Károly atyja a patrícius családból való Medici Margitot vette feleségül, akinek testvérei igen magas hivatalokba jutottak: egyik bátyja, Gian Angelo bíboros 1559-ben IV. Pius néven pápa lett. Ezáltal a Borromei család számára is út nyílt a magasabb hivatalok felé, különösen a két unokaöccsnek: Károlynak, aki klerikus, és Frigyesnek, aki katona volt. A házasságok révén Károly rokonságba került a Gonzaga, a német Altemps, a római Colonna családdal és az urbinói hercegekkel. Később ezeket a családi szálakat az egyházi megújulás érdekében tudta nagyon ügyesen fölhasználni.

Károly a Lago Maggiore mellett, Arona várában született, Erzsébet és Frigyes után a család harmadik gyermekeként. Egész kicsi korában elvesztette édesanyját. Mostohaanyja, Tassea dal Verme nevelte, s úgy határozott, hogy a család számára fenntartott sok egyházi javadalomra való tekintettel Károly klerikus legyen. E határozat szerencsésen egybevágott Károly elgondolásaival, ezért tizenkét évesen reverendát öltött és fölvette a tonzúrát. Ugyanekkor — a kor szokása szerint, amit később ,,visszaélésnek” bélyegeztek — kommendátor apátja lett a római bencés kolostornak, melynek jövedelmét a Borromeiek már évekkel korábban megszerezték maguknak. Ez azt jelentette, hogy az apátsági jövedelem felett Károly, illetve a család rendelkezett, az apáti tisztet pedig egy szerzetes látta el a kolostorban. Károly évi jövedelme kétezer arany volt, ám ő ahelyett, hogy a család rendelkezésére bocsátotta volna, azonnal sajátjaként kezelte és szétosztotta a szegények között.

Tizenhat éves korában a páviai egyetemre küldték, ahol 1559-ben mindkét jogból doktori fokozatot szerzett. Ekkor már néhány éve ő kormányozta az egész családi birtokot, és a bíboros nagybácsi jóvoltából további két apátság javadalma is az övé volt. Ezáltal jelentősen megnőtt személyes jövedelme, de ugyanakkor a kötelezettségei és kiadásai is.

Néhány héttel Károly egyetemi tanulmányainak befejezése után választották meg IV. Piust, aki az akkor huszonegy éves Károlyt azonnal Rómába hívta. 1560. január 31-én bíborossá, nyolc napra rá, február 8-án milánói érsekké nevezte ki, azzal a kikötéssel, hogy Rómában kell maradnia, az érseki teendőket pedig helynök lássa el. Ezek mellé a pápai kúriában hivatalként kapta a szerzetesrendek felügyeletét és az Egyház politikai ügyeinek vezetését, ami azt jelentette, hogy a pápai intézkedések rajta keresztül kerültek ki a kúriából. Károly ekkor még nem is volt pappá szentelve!

Az Egyház ekkor igen mozgalmas időket élt: a pápa ismét egybehívta a trienti zsinatot, Franciaországban vallásháború dúlt, Angliában Erzsébet királynő lépett a trónra és félbeszakadt a katolikus restauráció, amely Tudor Mária alatt kezdődött; II. Fülöp király birodalmában, Flandriában súlyos vallási politikai feszültségek támadtak, Amerikában ki kellett építeni a lelkipásztori hálózatot. Károly pedig teljes hűséggel, nagy kötelességtudással, minden intrika számára elérhetetlenül és rendkívüli munkabírással hajtotta végre a pápai intézkedéseket.

Rómában kiegészítette szellemi képzettségét a katolikus reform szellemében, és fölszámolva a fejedelmi pompát addigi jogi-diplomata alapszemléletét teológiai irányba változtatta meg. Mikor a család Frigyes halála miatt azt kívánta, hogy térjen haza és vegye át a család vezetését, az Egyház iránti elkötelezettségének pecsétjeként pappá szenteltette magát. Hamarosan püspökké szentelték, most már átvehette a milánói egyházmegye tényleges kormányzását.

1565 szeptemberében vonult be Milánóba, olyan pompával, ami akkoriban egy püspököt és bíborost megilletett. Ugyanerre az időpontra hívta össze a tartományi zsinatot, amelyre Lombardia, Piemont, Liguria és Emilia püspökei voltak hivatalosak. A trienti zsinat határozatai alapján e tartományi zsinaton Károly érsek az egyházi élet minden területén: a liturgiában, a javak kezelésében, a klérus képzésében, a jótékonyság ellenőrzésében, az anyakönyvek vezetésében reformokat léptetett életbe. A tartományi zsinat határozatai és Károly intelmei a néphez a többi itáliai püspök számára is mintául szolgáltak.

E határozatok megvalósítása és a fölmerülő nehézségek leküzdése érdekében, továbbá hogy megfelelő munkatársai legyenek és számot adjon azoknak, akik kérdőre vonták, nagyon kiterjedt levelezést folytatott. A milánói Ambrosiana könyvtárban 100 kötetet töltenek meg a hozzá írott levelek!

Fennmaradt levélvázlataiból rekonstruálható munkamódszere: minden kérelmet mérlegelt, és szakértelemmel vetette össze saját véleményét másokéval. Ha egyszer döntött, azt kitartóan védte, és határozottan föllépett mindazokkal szemben, akik találva érezhették magukat, akár Rómában, akár Madridban vagy Milánóban.

Reformjai végrehajtása közben egyre több oldalról támadt ellenállás az érsekkel szemben: a világi klérus (különösen az előkelő családból származó kanonokok), a szerzetesek, a hivatalnokok (a városi helytartó, a szenátus, a spanyol udvar) felől. Amikor föloszlatta a ferencesek humiliáták nevű ágát, egy barát, belopakodva az érsek kápolnájába, rálőtt. Az Egyház bírói joghatósága ügyében nyílt összeütközésbe került II. Fülöp helytartójával, s ezért kiközösítette a helytartót, tudván, hogy ezért a király el is űzheti a püspöki székéből. De ezekből a harcokból Károly győztesen került ki, amit nem annyira szerteágazó kapcsolatainak, mint életszentsége egyre inkább növekvő hírének köszönhetett.

