15-én hét gazdag firenzei férfi elvonult a Monte Senarióra. Elhatározásuk az volt, hogy ápolják a Fájdalmas Szűzanya tiszteletét. XI. Benedek pápa 1304-ben jóváhagyta a szabályzatukat, és ezzel elismerte Mária Szolgáinak Rendjét, vagyis a szervitákat, akik a Szent Kereszt felmagasztalása utáni napon, szeptember 15-én megemlékeztek a Boldogságos Szűz szenvedéséről. Az ünnepet VII. Piusz pápa terjesztette ki az egész Egyházra, hálából Napóleon fogságából való szabadulásáért, és szeptember harmadik vasárnapjára helyezte.

A régi kalendárium szerint a virágvasárnap előtti pénteken is volt egy ünnepe a Fájdalmas Szűznek, melyet XIII. Benedek pápa terjesztett ki az Egyházra 1721-ben. Szent X. Piusz pápa 1913-ban visszahelyezte az ünnepet szeptember 15-ére, és megszüntette a kettős ünneplést.

A kultusz népszerűsítéséből a ferencesek is kivették a részüket, két kiemelkedő irodalmi mű is hozzájuk kapcsolódik: Szent Bonaventura zsolozsmája és a Jacopone da Todi ferencesnek tulajdonított Stabat Mater kezdetű himnusz. Mindkettő belekerült a római liturgiába, és kiapadhatatlan forrásai és mintái lettek a szakrális népköltészetnek, a Mária-siralmaknak is. Első magyar nyelvű versünk, az Ómagyar Mária-siralom is ennek az áhítatnak az emléke.

A művészek ábrázolásain gyakori a szenvedő anya ábrázolása, a kereszt alatt állva, vagy pedig úgy, hogy ölében tartja halott Fiát (pietà).

A magyar nyelvterületen is több templom ünnepli kiemelten védőszentjeként a kereszt alatt álló Máriát. A régi magyar szóhasználatban élt még a Fájdalmas Boldogasszony és a Hétfájdalmú Szűz megnevezés is.

A Hétfájdalmú Szűzanya Szlovákia védőszentje, ünnepe munkaszüneti nap Szlovákiában. A kultusz központja Sasvár (Šaštín), Szlovákia legjelentősebb Mária-kegyhelye.

Istenünk, te úgy akartad, hogy a Szűzanya osztozzék Fia szenvedésében, és ott álljon dicsőséges keresztje alatt. Add meg Egyházadnak, amely vele együtt részt vesz Krisztus kínszenvedésében, hogy része legyen Krisztus feltámadásában is. Aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön örökké. Ámen.

Forrás, fotó: Magyar Kurír

The post A Fájdalmas Szűzanya appeared first on Mária Rádió Erdély.

A Szent Keresztet Szent Ilona találta meg a 4. században: a legendás történet szerint Nagy Konstantin császár édesanyja kiásatta a kereszteket a Kálvária földjéből. Mindhárom kereszt és az INRI-tábla is előkerült, amelyet Pilátus az Úr keresztjére tűzetett. Nem lehetett azonban megállapítani, hogy a három kereszt közül melyik volt Krisztusé, ezért Makárius jeruzsálemi püspök mindhármat hozzáérintette egy halálos beteg asszonyhoz, aki az egyiktől meggyógyult. Így azonosították, melyik Krisztus keresztfája.

335. szeptember 13-án ünnepélyesen felszentelték Jeruzsálemben a Szent Sír-bazilikát. Másnap mutatták fel először a népnek a megtalált keresztereklyét – felmagasztalták a világ előtt gyalázatot, de a keresztények számára a megváltást jelentő keresztet. Az ünnepet előbb Konstantinápolyban, majd a 7. századtól már a nyugati egyházban is megünnepelték.

614-ben a perzsák elrabolták az ereklyét. 628-ban Hérakleiosz császár szerezte vissza, és ünnepélyesen, mezítláb, viseltes ruhában vitte vissza Konstantinápolyba az Aranykapun át.

A keresztfa eredetének egyik legendaváltozata szerint a tudás fájáról hozott és a haldokló Ádám nyelve alá tett három almamagból háromágú fa nőtt: egyik ága cédrus, a másik ciprus, a harmadik olajág volt. Ebből ácsolták a keresztfát, a halál fájából az élet fáját.

