Hagyjuk, hogy neveljen minket a liturgia szertartása, annak ritmusa, érezve a keresztségben kapott ajándékot, ami Krisztusban új életet adott nekünk. „Így értek el ahhoz a faluhoz, amelybe igyekeztek. Ő azonban úgy tett, mintha tovább akarna menni. De azok unszolták és kérték: „Maradj velünk, mert esteledik, a nap is lehanyatlott már!” Bement hát, hogy velük maradjon. És amikor asztalhoz telepedett velük, vette a kenyeret, megáldotta, megtörte és nekik adta. Erre megnyílt a szemük, és felismerték, ő azonban eltűnt előlük.” (Lk 24,28-31)

A hit misztériumának megértése

A II. vatikáni zsinat felhasználva a liturgikus mozgalom értékes munkájának gyümölcsét segített újra fölfedeznünk egy nagyon élő igazságot az ősegyház és az atyák tanításának tárházából – kezdte katekézisét XIV. Leó pápa. A keresztény liturgia szertartásai nem a szentségi misztérium külsőségét jelentik, nem önkényes ceremóniák együttesét, hanem az egyház közvetítő szerepét, amelyen keresztül az isteni ajándék elér hozzánk. Éppen ezért a zsinat arra szólít, hogy értsük meg a Mysterium fideit, a hit misztériumát, mely a liturgiában végbemegy a szertartásokon és az imádságokon keresztül.

Felkészülünk Isten igéjének meghallgatására

A szertartás ad formát a liturgikus cselekménynek, és rajta keresztül az életünknek, mivel olyan lelki érzékenységet kelt bennünk, amellyel képesek leszünk megízlelni Isten jelenlétét Jézus Krisztus által. Ez természetesen úgy nem megy végbe, ha kívülállók vagy néma szemlélők maradunk a liturgián, hanem csak úgy, ha teljes valónkkal részt veszünk benne – testben, szellemünkkel és szívünkben egyaránt -, az Úr parancsának engedelmeskedve. A szent szertartáson keresztül felkészülünk Isten igéjének meghallgatására, a hálaadásra és a szentségimádásra, a testvéri osztozásra és az egyházi szeretetközösségre. Rájövünk, hogy egy sokarcú gyülekezet vagyunk, melyet ugyanaz a hit gyűjt egybe.

A gesztusok és imák ritmusa

A szertartás egy sor jól meghatározott gesztus és ima egymásutániságába von be minket, mely olykor ellenkezhet a spontán egyéni törekvéseinkkel. A logikája azonban nem a szabadság megzabolázása sémák formájában. Éppen ellenkezőleg, a maga fennkölt józan ritmusával a szertartás megszakítja a frenetikus tevékenységeket, és a lényegre összpontosít. Ezáltal egy másik cselekvési dimenziót fedezünk föl, amit nem a hatékonysági számítások irányítanak, az idő és a tér egy másfajta tapasztalását. A szertartásban megtapasztaljuk az ingyenesség logikáját, megnyugvásra lelünk, mely megújítja a szívünket, fölismerjük, hogy megelőz minket az isteni kegyelem, és megtanulunk olyan ritmusban élni, melyet a Szentlélek lak be.

Jelek és szimbólumok

A szertartás grammatikáját átszövik a liturgia sajátos jelei és szimbólumai. Ahogy a zsinat megállapítja: A liturgiában érzékelhető jelek jelzik és a maguk sajátos módján meg is valósítják az ember megszentelését” (SC 7). A Katolikus Egyház Katekizmusa elmélyíti ezeknek a jeleknek az értékét, és emlékeztet: “A szentségi ünneplés jelekből és szimbólumokból szövődik össze. Jelentésük az üdvösség isteni pedagógiája szerint a teremtés művében és az emberi kultúrában gyökerezik, az ó Szövetség eseményeiben nyer körülírást, és Krisztus személyében és művében egészen napfényre kerül”. (KEK 1145)

A szimbólumok gyakorlati és performatív jellege

Emblematikus a víz jele: a teremtés kezdeteitől az özönvízig, a Vörös-tengeren való átkeléstől a Jordánig, egészen a Krisztus oldalából fakadó vízig, mely a halálában és feltámadásában való merítkezés szentségi jele lesz. A jel és a szimbólum kifejezéseket gyakran rokonértelmű szóként használják. Valójában a jel akkor szimbolikus, amikor képes nemcsak egy eszményre utalni, hanem egy jelentéssel és értékekkel teli egész rendszerre. Így például amikor szentelt vízzel vagyunk meghintve, feléled bennünk a keresztséggel kapott ajándékunk tudata, és az, hogy csatlakoztunk a Krisztusban való új élethez. Másodsorban a szimbólumoknak lényegében gyakorlati jellegük van, mivel mindenekelőtt cselekvések: lehetnek egyszerűek és közösségiek, mint a letérdelés és a békejobb nyújtása, vagy felelősségteljesebbek, mint minden szentség alkotóelemei. Ezen felül pedig a szimbólumoknak egyedi performatív és átalakító dimenziójuk van, mind az anyagi alkotóelemeik felé, mind azok felé, akik kapcsolatba kerülnek vele, mivel hozzátartozást kelt, megérinti a szívet és az elmét, hiteles egyházi kapcsolatokat hozva létre.