Az érseknek nem voltak illúziói afelől, hogy rendelkezései és reformjai teljesen megszüntetik a visszaéléseket. Ezért teljes erejével a jövő számára perdöntő papnevelés ügye felé fordult, úgy, ahogy azt a trienti zsinat elrendelte. A papságra készülők számára internátust és iskolát nyitott 1565-ben; ez lett a milánói szeminárium őse. A képzésben a világi és az egyházi tudományok összekapcsolódtak, a nevelésben azonban a hangsúly a személyes életszentségre való törekvésre és a jó példára került. Két szemináriummal indult, az egyik a városi, másik a vidéki papságot nevelte. Hamarosan egy harmadikat is nyitott vidéken, majd a svájci völgyekbe küldendő papok számára, akiknek ott protestánsok között kellett működniük, megnyitotta a negyedik, helvét szemináriumot.

E szemináriumok a papság képzését, egy másik intézmény, a Castellis da Castello által 1536-ban alapított ,,Hittaniskola”, amit Károly érsek fölkarolt, a nép javát szolgálta. Az érsek ugyanígy támogatta az Oltáriszentség Konfraternitásokat, amelyek szentségimádással engesztelték az Eucharisztiában jelenlévő Krisztust azért a sok a hitetlenségért és káromlásért, amit a svájci reformátoroktól kellett elszenvednie.

Károly érsek a műveltebb hívők lelki képzésére is gondolt. Páviában megnyitotta a Borromeum intézetet, amely egyetemisták számára — a világi tudományok mellett — hitbeli képzést biztosított. Az intézet a Borromeo család nevét és címerét (Humilitas felírással) kapta meg, s vele együtt a család vagyonából is egy részt. IV. Pius az alapítást 1561-ben hagyta jóvá, és egyházi javadalmakból is juttatott számára, az intézet mégis csak 1581-ben nyílhatott meg tíz növendékkel. 1569- ben volt már Páviában is egy hasonló rendeltetésű ház, a Ghislieri diákotthon, Milánóban egy nemesi kollégium, a Colleggio dei Nobili, ezenkívül pedig a híres milánói Jezsuita Intézet és Gimnázium, amely a föloszlatott Humiliáták házában kapott otthont.

A szent érsek tevékenységének legfontosabb területe azonban mégsem ez volt, hanem egyházmegyéjének látogatása. Az erkölcsi és vallási megújulást leginkább ezzel érte el. Nagyon rendszeresen végezte e főpásztori látogatásokat, nemcsak azért, mert a zsinat így rendelte, hanem mert meg volt róla győződve, hogy csak személyes jelenlétével, buzdításaival és példájával tudja kiirtani a visszaéléseket, és csak így tudja a papokat és a híveket a megújulás útján elindítani és vezetni. Nagyon sok tennivalója volt: helyre kellett állítani az egyházmegyei fegyelmet, a nép körében emelni kellett az erkölcsi élet színvonalát, és föl kellett számolni sok visszaélést a liturgiában. Utazásai közben — az egyházmegyéhez tartozott Graubünden kanton három völgye is! — mindenütt tárgyalt a vezető személyiségekkel, tájékozódott a nép és a papság élete felől, megtudta, mennyire tartják meg az egyházi törvényeket, a szülők mennyire törődnek a gyermekneveléssel, milyen fényűzés folyik a papok öltözködésében, mennyire tartják meg a klauzúra törvényét a kolostorokban, s hogyan kezelik az alapítványokat. Mindezt számadásszerűen rögzítették, hozzátéve az érsek intelmeit és büntető ítéleteit is. Különös figyelmet szentelt a svájci völgyek egyházaira, ahol igen nagy visszaélések történtek: a papok nősültek, gyermekeiket a plébánián nevelték, hit dolgában nagyon sok volt a bizonytalanság; babonák, mágia és halottidézés is gyakori volt. Károly reformtevékenysége minden lehetséges lelkipásztori eszközt, de diplomáciai, politikai, sőt katonai támogatást is igénybe vett.

Lelkipásztori buzgóságát, nagylelkűségét és szervezőkészségét különösen a nagyon veszélyes időszakokban mutatta meg, pl. 1576 nyarán, amikor pestis pusztított Milánóban, s ezt később ,,Szent Károly pestisének” nevezték el. A járvány terjedésével egyre többen menekültek el a városból, a város vezetői mind eltűntek, különösen akkor, amikor a közrend és közellátás egyre súlyosabb kérdéssé vált. Akkor az érsek vette kezébe a gyeplőt, és részben a saját javaival, részben a gazdagok adományaival segített, ahogy csak tudott: ruhát, élelmiszert, gyógyszert adott az embereknek, menhelyeket állítottak föl, a betegeket ideiglenes kórházakba gyűjtötték össze, ahol ápolták őket, és megkapták a szükséges lelki ellátást is. A járvány tetőpontján zárlatot kellett elrendelni mindazok számára, akik saját házukban maradtak. Ezeknek az érsek ambuláns szolgálatot szervezett, főleg a betegek és haldoklók számára. Mivel a templomokat a fertőzés veszélye miatt bezárták, az utcasarkokon és útkereszteződésekben állítottak föl oltárokat, és a papok ott miséztek.