„Az emberi ész képtelen kimeríteni a szeretet kereszten megjelenő misztériumát; a kereszt ellenben meg tudja adni az észnek a végső választ, amit keres” – írta Szent II. János Pál pápa Fides et ratio kezdetű enciklikájában.

Istenünk, te azt akartad, hogy egyszülött Fiad a kereszten váltsa meg az emberiséget. Add, hogy mi, akik megismertük szeretetének titkát itt a földön, elnyerjük az üdvösséget a mennyben. A mi Urunk, Jézus Krisztus, a te Fiad által, aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön örökké. Ámen.

Forrás: Magyar Kurír

The post A Szent Kereszt felmagasztalása appeared first on Mária Rádió Erdély.

Fiedler István az egyesített Szatmár-nagyváradi egyházmegye püspöke 1928-ban kezdeményezte egy templom építését és ő is szentelte fel a Szent Katalin-telepen a Csodásérmű Szűzanya tiszteletére. A templom és a rendház építésében még nagy szerepe volt Héreghy I. Nárcissza vincés nővérnek, akinek emlékét a templomban márványtábla őrzi, valamint Zelinka János nagyváradi apátkanonok, pápai prelátusnak, akit a templom szentélye alá temettek el. 1940-ben érkeztek a szintén Páli Szent Vince által alapított lazarista szerzetesek a Katalin-telepre és letelepedtek az ottani rendházban, amit a Vincés Nővérek átadtak nekik. A Katalin-telep 1981. október 1-től lett önálló plébánia. Az itt szolgáló Lazaristák 1997-ben visszatértek Budapestre, majd 1997-től közel 20 éven át egyházmegyés papok szolgáltak a plébánián. 2016-ban a lazaristák Magyar Tartományának tagjai visszatértek a telepre Böcskei László nagyváradi megyéspüspök egyetértésével.

1934 június 4-én volt a templom alapkövének letétele, az építkezés pedig 1935-ben fejeződött be. A terveket Krausze Tivadar építész készítette, munkatársa Rimanóczy Kálmán építész volt, a templom építését pedig Papp Ferenc és Morgos József vezették. A templomot Fiedler István püspök szentelte fel 1935. december 8-án a Csodásérmű Boldogasszony tiszteletére, és a neoromán stílusú templom az országban egyedüliként viseli ezt a titulust. Homlokzatát három torony uralja, a középső torony emelkedik ki magasságában. Toronysisakjuk gúla alakú. A hajót és az alacsonyabb szentélyt dongaboltozat fedi. A szentély főoltárának szobor fülkéjében a Csodásérmű Szeplőtelen Szűz szobra áll. A szobor Münchenben készült 1933-ban. Az oltárkőben Szent Auctusz vértanú ereklyéje van. A mellékoltáron az a szentségtartó látható, ami az egykori kápolnában volt. A templomban csak szobrok vannak, ugyanakkor két színes ólmozott üvegablak uralja, amelyeket a budapesti Palka cég készített 1931-ben. A templom orgonája 19. század végéről való, romantikus stílusú orgona, amit 1991-ben hoztak ide Németországból. A fából faragott keresztúti stációk 2018-ban készültek el és egy felvidéki szlovák fafaragó kezének munkáját dicsérik.

A plébánia a Nagyváradi Római Katolikus Egyházmegye, Székesegyházi Főesperesség, Váradi esperesi kerülethez tartozik. A plébániához tartozó filia Biharszentjános. Nagyváradtól 10 km-re nyugatra, Bors település mellett található, a román-magyar határtól 5 km-re. Nevét a határában létesült, Szent János klastromról kapta. Augusztus 28-án ünnepelik a templom búcsúját, Keresztelő Szent János vértanúságának ünnepéhez kapcsolódóan.

Az elmúlt években sikerült a Katalin-telepi templomot kívül-belül felújítani a plébániaépülettel, kerítéssel együtt, ami sok munkát és anyagi befektetést jelentett az egyházközség és a lazarista rend számára. A templom búcsúünnepe november 27. Az egyházmegyében újraéledt örökös szentségimádási nap február első vasárnapján van, ugyanakkor minden hónap első vasárnapján is van csendes és vezetett szentségimádás.

Összeállította: Gábor Anna

The post A hét plébániája: Nagyvárad – Katalin telepi templom appeared first on Mária Rádió Erdély.