Test és lélek bevonása

Az Isten népe liturgikus képzéséről szóló, Desiderio desideravi – k. apostoli levelében Ferenc pápa magáévá tette Romano Guardini egy kijelentését, miszerint „a liturgikus képzés munkájának első feladata rajzolódik ki előttünk: az embernek újra képessé kell válnia a szimbólumok érzékelésére” (n. 44.) Leó pápa megállapította: szükségünk van rá, hogy hagyjuk magunkat nevelni a liturgia szertartásai által, finom kézzel és önkényesség nélkül ápolva ünnepléseink szépségét, felvállalva a hiteles misztagógiát, a hit titkaiba való beavatást. Az élő és ájtatos liturgia megtapasztalása, ha az megfelelő misztagógiai hitoktatással párosul a legjobb erőforrás arra, hogy mindenkit nyitottá tegyen az Istennel való találkozásra, mely a megtestesülés logikájában csak az egész ember: test és lélek bevonásával jöhet létre – zárta szerda délelőtti katekézisét Leó pápa.

Forrás, fotó: Vatican News

The post Leó pápa katekézise appeared first on Mária Rádió Erdély.

Vazul tehát ízig-vérig keresztény családból származott. Négy fivére és öt nővére volt, atyja hivatásos rétor volt. Egészsége már fiatalon meggyengült, májbaja végigkísérte egész életén. A telek zordsága és a magára vállalt aszkétikus életmód csak súlyosbította állapotát.

Családjának vagyoni helyzete megengedte, hogy hosszú időn át csak tanulmányainak éljen. A tanulást Cézáreában kezdte, majd Konstantinápolyban folytatta — itt lépett életre szóló barátságra Nazianzi Gergellyel — és Athénben fejezte be. Athénben költőkkel, filozófusokkal, történetírókkal és rétorokkal barátkozott. Széleskörű tudást és szellemi műveltséget szerzett.

Jól fölismerte, hogy a klasszikus irodalomban, az akkori művelődés fő anyagában olyan csábító erő rejlik, amely veszélyeztetheti a hitet. Ezért később unokaöccseinek szakszerű tanácsokat adott, hogyan válogassanak az antik írók közül.

Tanulmányai befejezése után Vazul hazatért Cézáreába. A közéletben ragyogó pályafutás lehetősége állt előtte. Több várostól kapott ajánlatot rangos hivatalok vállalására, ő azonban elutasította az ajánlatokat és megkeresztelkedett. ,,Mintha mély álomból ébredtem volna –írta akkor –, hogy meglássam az evangélium igazságának csodálatos világosságát.”

A fiatal kappadókiai nem sokkal azután, hogy a nyilvánosság előtt is a hitre tért, szerzetessé lett. Úgy érezte, hogy amikor a szerzetesi életet vállalja, eltölti az ősegyház erős hite, és ez nagyon megfelelt tökéletességet kereső vágyainak.

Az Írisz folyó partján volt birtoka, ide vonult vissza egy távoli völgy mélyére. Örömmel fogadta hasonló felfogású társak csatlakozását, mert véleménye szerint az istenszeretet akkor hiteles, ha közös élet és másokat átölelő testvéri szeretet áll mögötte. Szerzetesi szabályokat fogalmazott. A fegyelem szigorú, az engedelmesség feltétel nélküli volt. Az élet imádságban és munkában telt, de úgy, hogy megmaradt az egyén belső és szellemi szabadsága. A sivatagi atyák gyakorlatával szemben ez az életmód lényeges újítást hozott: bőséges teret biztosított a szellemi munkának, elsősorban a Szentírás tanulmányozásának. Vazul azonban nem sokáig élvezhette ezt a békés nyugalmat.

Konstantin császár türelmi rendelete (313) után új szakasz kezdődött az Egyház történetében. Az üldözések helyébe a hitbeli viszálykodások léptek, amelyek során a császárok önkényesen beavatkoztak a hit ügyeibe.

Vazul a tettek embere volt, és nem maradhatott tétlen, amikor az Egyház ekkora veszélybe került. 360-ban püspöke kíséretéhez tartozott, amikor teológiai megbeszélést tartottak Konstantinápolyban. Két évvel később Cézárea új főpásztora rávette, hogy lépjen az Egyház szolgálatába. 364-ben pappá szentelték. Vazul azonban nem termett beosztottságra. Vitába keveredett saját püspökével is, az viszont volt annyira bölcs, hogy maga mellé vette segédpüspöknek. Halála után pedig, 370-ben, nehéz választás után Vazul lett az utódja.