Károly érsek lelki élete, mint a katolikus megújulás valamennyi nagy szentjénél (Loyolai Szent Ignác, Néri Szent Fülöp, Keresztes Szent János), egészen Krisztus követésére irányult. Az Ő szenvedésén elmélkedett, és engesztelését tűzte ki célul. Ebből született az az elhatározása, hogy saját életében Krisztus keresztútját akarja megélni. Így érthetjük meg, hogy Károly miért szerette annyira a Novara közelében lévő Monte di Varallót, melynek oldalában oszlopok álltak, rajtuk a megváltás misztériumának képei. Élete utolsó évében itt akarta a Virágvasárnapot megülni, s itt végezte általános gyónását a jezsuita Adorno páternál. Életének minden hibáját meg akarta gyónni, böjtöléssel és kemény vezekléssel fenyítette magát.

Amikor Milánóba visszatért, az orvosok már csak azt tudták megállapítani, hogy testi ereje elfogyott. Károly teljes nyugalommal fogadta ezt, majd fölvette a betegek szentségét, és 1584. november 3- án Milánóban meghalt. V. Pál avatta szentté 1610-ben. Ünnepét 1613-ban vették föl a római naptárba november 4-re.

Kérünk, Istenünk, őrizd meg Egyházadban azt a lelkületet, amellyel Borromei Szent Károlyt eltöltötted, hogy Egyházad mindig megújulhasson, és meg tudja mutatni a világnak a te Fiadat, a mi Urunkat, Jézus Krisztust!

Forrás: katolikus.hu

The post Borromei Szent Károly appeared first on Mária Rádió Erdély.

1569-ben érkeztek meg Limába, és az egyik külvárosi házban Anna december 9-én egy kisfiút hozott a világra, akit a Martinico, Márton névre kereszteltek. Édesanyja annyi gonddal nevelte Mártont és nővérét, hogy a gyermekek hamarosan a szomszédok mintaképei lettek.

Juan lovag azonban egyszer csak megjelent a nyomorúságos kis lakásban: a gyermekeiért jött. Mindkettőt adoptálta és magával vitte őket Guayaquilba, ahová az alkirály rendelte őt. Diego de Miranda házánál teljesített szolgálatot, s állandóan a nyomában volt a két kisgyermek. Egyszer csak föltették neki a kérdést: valójában miért kíséri őt állandóan ez a két kis mulatt? Ez volt az első alkalom, amikor Márton a megalázó ,,mulatt” szót hallotta.

Számunkra a mulatt faji megjelölés: néger és fehér bőrű szülők gyermekét jelenti. Akkoriban Közép-Amerikában ez nem faji megbélyegzést, hanem nagyon alacsony társadalmi réteghez való tartozást jelentett. A spanyol gyarmatokon ugyanis a rangsor ez volt: spanyol, indián, néger, és utoljára a mulatt. Annát emiatt nem vette feleségül és nem vitte magával a gyermekek atyja. Sőt, amikor kinevezést kapott a panamai kormányzóságra, a két gyermeket is visszaküldte Limába, az anyjukhoz.

Márton egy Mateo Pasto nevű fürdőmesternél tanulta ki a mesterséget, s melléje sebészi és gyógyszerészi képesítést is szerzett, azaz a mi fogalmaink szerint orvos lett. A sebesültek és a különböző fekélyektől szenvedő betegek egyre szívesebben keresték föl a fiatal, segítőkész orvost, hogy gyógyulást találjanak nála. Márton fáradhatatlan volt a szolgálatban; s az emberek egyszer csak suttogni kezdték, hogy csodás gyógyításokat is művel.

Reggelenként Márton a Szent Lázár-plébániatemplomban misét hallgatott, aztán késő estig a betegeket szolgálta. Rövidesen akkora híre lett és oly sokan keresték, hogy elhatározta: visszavonul ebből a népszerűségből. Édesanyja beleegyezésével egy szép reggelen elindult, hogy fölvételét kérje a domonkosok kolostorába.

A prior az első percben világosan tudtára adta: befogadják, de számítania kell arra, hogy a bőre miatt nem lehet sem pap, sem sem teljes jogú segítő testvér, hanem meg kell elégednie azzal, hogy szolgaként alkalmazzák és csak a harmadrendben tehet fogadalmat. Maga a prior is tudta, hogy nem ez illetné Mártont, de az érvényben levő előírások értelmében nem tehetett mást. Márton is tudatában volt a sérelemnek, ami érte, s az ereiben csörgedező spanyol vér föl is lobbant, mikor szaktudására és korábbi népszerűségére gondolt, mégis legyőzte indulatait és elhatározta, hogy ilyen körülmények között is kéri fölvételét.

Ezután kilenc év telt el, amíg 1603. június 2-án végre véglegesen megerősítették a fölvételét: harmadrendi laikus testvér lett. Közben Márton a kolostorban betegápolóként működött, és fokozott szeretettel és tapintattal ápolta a rászorulókat. Reggelenként az első szentmisén vett részt, napközben szolgált, az éjszakák jelentős részét pedig imádságban és virrasztásban töltötte. Hamarosan az egész konvent tisztelettel nézett rá, szentnek tartották. Mikor a fölvételét véglegesítették, kinevezték betegápoló testvérnek. Általános csodálatot váltott ki odaadása, amellyel szolgálatait végezte.

Limában a 16. század végén tíz kórház működött. Külön kórháza volt a férfiaknak és a nőknek — külön-külön a spanyoloknak, az indiánoknak és a négereknek –, valamint a gyermekeknek s a leprásoknak. A kórházakon belül pedig minden társadalmi rétegnek külön része volt. Márton munkássága következtében a domonkosok kolostora hamarosan inkább hasonlított kórházhoz, mint szerzetesházhoz: szinte minden cellában betegek feküdtek, minden megkülönböztetés nélkül. Amikor a prior megelégelve a dolgot kiutasította betegeit, Márton a nővére házát alakította át kórházzá.

Sikerült ugyanis megnyernie a nővérét, hogy legyen a segítőtársa. Ugyancsak az ő hatására nyitott egykori mestere, Mateo Pasto árvaházat, a domonkosok szegénykonyhát nyitottak a konventjükben, és számtalan más karitatív intézmény nyílt szerte a városban.

Márton tevékenységi köre pedig egyre bővült: a legszegényebbek éppúgy jöttek hozzá segítségért vagy legalább jó tanácsért, mint az előkelők. Maga a perui alkirály is gyakori vendége volt, és e barátság lehetőséget adott Mártonnak arra, hogy a legnyomorultabbakon is tudjon segíteni.

Megszámlálhatatlan csodát tulajdonítottak neki, de a legnagyobb csoda alázatossága volt, amellyel szüntelen imádságban és határtalan szeretetben élt.

Vezeklései, a szünet nélküli munka, a napi két-három órai alvás fölemésztette energiáit. 1639 őszén tífuszban megbetegedett. Miközben a láz gyötörte, életszentségét végre elismerték a városbeliek és a rendje is. Az alkirály is fölkereste a haldoklót szerzetesi cellájában.

November 3-án halt meg. XVI. Gergely pápa 1837-ben boldoggá, XXIII. János pápa 1962. május 6-án szentté avatta. A Szentszék Márton oltalma alá helyezte Peru szociális ügyeit, s amikor Peru püspöki kara megszervezte a ,,Perui Szociális Hetek”-et, őt választották patrónussá. A világ különböző országaiban az egészségügyért dolgozók védőszentjeként tisztelik. Ünnepe november 5-én volt, 1969-ben áttették november 3-ra.

Istenünk, ki Szent Mártont az alázat útján elvezetted a mennyei dicsőségbe, kérünk, segíts, hogy példáját követve mi is méltók legyünk az örök boldogságra!

Forrás: katolikus.hu

The post Porres Szent Márton appeared first on Mária Rádió Erdély.

Az Egyház a testi feltámadás és az örök élet hitével és az ebből fakadó reménnyel éli meg a halottak tiszteletének ősi cselekedetét, melynek minden nép a maga módján tesz eleget. Az Egyház kezdettől fogva imádkozik a megholtakért.

Szent Odilo clunyi apát kezdeményezte, hogy miután mindenszentek ünnepén az Egyház megemlékezik a mennyország szentjeiről, másnap az összes megholtról is emlékezzünk meg. 998-tól tartják az ünnepet, majd a 11. században a clunyi bencések hatására széles körben elterjedt. Az Egyház az ünnepen bizalommal kéri a Mindenhatót: „add kegyelmedet elhunyt gyermekeidnek, hogy a földi élet halandóságát legyőzve örökre szemlélhessenek téged, aki alkottad és megváltottad őket”.

„Krisztus nem akart a haláltól menekülni, és minket sem tudott volna semmi mással jobban megmenteni, mint éppen halálával. Így tehát az ő halála mindenki élete lett” – Szent Ambrus püspök – testvére haláláról elmélkedve – e szavakkal foglalja össze a kereszténység legfőbb tanítását a halálról és a feltámadásról.

Forrás: MKPK Sajtószolgálat

The post Halottak napja appeared first on Mária Rádió Erdély.

A katolikus újjáéledés érdemlegesen csak a XVIII. század elején kezdődött. 1730 őszén az egri püspök megbízásából piarista atyák vették át a szigeti plébánia vezetését, akik 1736-ban fogtak hozzá a templom építéséhez, amelyet Borromeo Szent Károly tiszteletére szenteltek fel, mely manapság az egyetlen még meglevő katolikus templom a városban. Borromeo Károly a milánói hercegség egyik legnevezetesebb családjából származott, amelynek a Lago Maggiore mentén kastélyai és földbirtokai voltak. 1584. november 3-án Milánóban halt meg, V. Pál avatta szentté 1610-ben. Ünnepét 1613-ban vették föl a római naptárba november 4-re. A város több kiemelkedő lelki hivatást ellátó papot adott az egyháznak. A római katolikus templom nemcsak a főtér házsorának, hanem az egész településnek kiemelkedő épülettömbje, amely a tűzvészek, rongálódások, átalakítások után máig őrzi kívül és belül eredeti formáját, kinézetét. A templom gyönyörű, érett barokk épület, egyike a legszebbeknek, legmutatósabbaknak az egész egyházmegyében. Belső díszítés csak a nagykárolyi Kalazanci Szent József, vagy a nagybányai Szentháromság plébániatemplomhoz mérhető. Mutatós oltárok, jó szintű festmények díszítik. Szép és régi a templom bútorzata és csillárja is. A főoltáron Mezei József oltárképe látható, Borromeo Szent Károlyt ábrázolja. 6 mellékoltára van, a két első oltáron a Jézus Szíve, valamint a Szűzanya szobrok vannak, a többi oltárképeken Kalazancy Szent József, Világósító Szent Gergely, Nepomuki Szent János és Paduai Szent Antal láthatók. A templom tornyában négy harang található. A templomot Schönherr Ágoston apát-plébános működése alatt hozták rendbe. A belső festést is ő rendelte meg. A művészi freskók – Szűz Mária mennybevitele a szentély felett, a hit, remény, szeretet, és a magyar szenteket ábrázoló képek – Jakobey Károly budapesti festőművész (1887-ben elkészült) munkái, Novák Antal plébánosságának idején, és ő vezette az akkori templomfestés munkálatait is, minek során a boltozatokat rokokó stílusú ornamentikával díszítették. A festést 1930-ban felújították, helyükön hagyva az eredeti képeket.

A plébánia a Szatmári Római katolikus egyházmegye Máramarosi főesperesi kerülethez tartozik. A templom búcsúját november 4-én tartják, örökös szentségimádási nap március negyedik vasárnapja.

Összeállította: Gábor Anna

Fotó: Szűcs Tímea

The post A hét plébániája: Máramarossziget appeared first on Mária Rádió Erdély.

A mai evangéliumban Jézus egyik legismertebb, legszebb, ugyanakkor egyik legmélyebb tanítását halljuk: a nyolc boldogságot.