Ettől fogva főpásztor volt a szó legteljesebb értelmében. Ügyelt az egyházi fegyelemre, keményen lesújtott minden visszaélésre, fölszámolta a botrányokat és gondoskodott alkalmas püspökök választásáról. Nem elégedett meg azzal, hogy hivatali tekintélyének súlyával intézze el az ügyeket, hanem arra törekedett, hogy másokkal is megértesse, mi indította éppen az adott döntésre. Elegendő emberi nagysággal és nagyvonalúsággal rendelkezett ahhoz, hogy tévedéseit beismerje. Bármilyen nagy volt is azonban a lelkiereje, nagyon szenvedett, ha fáradozásai nem jártak eredménnyel. Egy levelében, amelyet a római Egyháznak küldött, nem tudta elfojtani panaszát, s így írt: ,,Némileg könnyítünk szenvedéseink terhén, amikor tájékoztatunk titeket, szerető testvérek, arról a sok balszerencséről, amelyek minket értek.”

A cézáreai püspök hamarosan népszerű lett egyházmegyéjében. Örökölt vagyonát már régen szétosztotta a szegények között. Előkelő családból származott, mégis szószólója és atyja lett az ínségeseknek. Püspöki beszédeiben nyomatékosan rámutatott a tulajdonjog határaira: a gazdagok csak kezelői vagyonuknak, javaiknak csak kezelését bízta rájuk Isten. Az a kötelességük, hogy a szegények szükségleteit ugyanúgy kielégítsék, mint a sajátjukat. Ha megteszik, a felebaráti szeretetből testvériség lesz. Vazul így ostorozta a gazdagok kapzsiságát: ,,A ruhák, amelyeket ládáitokban őriztek, elegendőek volnának egy egész didergő nép felöltöztetéséhez.” Kíméletlenül támadta az uzsorásokat: ,,Pénzt csikarsz ki a síróból, fojtogatod a ruhátlant és vered az éhezőt.”

Nem elégedett meg azzal, hogy csak prédikáljon a szociális igazságosságról. Tettekkel harcolt a nyomor ellen, és jótékonysági intézményeket hozott létre. Népkonyhát állított fel, amely nyitva állt a nem keresztény polgárok előtt is. Karitatív tevékenységére egy nagy szociális központ létesítésével tette fel a koronát: segélyszervek, szálláshelyek, menedékek és otthonok, valamint különféle kórházak találtak helyet benne. Az utókor Baszileiásznak, Vazul-intézetnek nevezte el ezt az alapítványt.

Vazul jó pásztor volt az anyagi ügyekben, de még nagyobb volt lelkivezetőnek és teológusnak. A görög egyházatyák közül ő az első irodalmi értelemben vett képzett szónok. A rétorika szabályait töviről- hegyire ismerte, és értette a módját, hogy Athénban szerzett műveltségét sokoldalúan értékesítse. Szentírásmagyarázó homíliái máig megőrizték időszerűségüket.

A szellemi harcok kora volt ez, de a teológiai vitatkozásban Vazul nem magáért a szellemi élvezetért vett részt. Jól ismerte tudásának korlátait. Legfőbb törekvése az volt, hogy híveit az isteni titok imádására vezesse el. Ezt tartotta minden hittudomány céljának. A parancsolatok megtartása fogékonyabbá teszi az embert Isten iránt, mint azok tudóskodásai, ,,akik olyan dolgokon törik a fejüket, amelyek meghaladják az emberi elmét”.

Korának szellemi küzdelmei őt is belesodorták a teológiai harcokba, amelyek csak élesebbek lettek attól, hogy a világi uralkodók beavatkoztak e vitákba. Vazul teljes erejével síkra szállt az egyház egységéért és békéjéért. Jól látta azokat a veszélyeket, amelyeket a császári kegy jelent az egyház számára. Valens császár elől sem hátrált meg, s a császár végül is nem merte száműzetésbe küldeni ezt a nagyszerű és igaz embert.

Vazul csiszoltabb modorú volt, mint Alexandriai Atanáz, de jellemerősségben sem maradt el mögötte. Amikor nem engedett a császárnak, nem azért tette, hogy a saját akaratát érvényesítse, hanem hogy az igazságot szolgálja. Kappadókiában diadalra segítette az igaz hitet. Közben mindig gondja volt az egész egyházra, a testvériség szellemére, a tettekben megnyilvánuló és látható egységre. Hűséggel és éles elmével védelmezte a hitet úgy, ahogy azt a niceai zsinat (325) hitvallásba foglalta. Ugyanakkor nem zárkózott el azok elől, akik a jövőnek dolgoztak és magától értetődően fölismerték azokat a történeti változásokat, amelyeket visszafordítani nem lehet. Széles látóköre, amellyel a dolgokat szemlélte, alkalmassá tette arra, hogy az egész kereszténység tanácsadója és útmutatója legyen. Többszáz ránk maradt levele tanúskodik erről.

Amikor szakadás osztotta meg az antiochiai egyházat, Rómához fordult döntésért. Utána azonban nagyot csalódott Damasus pápában, és a következő kifakadással jellemezte magatartását: ,,Ez az ember túlságosan el van telve önmagával.”

Vazul még ötven éves sem volt, amikor 379-ben meghalt. Életerejét felőrölte a szigorú aszkézis, a szüntelen megfeszített munka és a betegség. Fáradozásai azonban megtermették méltó gyümölcsüket: két év múlva a konstantinápolyi zsinaton a zsinati atyák azt a teológiát fogadták el, amelyet ő és Atanáz képviselt. Élete folyamán mind a lelkisége, mind a stílusa egyre józanabb és egyszerűbb lett. A külső sallangokat levetette, miközben arra törekedett, hogy szolgáljon és az isteni tökéletességet kutassa.

Vazul felnőtt fejjel tért Krisztushoz, és soha többé nem tekintett hátra. Szemét állandóan az Úrra szegezte törhetetlen hűséggel, amelyet élete minden fordulatában megőrzött és hősies fokra emelt. Rendelkezett olyan kezdeményező erővel és felelősségtudattal, hogy azok révén a szerzetesből a gyakorlati életben helytálló ember és lelkipásztor lehessen. A legfinomabb műveltségű és legelőkelőbb lelkületű szerzetes-püspökök közé tartozik. A bizánci Egyház halála napján, január elsején ünnepli Szent Vazult. Róma a 12. században ugyanezt a napot vette át, de a 13. században áthelyezték június 14-re, amely napon egy 9. századi martirológium szerint püspökké szentelték. Mivel erre semmi történeti adat nincs, 1969-ben január másodikára tették ünnepét, egy napra Nazianzi Szent Gergellyel.

Forrás: katolikus.hu

The post Nagy Szent Vazul appeared first on Mária Rádió Erdély.

A jelenlegi műemlék római katolikus templom neobarokk stílusban épült 1883-ban és az Oltáriszentség, Úrnapja tiszteletére lett felszentelve. Ez a templom az 1882-ben leégett régi kápolna helyében épült. A templom főoltárán festmény látható, amelyen Jézus egy gyermeket áldoztat, a szentélyben van a misézőasztal oltár valamint, mellékoltárai a Lourdes-i Szűz Mária és a Szent sír oltárok vannak. A templomban egy jelesnek ítélt Kolonits István szabadkai művész által készített orgona hangja tölti be a templom csendjét, mely tiszta és kellemes hangjával, emeli a hívek buzgó ima énekét a világ Megváltójához. Tornyában két harang lakik . A szomszédságában lévő szintén műemlék kis görögkatolikus temploma 1742-ben épült, vastag kőfalait támpillérek erősítik, hívek nélkül maradt. Mivel visszakerült a római katolikus egyház tulajdonában, 2019-ben feljavították és, hogy jól fűthetővé tették, ezért télen a szentmiséket itt tartják. Egy misézőasztal oltár foglal helyet a kis kápolnában és a kápolnát Szent Miklós tiszteletére szentelték fel. Búcsút december 6-án, Karácsony Apója napján tartanak, ma minden bizonnyal ő a legnépszerűbb, legismertebb szent az egész világon. Lázárfalvához tartozik a Szent Anna- tó területe, 944 méteres magasságban, festőien szép környezetben, a Csomád-hegység egyik kialudt kráterében alakult ki. A másik kráterben a Mohos-tőzegláp található. A tó melletti kis dombon álló Szent Anna-kápolna, az idők múlásával többször megrongálódott, de ugyanakkor többször feljavították, felújították vagy átépítették, legutóbb 2007-ben. A tó nyugati oldalán Szent Jóachim-kápolna is állt már 1562-ben, mára csak alapjainak kevés maradványai látszanak, a helyén, emlékére 2012-ben állítottak keresztet. A Szent Anna-tó évszázadok óta búcsújáró hely, 1349-ben említi oklevél, a környék bányásznépe Szent Annát, Mária édesanyját, tisztelte mint a vidék védőszentjét. Évente egyszer tartanak szentmisét a Szent Anna búcsúnapja alkalmából július 26-án. A faluhoz fűződik a Szent Anna búcsúk megszervezése, a tó melletti kápolnához minden évben elzarándokolnak a környék hívei. A tó is a község területéhez tartozik. Minden évben még a Kápolnamezőn tartanak egy szentmisét az oda zarándokló hívek részére.