Ha igazán figyelmesen hallgatjuk ezeket a szavakat, talán megérezzük, hogy Jézus egészen másképpen beszél a boldogságról, mint ahogyan mi, emberek szoktunk. Mi azt mondjuk, hogy boldog az, akinek jól megy az élete, a sorsa. Jézus azt mondja, hogy boldog, aki sír. Mi azt mondjuk, hogy boldog az, akinek sok mindene van. Jézus azt mondja, hogy boldog a lélekben szegény. Mi azt mondjuk, hogy boldog az erős, aki képes érvényesíteni az akaratát. Jézus azt mondja, hogy boldogok a szelídek. Mi azt mondjuk, hogy boldog az, aki vissza tud vágni annak, aki megbántotta. Jézus azt mondja, hogy boldogok az irgalmasok. Mi azt mondjuk, hogy boldog az, aki győz. Jézus azt mondja, hogy boldog az is, akit üldöznek az igazságért.

Mintha Jézus megfordítaná mindazt, amit a világ a boldogságról gondol. Pedig nem arról van szó, hogy Jézus azt szeretné, hogy az ember szenvedjen. Nem arról van szó, hogy Isten örül a könnyeinknek, a nélkülözésünknek vagy az üldöztetésünknek. Jézus valami sokkal mélyebbet mond, azt mondja, hogy ember, a boldogságod nem attól függ, hogy éppen mi történik körülötted.

A boldogság legmélyebb forrása az, hogy Istenhez tartozol. Lehet, hogy könnyes a szemed, de Isten akkor is veled van. Lehet, hogy szegény vagy, de Isten akkor is szeret. Lehet, hogy mások nem értenek meg, de Isten ismeri a szívedet. Lehet, hogy igazságtalanság ér, de ezt Isten látja. Lehet, hogy elveszítettél valakit, de Isten nem hagy el. Lehet, hogy betegséggel küzdesz, de Isten melletted marad. Lehet, hogy úgy érzed, senkinek sem vagy fontos, de Isten számára felbecsülhetetlen értékű vagy. Ezért a nyolc boldogság tulajdonképpen nyolc ablak, amelyen keresztül beláthatunk Isten országába.

Testvéreim! Az első boldogság így hangzik: „Boldogok a lélekben szegények, mert övék a mennyek országa.” Mit jelent lélekben szegénynek lenni? Nem azt jelenti, hogy valaki értéktelen, nem azt jelenti, hogy nem szabad semmivel rendelkeznie. A lélekben szegény ember az, aki felismeri, hogy Isten nélkül nem vagyok elég önmagamnak. Ez nagyon fontos felismerés.

A világ ugyanis azt tanítja, hogy légy önálló, ne függj senkitől, oldj meg mindent egyedül, te irányítod az életedet! Jézus pedig azt mondja, hogy van egy pont, ahol be kell ismerned, hogy „Uram, szükségem van rád.” Talán éppen ez az egyik legnehezebb mondat, mert a büszkeségünk azt mondja, hogy én megoldom, erős vagyok, nincs szükségem segítségre, majd én megmutatok, ki vagyok én. De elérkeznek életünkben olyan pillanatok, amikor rádöbbenünk, hogy nem tudunk mindent megoldani. Ez lehet egy súlyos betegség, egy haláleset, egy családi válság, egy gyermekért érzett aggodalom, egy tönkrement kapcsolat, egy olyan probléma, amelyből nem látjuk a kiutat és egyszer csak elfogynak a szavaink, elfogy az erőnk és talán csak ennyit tudunk mondani: „Istenem, segíts!” Testvérem! Lehet, hogy éppen abban a pillanatban vagy a legközelebb Istenhez.

A második boldogság talán még különösebb: „Boldogok, akik sírnak, mert ők vigasztalást nyernek.” Hogyan lehet boldognak nevezni azt, aki sír? Mindannyian ismerjük a könnyeket. Van, aki azért sír, mert elveszítette valamelyik szerettét, van, aki azért sír, mert beteg, van, aki gyermekéért sír, van, aki azért, mert magányos, van, aki azért, mert csalódott valakiben, van, aki azért, mert ő maga követett el valamit, amit nagyon megbánt.
És vannak könnyek, amelyeket senki sem lát. Nappal mosolygunk, beszélgetünk, dolgozunk, talán még tréfálkozunk is, de amikor este egyedül maradunk, előjönnek a könnyek. Talán mások nem is tudják, milyen fájdalom van bennünk, de Isten tudja és ezért Jézus szava különleges vigasztalás: „Boldogok, akik sírnak, mert ők vigasztalást nyernek.”

Nem azt mondja, hogy ne sírjatok! Hiszen Jézus maga is sírt. Lázár sírjánál Jézus könnyezett. Isten Fia nem szégyellte a könnyeket és ezért nekünk sem kell szégyellnünk. A könny van, amikor éppen a szeretet mélységének a jele. Azért sírunk mert fáj valakinek az elvesztése, mert nagyon szerettük, azért fáj egy kapcsolat szétesése, mert fontos volt, azért fáj gyermekünk szenvedése, mert szeretjük. A könny sokszor a szeretet ára.
Testvérem! Lehet, hogy van olyan könnyed, amelyről senki nem tud. Lehet, hogy van olyan fájdalmad, amelyet évek óta hordozol. Talán benned van valakinek egy mondata, amelyet soha nem felejtettél el. Talán fáj egy elutasítás, egy csalódás és ilyen helyzetedben Jézus melléd ül és azt mondja, hogy „látom gyermekem mi van benned!” Milyen sokat jelent, amikor valaki nem magyarázni akarja a fájdalmunkat, hanem egyszerűen velünk marad és a mi jó Istenünk ilyen, aki megígéri: „Veled vagyok gyermekem.”