A lázárfalvi Úrnapja plébánia a Gyulafehérvári Római Katolikus Főegyházmegye, Alcsíki főesperesi kerülethez tartozik. A plébánia búcsúját Úrnapján ünneplik, Urunk Testének és Vérének főünnepén, Úrnapja piros betűs ünnep mindig a pünkösd utáni tizedik napra esik, örökös szentségimádási napja: május 2.

Összeállította: Gábor Anna

The post A hét plébániája: Lázárfalva appeared first on Mária Rádió Erdély.

A mellékoltárok a következők: Assisi Szent Ferenc, Páduai Szent Antal, Árpád-házi Szent Erzsébet, Szent Anna, Nepomuki Szent János- és Keresztelő Szent János, Kortonai Szent Margit oltára és a kórus alatt a szenvedő Jézus oltára látható. Külön értéket képvisel a templomban a stallum a szentélyben és a szószék a templomhajó déli falán. A kórust Pfeifer Antal készítette 1831-ben, melynek legfontosabb bútora az orgona (1931-ben épült a mai formájában). A színes üvegablakok 1905-1911-ből valók. A főbejárati üvegablakokon Jézus és Mária monogramja, valamint a ferences jelvény látható. Az 1980-as években készültek a sekrestye és a folyosó ajtaján lévő domborművek, alkotójuk Vincefi Sándor szobrászművész. A templom diadalívén latin nyelvű kronosztikon áll. A templom homlokzatán látható Mária-szobor rézből készített ötvösmunka. A Labarum az ókorban, Nagy Konstantin (306–337) római császár idején hadi-zászló, a győzelem jelképe volt. Minden színes üvegű ablak egy-egy nemesi család adománya.  A szentélytől kezdve a következő sorrendben vannak elhelyezve a szentek képei: Szent Imre, Szent Erzsébet, Szent Ferenc, Szent Margit, Szent József, Kapisztrán Szent János, Szent Klára, Szent Antal, a kórusban: Szent Ágnes és Szent Cecília. Mivel ősi búcsújáróhely Somlyó, a különleges Mária-tisztelettel, 1948 január 3-án, XII. Piusz pápa a templomot Basilica Minor (Kisbazilika) rangra emelte. A moldovai és a székelyföldi ferencesek között az összekötő kolostor a csíksomlyói volt. A templom építésével egy időben kisebb méretű kolostort is emeltek Csíksomlyón a ferences szerzetesek. A kolostor mai alakjában az 1773–1779-es években épült. A pünkösdszombati búcsús ünnepi szentmisét a Kissomlyó és Nagysomlyó hegyének nyergébe a Hármashalom oltár építményén mutatják be. A környék népe Mária-ünnepeken Somlyón gyűl össze, mivel a Szűzanya haza várja gyermekeit. 2019. június 1. – egy nap mely aranybetűkkel vésődik a Csíksomlyói Kegyhely, a Székelység és nem utolsó sorban Erdély történetébe. Ezen a napon látogatta meg Őszentsége Ferenc pápa a Szűzanya Csíksomlyói Kegyhelyét. A zord időjárás ellenére hívek tízezrei zarándokoltak a Kis- és Nagy Somlyó hegyek közti nyeregbe.

A Hármashalom oltárról a katolikus egyház feje így szólt a székely és erdélyi magyar katolikusokhoz:” Aki kockáztat, annak az Úr nem okoz csalódást. Járjunk együtt az úton, és engedjük, hogy az evangélium legyen a kovász, amely képes áthatni mindent és képes megajándékozni népeinket az üdvösség örömével. Ferenc pápa aranyrózsával ajándékozta meg a csíksomlyói Szűzanyát, ezáltal is kifejezve Mária-tiszteletét. Az aranyrózsát a kegytemplomban a kegyszobor oldalán helyezték el, így a zarándokok megcsodálhatják azt.

 A Csíksomlyó, kegytemplom és ferences kolostor a Gyulafehérvári Római Katolikus Érsekség, Felcsíki főesperesi kerülethez tartozik. Búcsús ünnepe, Sarlós Boldogasszony napján, július 2-án van. Örökös szentségimádási nap: május 20. A kántori szolgálatot Bíró János, kántor-karnagy tölti be.

Összeállította: Gábor Anna

The post A hét plébániája: Csíksomlyó – kegytemplom és ferences kolostor appeared first on Mária Rádió Erdély.

Kevés olyan ismert mondata van a Szentírásnak, mint ez a három vers, amelyet most halhatunk. Talán sokan kívülről is tudják. Talán gyermekkorunkban hallottuk először. Talán nehéz napokon kapaszkodtunk bele. Talán szeretteink ravatala mellett mormoljuk magunkban. Talán egy templom csendjében imádkozzuk. Talán könnyek között bízunk benne. „Úgy szerette Isten a világot…”

Ez a rövidke mondat a mai evangélium szíve. Ez a rövidke mondat a kereszténység központja. Ez a rövidke mondat az emberi remény alapja. Ez a rövidke mondat az emberiség legnagyobb örömhíre. Mert az ember mindig keresi: vajon szeret-e engem az Isten? Van-e számomra irgalom? Van-e számomra bocsánat? Van-e kiút a sötétségből? Van-e remény a halálon túl? És erre válaszol ma Jézus. Nem filozófiát mond, nem elméleti tanítást ad, hanem megmutatja az Atya szívét. Ma erről az atyai szívről szeretnénk elmélkedni részletesen!