A harmadik boldogság pedig így szól: „Boldogok a szelídek, mert ők öröklik a földet.” Szelídnek lenni nem azt jelenti, hogy gyengék vagyunk. Jézus szelíd volt, de nem volt gyenge, mert volt bátorsága kimondani az igazságot, volt bátorsága szembeszállni a képmutatással, volt bátorsága vállalni a keresztet.
A szelídség nem gyengeség, a szelídség fegyelmezett erő. A szelíd embernek volna ereje visszaütni, de nem üt vissza, volna lehetősége megalázni a másikat, de nem teszi és nagyon tudna fájdalmat okozni, de inkább gyógyítani akar.

Jézus tovább folytatja a negyedik boldogsággal: „Boldogok, akik éhezik és szomjazzák az igazságot, mert ők kielégítést nyernek.” Az éhes ember ételt keres, a szomjas ember vizet keres. Jézus azt mondja, hogy ilyen erősen vágyakozz az igazságra. Fel kell tennünk magunknak a kérdést, hogy mire vagyok igazán éhes? Mire szomjazik a szívem? Vajon a pénzre, az elismerésre, a sikerre, a mások dicséretére, vajon arra, hogy nekem legyen igazam, vagy az Istenre?

Testvéreim! Elérkezünk az ötödik boldogsághoz: „Boldogok az irgalmasok, mert nekik is irgalmaznak.” Mi az irgalom? Az irgalom több, mint sajnálat. Az irgalom azt jelenti, hogy a másik nyomorúsága megérinti a szívemet, és cselekvésre indít.

Jézus egész élete irgalom. Találkozik a beteggel és meggyógyítja. Találkozik a bűnössel és felemeli. Találkozik az éhezővel és enni ad neki. Találkozik a síróval és vigasztalja. Találkozik az elveszettel és megkeresi. Találkozik a bűnbánóval és megbocsát neki. És végül találkozik az emberiség bűnével és odaadja önmagát a kereszten.

Milyen könnyen ítélkezünk mások felett és milyen szépen tudjuk mondani: „Hogyan tehette ezt?” „Én ilyet soha nem tennék.” „Milyen ember ez?” De gondoljunk bele, ha Isten ugyanolyan szigorúan ítélne bennünket, ahogyan mi ítéljük egymást, mi lenne velünk? Mi is irgalomból élünk, ezért amikor látjuk mások gyengeségét, emlékezzünk saját gyengeségünkre. Amikor más elesik, ne rúgjunk bele, nyújtsuk ki a kezünket, mert talán holnap nekünk lesz szükségünk egy kézre.
Jézus hatodik boldogsága a következő: „Boldogok a tiszta szívűek, mert meglátják Istent.” Mit jelent tiszta szívűnek lenni? A tiszta szív olyan szív, amely nem akar kettős életet élni, nem akar egy ember lenni Isten előtt és egészen más ember lenni az emberek előtt. A tiszta szív azt mondja, hogy Uram, azt szeretném, hogy az életem őszinte legyen előtted. Isten előtt nincs szükségünk álarcra azonban az emberek előtt gyakran viselünk álarcot.

Testvéreim! Jézus így szól a hetedik boldogságban: „Boldogok a békességszerzők, mert őket Isten fiainak fogják hívni.” Figyeljük meg, hogy Jézus nem egyszerűen a békességben élőket nevezi boldognak, hanem a békességszerzőket. Nagy különbség van a kettő között. Békességben élni néha könnyű. Ha mindenki úgy gondolkodik, mint mi, ha mindenki elfogad bennünket, ha senki nem mond ellent, és ha minden a kedvünk szerint történik, akkor talán nincs nehéz dolgunk. De békességet szerezni egészen más. Ahhoz sokszor le kell mondanunk a büszkeségünkről. Meg kell tanulnunk meghallgatni a másikat. Néha nekünk kell először bocsánatot kérnünk. Máskor nekünk kell megtennünk az első lépést a kibékülés felé. A békességszerző nem csupán azt mondja, hogy én nem akarok veszekedni senkivel, hanem azt is kérdezi, hogy mit tehetek azért, hogy a másik ember szívében is béke szülessen?

Könnyű azt mondani, hogy én békés ember vagyok, csak a többiek nehéz természetűek. Én nem haragszom senkire, csak éppen nem beszélek vele. Én megbocsátottam, de soha többé nem akarom látni. Vajon ez az a békesség, amelyről Jézus beszél? A keresztény béke nem egyszerűen a veszekedések hiánya. A béke Isten ajándéka, amelyet nekünk is tovább kell adnunk.

Milyen szomorú, amikor valaki a temetésen sírva mondja: „Bárcsak még egyszer beszélhettem volna vele! Bárcsak bocsánatot kértem volna tőle! Bárcsak nem engedtem volna, hogy a harag elválasszon bennünket!” Testvéreim, miért várnánk addig? Ha ma még lehetőségünk van rá, tegyük meg a békesség első lépését! Ha valakit megbántottunk, kérjünk bocsánatot! Ha valaki ellenünk vétett, kérjük Istent, hogy adjon erőt a megbocsátáshoz!
Jézus ezután egy nehezebb boldogságot hirdet meg, a nyolcadikat: „Boldogok, akiket üldöznek az igazságért, mert övék a mennyek országa.” Az első pillanatban talán azt gondoljuk: Uram, miért kellene boldognak lennem, ha igazságtalanság ér? Miért lenne boldogság az, ha valaki a jó szándékom ellenére rosszat mond rólam? Miért kellene örülnöm annak, ha becsületes életem miatt kinevetnek? Ezek jogos kérdések.