Testvéreim! A Szentírás nem azt mondja, hogy Isten megtűrte a világot, nem azt mondja, hogy elviselte, nem azt mondja, hogy sajnálta, hanem azt mondja, hogy szerette. És nem kicsit szeretett, nem feltételekkel szeretett, nem csak a jókat szerette, nem csak a szenteket szerette, hanem a világot: a bűnös világot, a sebzett világot, a lázadó világot, a szenvedő világot. Ez döbbenetes, mert mi emberek sokszor csak azokat szeretjük, akik jók hozzánk, azokat, akik megérdemlik, azokat, akik viszonozzák. Isten szeretete más. Ő akkor is szeret, amikor az ember eltávolodik tőle, amikor elesik, amikor vétkezik, amikor közömbös vele szembe. Ezért mondja Szent Pál apostol:
„Abban nyilvánult meg Isten szeretete, hogy Krisztus meghalt értünk, amikor még bűnösök voltunk.”

Micsoda szeretet ez testvéreim! Az ember sokszor azt gondolja, hogy előbb meg kell javulnom, hogy Isten szeressen, de az evangélium fordítva működik: Isten előbb szeret és ez a szeretet változtat meg bennünket.
Mit jelent az, hogy „egyszülött Fiát adta oda”?

Amikor Jézus ezt mondja, még előtte áll a Golgota, de ő már tudja, mi vár rá. Az Atya nem valami kis ajándékot adott az emberiségnek, nem aranyat, nem gazdagságot, nem földi hatalmat, hanem a legdrágábbat: a Fiút. És Jézus önként jött, nem kényszerből, nem vereségből, hanem szeretetből.

A kereszt nem egyszerű kivégzési eszköz, hanem a kereszt az isteni szeretet legnagyobb jele. Amikor Krisztus karjai kitárulnak a kereszten, mintha az egész emberiséget át akarná ölelni. Ott van minden bűnünk, minden hazugságunk, minden hűtlenségünk, minden önzésünk, és ő mégis azt mondja: „Atyám, bocsáss meg nekik.”

Testvéreim! Nincs nagyobb szeretet annál, mint amikor valaki életét adja a másikért. Jézus ezt tette.

Az evangélium egyik legfontosabb szava: hit. De mit jelent hinni? Nem csupán azt, hogy elhiszem, Isten létezik. A hit sokkal több. A hit bizalom, ráhagyatkozás, szívből való odafordulás. Mint amikor a gyermek az édesanyjába vagy az édesapjába kapaszkodik, mint amikor a beteg bízik az orvosban, mint amikor a hajótörött megragadja a mentőövet. A hit azt jelenti, hogy Jézusra bízom az életemet.
Sokan azt mondják: „Hiszek én a magam módján”, de az igazi hit találkozás Krisztussal, megváltoztatja a gondolkodást, megváltoztatja a szívet, megváltoztatja az életet. Aki valóban hisz, az nem tud ugyanúgy élni tovább, ahogy eddig élt!

Testvéreim! Jézus beszél az elvesztésről, amikor ezt mondja: „el ne vesszen.” Milyen komoly szó ez! A mai világ ezt nem szereti hallani, az ember inkább csak kellemes dolgokat akar, de Krisztus az igazságot mondja. Az ember Isten nélkül elveszik. Lehet pénze, lehet sikere, lehet hírneve, mégis üres maradhat a lelke.

Hány ember mosolyog kívülről, és belül sír! Hány ember gazdag, mégis boldogtalan! Hány ember erősnek látszik, mégis összeomlik belül! Mert az ember szíve Istent keresi és amíg őt nem találja meg, nyugtalan marad.
A mai evangélium egyik legnagyobb ígérete ez: „örök élete legyen!” Örök élet, nem csupán hosszú élet, nem csupán jobb földi élet, hanem örök közösség Istennel.

A keresztény ember tudja, hogy a halál nem a vég, a sír nem lezárás, hanem kapu. Krisztus feltámadt és aki benne hisz, annak örök élete van. Ez ad erőt a szenvedésben, ez ad vigaszt a gyászban, ez ad reményt az öregségben, mert a hívő ember nem a semmibe megy, hanem az Atya házába.

Testvéreim! „Isten nem azért küldte Fiát a világba, hogy elítélje a világot!” Milyen vigasztaló mondat! Sokan félnek Istentől, mint egy szigorú bírótól, pedig Jézus az irgalom arca. Odament a bűnösökhöz, megérintette a leprást, megbocsátott a házasságtörő asszonynak, asztalhoz ült a vámosokkal. Nem azért jött, hogy összetörje az embert, hanem hogy felemelje. Persze az igazságot kimondta. A bűnt nem nevezte jónak, de mindig adott új esélyt. Ez az evangélium szépsége. Nincs olyan mély bukás, ahonnan Isten ne tudna felemelni.

„Aki hisz benne, az nem esik ítélet alá.” Az ítélet nem elsősorban arról szól, hogy Isten örömmel büntetne. Az ember maga dönt, aki elutasítja a világosságot, sötétségben marad, aki bezárja szívét, nem tudja befogadni a kegyelmet. Isten mindenkit hív, de nem kényszerít. A szeretet szabad. Ezért olyan komoly az ember döntése. Minden nap választunk, Krisztus mellett vagy nélküle.

Mit jelent ma Krisztusban hinni, Krisztust választani?

A mai világ tele van zajjal, kapkodással, bizonytalansággal. Sokan elvesztették a reményt, sokan félnek a jövőtől, sokan magányosak és mégis ugyanaz az evangélium hangzik ma is: „Úgy szerette Isten a világot…”
Mit jelent tehát ma hinni, Őt választani?

Imádkozni! Nemcsak szükség idején, hanem naponta kapcsolatban lenni Istennel.

Megbocsátani! A harag megmérgezi a lelket. Krisztus megbocsátott nekünk, nekünk is meg kell bocsátanunk egymásnak.

Szeretni! Nemcsak szóval, hanem tettekkel. Segíteni egymásnak, meghallgatni egymást, vigasztalni egymást.

Hűségesnek maradni! A hit nem egy pillanat érzése, hanem kitartás.

Testvéreim! A kereszt sok embernek botrány. Hogyan lehet a szenvedés a megváltás útja? És mégis Isten a keresztből életet fakasztott. A legsötétebb péntekből húsvét hajnalát teremtette. Ez reményt ad nekünk is, mert életünk keresztjei sem hiábavalók. A szenvedésben Krisztus közel van, a könnyek között Krisztus velünk van, a magányban Krisztus nem hagy el.

Testvérem! Elhiszed-e, hogy Isten szeret téged? Nem általában az embereket, hanem téged személyesen. Elhiszed-e, hogy Krisztus érted halt meg? Elhiszed-e, hogy van bocsánat? Elhiszed-e, hogy új élet kezdődhet? Mert az evangélium nemcsak tanítás, hanem meghívás.

Ha ma csak egyetlen mondat marad meg bennünk, legyen ez: „Úgy szerette Isten a világot…”

Amikor gyenge vagy emlékezz erre. Amikor bűn terhel emlékezz erre. Amikor félsz emlékezz erre. Amikor gyászolsz emlékezz erre, amikor nem látod a jövőt emlékezz erre, hogy Isten úgy szerette a világot, hogy egyszülött Fiát adta oda! Isten szeretete nagyobb a bűnnél, nagyobb a félelemnél, nagyobb a halálnál. És ez a szeretet Jézus Krisztusban lett láthatóvá.

Kérjük ma az Urat: Urunk, taníts minket hinni! Taníts minket szeretni! Taníts minket benned élni! És vezess el az örök életre! Ámen.

Csiszér Imre erzsébetbányai plébános

The post Szentháromság vasárnapja appeared first on Mária Rádió Erdély.

Él egy kis mese a sündisznókról, akik nagyon fáznak a téli éjszakában. Összebújnak hát, hogy egymást melegítve védekezzenek a hideg ellen, de minél jobban összebújnak, annál jobban érzik egymást tüskéit, annál jobban szúrják egymást. Próbálnak hát távolodni. Csakhogy akkor ismét dideregnek.

Valahogy így van ez az emberrel is. Ha eltávolodik társaitól, minden kihűl körülötte, rideg lesz az élete. Ha közelít hozzájuk, némely szúrást, esetleg tüskét is el kell viselnie, de még mindig jobb szeretteink tüskés kedvét eltűrni, mint belefagyni az egyedüllétbe. Elvégre nekem is vannak tüskéim, amelyeket az engem szeretők kénytelenek eltűrni. S ha él bennem kis megértés és megengedem a szeretetet, e tüskepárbaj sosem okoz veszélyes sérüléseket.

Nem jó egyedül élni.

Az ember akkor él igazán, ha kapcsolatban él mással, másokkal. Szeretni egyedül nem lehet. Erről tanúskodik Szentháromság főünnepe is.

Másokkal jól együttélni is azonban csak akkor tudok, ha magamra és magamba engedem Isten végtelen szeretetét, amelyről János evangélista így fogalmaz: „Úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött fiát adta, hogy mindaz, aki benne hisz, el ne vesszen, hanem örök élete legyen ” (Jn 3,16).