Jézus azt mondja, hogy amikor valóban az igazságért, Isten törvényéért és a jóért szenvedünk, akkor ne veszítsük el a hitünket, mert az igazság követése néha áldozatot követel. Gondoljunk arra az emberre, aki nem hajlandó hazudni, még akkor sem, ha ezzel előnyhöz juthatna. Lehet, hogy mások kinevetik, és azt mondják neki: „Te vagy az egyetlen, aki ilyen becsületes akar lenni? Mindenki így csinálja!” De ő tudja, hogy a lelkiismerete fontosabb a pillanatnyi előnynél. Gondoljunk arra a fiatalra, aki nem akar részt venni társai gúnyolódásában, nem akarja megalázni a gyengébbet, és nem akarja követni a többiek rossz példáját. Talán emiatt őt is kinevetik, kiközösítik, vagy azt mondják róla, hogy különc. Mégis kitart, mert tudja, hogy nem az a fontos, mit mond róla a tömeg, hanem az, hogy mit lát benne Isten. Gondoljunk arra az idős emberre, aki hosszú évek óta hűségesen imádkozik, vasárnaponként részt vesz a szentmisén, és igyekszik keresztény módon élni. A környezete talán azt mondja neki: „Minek még mindig templomba járni? Minek imádkozni? Már úgysem változik semmi!” De ő továbbra is imádkozik, mert tudja, hogy az Istennel való kapcsolat nem haszontalan időtöltés, hanem lelki életének forrása.

Testvéreim! A keresztény ember nem mindig kap elismerést azért, mert jót tesz. Néha éppen azért kerül nehéz helyzetbe, mert nem hajlandó rosszat tenni. Ez persze nem jelenti azt, hogy nekünk mindig igazunk van. Keresztény emberként is tévedhetünk, és néha éppen a büszkeségünk miatt gondoljuk azt, hogy üldöznek bennünket, amikor valójában jogos figyelmeztetést kapunk. Ezért fontos a lelkiismeret-vizsgálat. Meg kell kérdeznünk magunktól, hogy valóban az igazságért szenvedek, vagy azért, mert nem akarom elfogadni a saját hibáimat? Krisztushoz vagyok hűséges, vagy csupán a saját akaratomhoz ragaszkodom? Az igazságért vállalt szenvedéshez alázat is szükséges.

Testvérem, ha valaha azért ér bántás, mert becsületes akarsz maradni, mert meg akarod tartani Isten parancsait, vagy mert nem akarsz részt venni a rosszban, ne gondold, hogy Isten elhagyott! Lehet, hogy az emberek nem értékelik a hűségedet. Lehet, hogy nem kapsz érte jutalmat. De Isten látja a szívedet, és előtte semmi szeretetből vállalt áldozat nem vész el.

Jézus tovább folytatja: „Boldogok vagytok, ha miattam gyaláznak titeket és üldöznek, ha hazudozva mindenféle gonoszsággal vádolnak titeket.” Jézus nem titkolja el tanítványai elől a keresztény élet nehézségeit. Nem ígéri, hogy aki követi őt, azt mindenki szeretni fogja. Nem ígéri, hogy a hívő ember életéből eltűnnek a félreértések, a rágalmak és a fájdalmak. Egy dolgot azonban megígér, hogy nem a gyalázkodásé lesz az utolsó szó, hanem Istené.
Milyen fájdalmas dolog, amikor valakit hamisan vádolnak! Amikor tudjuk, hogy nem tettünk meg valamit, mégis úgy beszélnek rólunk, mintha bűnösök lennénk. Amikor jót akarunk, de rosszat feltételeznek rólunk. Amikor segítünk valakinek, de később úgy állítják be, mintha önző szándék vezetett volna bennünket. A rágalom különösen azért fájdalmas, mert nemcsak a jelenünket sebzi meg, hanem a mások előtt kialakult jó hírünket is tönkreteheti. Ilyenkor gyakran azonnal védekezni akarunk. Szeretnénk mindenkinek bebizonyítani, hogy ártatlanok vagyunk. Magyarázkodunk, vitatkozunk, visszavágunk. Néha még mi is olyan szavakat mondunk, amelyeket később megbánunk.

Jézus azonban más útra hív bennünket. Nem arra, hogy soha ne védjük meg az igazunkat. Nem arra, hogy minden hazugságot szó nélkül hagyjunk. Hanem arra, hogy az igazság védelmében se veszítsük el a szeretetet. Lehet határozottan nemet mondani a hazugságra anélkül, hogy gyűlölnénk a hazugság terjesztőjét. Lehet tisztázni egy igazságtalan vádat anélkül, hogy bosszúra törekednénk. Lehet segítséget kérni, ha becsületünket vagy biztonságunkat veszély fenyegeti, miközben a szívünkben Istenre bízzuk a végső ítéletet.

Kérjük tehát a Szentlelket, hogy amikor békét kell teremtenünk, adjon nekünk bátorságot. Amikor az igazság mellett kell kiállnunk, adjon nekünk erőt. Amikor pedig igazságtalanság ér bennünket, őrizze meg bennünk a hitet és a szeretetet. Ne a gyűlölet legyen erősebb bennünk, hanem Krisztus! Ne a bosszú vezessen bennünket, hanem az irgalom! Ne az emberek véleménye legyen életünk legfőbb mércéje, hanem Isten igazsága! És amikor majd életünk végén megállunk az Úr előtt, bárcsak elmondhassuk: „Uram, nem voltam tökéletes. Sokszor hibáztam, sokszor elbuktam, sokszor nehezen bocsátottam meg. De igyekeztem hozzád hűséges maradni. Kerestem a békét, törekedtem az igazságra, és a nehézségek között is a te szeretetedbe kapaszkodtam.” Milyen nagy kegyelem lenne, ha Krisztus egyszer nekünk is ezt mondaná: „Jól van, te hűséges szolga! Menj be urad örömébe!” Ámen!

Csiszér Imre erzsébetbányai plébános

The post Mindenszentek ünnepe appeared first on Mária Rádió Erdély.