Valójában elkezdődött múlt van a görög, eredeti szövegben, amely nem ér véget. Ennek a szeretetnek túlcsordulásából lett a világ és folyamatosan újjáteremtődik az Atya és Fiú Szentlelke által, ha a Fiú példájára közreműködünk Ővele. Folyamatosan teremt, folyamatosan szeret, hiszen Ő maga is Szeretet-Közösség.

Miért küldte Fiát? Hogy aki hisz Őbenne, el ne vesszen…

Nagyon könnyen elbolondul, irányt téveszt az ember, ha kihagyja Istent az élete formálásából. Ez pedig szükségszerűen azt jelenti, hogy másokkal együtt imádkozik, másokkal együtt gyakorolja hitét, különben nagyon könnyen becsapják saját maga alkotta elméletei és a maga módján fog élni, elhiteti magával, hogy szereti az Istent, s közben azon csodálkozik, hogy miért nem boldog! Talán azért, mert elveszett és nem is tud róla. Ezért jó időnként felkeresni valakit, aki segít nekem, hogy visszatérjek. Olyasvalakit, akiről tudom, hogy kapcsolatban van Jézus Krisztussal. Olyasvalakit, aki beleérzi magát helyzetembe és Krisztushoz vezet, nem elvezet Tőle.

Keresztény az, aki kapcsolatban van Krisztussal.

S míg elmélkedésem kezdetén csak az emberi kapcsolatok szükségességére utaltam, most egyet továbblépek és azt mondom: akkor élek igazi életet, ha kapcsolatba tudok kerülni és kapcsolatba tudok maradni az élő Krisztussal. Ez pedig csak a Szentlélekben lehetséges, mert Őáltala és Őbenne ismerem meg igazán Krisztust, Aki elvezet az Atyához.

Talán furcsának tűnik, hogy János evangélista, amikor Istennek e nagy szeretét hirdeti, a következő sorokban, szinte ellentmondásként máris az ítéletről és kárhozatról beszél.

Felmerülhet a kérdés, lehetséges-e egyszerre mindkettő? Ítélet és kárhozat – egyszerre.

Nagyon is lehetséges, mert a felkínált és elutasított szeretet ítéletté válhat. Minden nagyszerűvel való találkozás egyben ítéletet is hordoz magában. Mégpedig a nagyszerűhöz való viszonyulásom mondja ki az ítéletet. Az, ahogyan viszonyulok, ahogy reagálok. Ez maga az ítélet.

Az egyik múzeum igazgatója egyszer személyesen vezetett végig egy ún. „fontos embert” azon a kiállítótermen, ahol a múzeum legértékesebb festményei voltak láthatóak. A látogató unottan végigballagott a képek előtt, éppen csak egy-egy pillantást vetve rájuk, s végül a kijárathoz érve ezt mondta: nos, nem sok gyönyörűségem telt ezekben a mázolmányokban.

Az igazgató szerényen csak ennyit mondott neki: engedje meg uram, hogy emlékeztessem, ezek a festmények évszázadok kritikáját kibírták, s azért kerültek ide, a legféltettebb terembe. Ezek már nem kerülnek zsűri elé, hanem ezek a képek maguk a zsűri. Ők ítélkeznek a néző fölött. Véleményével saját maga fölött mondta ki az ítéletet…

Ugyanez érvényes Krisztussal való kapcsolatomra is. Aki Jézus lényével (életével – Igéjével) találkozva negatívan viszonyul Hozzá és taszítja őt Jézus lénye, az ítéletet mond önmaga felett. Nem Jézus ítélte el azt, hanem ő saját magát.

Isten mindig szereti az embert Jézusban – ezért küldi el Őt – de az ember nem mindig pozitívan viszonyul ehhez a szeretethez. Van, akit ez kimondottan taszít. Ha már jobban kezdtem szeretni a sötétséget, mint a világosságot, akkor „zavar” mindenki, aki Őrá emlékeztet.

Úgy van ez valahogy, ahogy a fiatal Alkibiadész, a züllött életű, de nagy tehetségű ember mondta Szókratésznek: „Gyűlöllek, Szókratész, mert valahányszor rád nézek vagy eszembe jutsz, mindig eszembe jut a saját mocskos életem.”

Vannak, akik Jézus lényével találkozva még többre vágynak, még közelebbi találkozásokra, még több fényre, még több világosságra – és vannak, akiket szinte indulatossá tesz és káromkodásra késztet Jézus lénye. Jézus mindig és mindenképpen leleplezi lelkünk alaphangját, hogy az sötétséggel vagy világossággal telített-e… Vagy így vagy úgy.

Egyszer mindenki kijózanodik. A világosság felragyog. Látni fogom magam teljesen Isten szeretetének fényében. S akkor még egyet dönthetek. Véglegesen.

Forrás, fotó: Vatican News

The post Ítélet appeared first on Mária Rádió Erdély.