Nem bűntelen emberek voltak ők sem, hanem azok, akik folyamatosan kinyitották magukat Isten felé, s így folyamatosan váltak áttetszőkké, átlátszókká. Egyre inkább átengedték magukban és magukon a Szentélek fényét és ezáltal formálták át környezetüket kedvességgel, türelemmel, szeretettel. Egyre tudatosabbakká váltak: tudták múltjukat, elengedték megkötöző megszokásaikat és bűneiket is és így váltak őszintévé és nyitottá mindenkivel és őszintékké váltak önmagukkal is. Így egyre nagyobb hálával élték meg a jelent, ahol Isten van – hiszen Ő az Örök Jelen. Isten barátaivá váltak, hiszen a jelen pillanatban élésükkel közvetlenül élték meg Istennel való kapcsolatukat egyszerűen és nagyszerűen.

A barokk korban különösen, de amúgy minden időben megvolt az a hajlam, hogy kiszínezzék a szentek életét olyan elemekkel, hogy ezzel mintegy elérhetetlenné váltak számunkra. Nem volt ez szándékos és nem is kritika részemről, de azt sem szabad elfelednünk, hogy a szentek életét nem ők írták magukról, hanem mások írták róluk – és ezzel sajnos legtöbb esetben a szentség lényegét tették elérhetetlenné. Nem rossz szándékkal tették ezt, mert példaként akarták elénk állítani, csak így távolabb kerültek tőlünk.

Vannak kivételek, akik önéletrajzot írtak magukról, vallomásokat tettek magukról, amelyekből láthatjuk vívódásaikat, harcaikat, de törekvéseiket is.

Az életszentség nem távolság és eltávolodás mindentől és mindenkitől, hanem őszinte és tiszta – az Istennel való életből fakadó – közelség, amely ízt ad ennek a sokszor íztelen világnak.

„Ti vagytok a föld sója” (Mt 5,13) – mondja Jézus. Ez kijelentés, de egyben megbízás is, hogy ízt adjak annak a környezetnek, amelyben élek. Hajlamos vagyok ugyanis arra gondolni, hogy máshol és másképp könnyebb lenne az élet, de oda is magamat vinném, tehát kezdjem el ott, ahol éppen élek és dolgozom.

Ilyen egyszerű és nagyszerű emberek most is élnek körülöttünk, akik mindennap tudatában vannak annak, hogy van ugyan bűnökkel teli múltjuk, de Isten jelenében és jelenlétének tudatában formálják jövőjüket – a Szentlélekkel és a Szentlélekben olyannyira, hogy már nem is ők élnek, hanem a bennük élő Krisztus.

„Élek, de már nem én, hanem Krisztus él énbennem” (Gal 2,20) – fogalmazza meg ezt Szent Pál apostol.

Az újjászületés a Szentlélekben való élet. Ő hordoz és én ráhagyatkozom szívvel, lélekkel, értelemmel – egész lényemmel.

Ez az újjászületés kezdete! Az újjászületett ember a Szentlélek szabadságában él. Nemcsak hiszi Istent, hanem tudja is. Egyre inkább Őbenne él, átéli az Istennel való egységet. Az újjászületett ember nemcsak fejében él, hanem szívében is. Érzi és tudja lelke mélyén a benne lakó Isten képét és egyre inkább ezt a képet akarja megmutatni.

A szentek a Nyolc Boldogság emberei. Tudatosítják magukban és másokban Isten jelenlétét és átengedik magukon az Ő fényét. Ezt jelenti az első boldogság, vagyis lélekben szegénnyé válnak, hogy Isten igaz fénye ragyogjon át rajtuk és nem a saját csalóka fényük, amely az önfényezés erőlködése. Önmagukon keresztül Istent adják, ezért tiszták és őszinték. Így válnak helyes módon önmagukká. Nem önmagukat valósítják meg, hanem Istent engedik át magukon és így válnak önmagukká.

Nem valamikor majd leszek szent, nem valamikor majd válok önmagammá, hanem már most – MA – dolgozom ezért. Éljek a jelenben, ahol Isten is van – és így a szentség, az önmagammá válás helyes útján vagyok. Amikor hazudok magamnak, ez pontosan a másik út, ami elvezet Istentől – az álszentség útja.

Amikor Mindenszentekre tekintünk, akkor a megérkezettekre tekintünk és kérjük őket, segítsenek nekünk azzal, hogy bíztatnak a „lelátóról”.

Szentté válni ugyanis nem lehet egyedül. Segít ebben sokszor a „kellemetlen” munkatárs vagy családtag, vagy bárki, aki tükröt tart. Ez sokszor kellemetlen, de ha elismerem azt, akit látok a tükörben, máris őszinte lettem magammal és tettem egy lépést Istennel önmagam és a másik felé.

Kosztolányi Dezső egyik elbeszélésében leírja, hogy mint gyereknek vasárnapi játék közben elszakadt a nadrágja. Egyházi iskolába járt, a szigorú paptanár behívta a szobájába. A kisfiú a büntetéstől való félelmében alig mert belépni. Annál nagyobb volt a meglepetése, amikor tűvel, cérnával, foltozófával a kezében fogadta és nekilátott a szakadás bevarrásához. Közben így töprengett: „először is megdöbbentem azon, hogy közösséget vállal egy nebulóval és cinkostársként leplezi azt, amit büntetnie kellene. Másrészt azon tépelődtem, vajon nem jut- e pokolba, mivel vasárnap tilos dolgozni, varrni? Most már tudom, hogy nem kell féltenem. Azóta, ha szentekről, földi angyalokról hallok, mindig tűvel, cérnával és foltozófával képzelem el őket.”

Így ünnepeljem őket és kövessem a szelíd és irgalmas szívű Jézust, hogy részesüljek másokkal együtt Mindenszentek dicsőségében.

Sajgó Balázs

Forrás, fotó: Vatican News

The post Önmegvalósítás appeared first on Mária Rádió Erdély.