Bernadettnek 1858. február 11. és július 16. között a Lourdes melletti Massabielle-barlangban tizennyolc látomása volt. Elragadtatásba esett, s egy ismeretlen ,,Hölgy” ezeket mondta a tizennégy éves kislánynak: ,,Imádkozz a bűnösökért!” — ,,Bűnbánat, bűnbánat, bűnbánat!” — ,,Mondd meg a papoknak, azt akarom, hogy itt kápolnát építsenek nekem.” — ,,Körmenetben jöjjetek ide.” — ,,Menj, igyál a forrásból, és mosdj meg a vizében!” Ez utóbbi fölszólításra a kis látnok kezével kaparni kezdett a barlang alján, és fölfakadt egy forrás, amely ma is ontja magából a vizet.

A barlangnál történt jelenések és a forrásnál egymást követő gyógyulások a hívő és a hitetlen világot egyaránt megmozgatták. A papság eleinte határozottan elutasította, hogy foglalkozzék az üggyel, sőt, egyenesen ellenségesen fogadták a híreket. A ,,Hölgy” nem jelent meg mindig, amikor Bernadett várta, de amikor megjelent, elragadtatásában természetfelettien megszépült a kislány, tisztaság és megilletődöttség sugárzott belőle, annyira, hogy a szemlélők között még a legkeményebb szívűek szemébe is könnyek szöktek. A látomások idején a Bernadett köré gyűlt tömegben semmi nyoma nem volt a hisztériának vagy más szokásos zűrzavarnak. Az 1858. július 16-i jelenés után Bernadett nem látta többé a Szűzanyát, aki megígérte neki, hogy boldoggá teszi, de nem itt a földön.

A jelenések utáni években Bernadettnek sokat kellett szenvednie. Sokan úgy vélték, kötelességük kivallatni a látnokot, hogy leleplezzék a hazugságot. Volt, akit ellenséges szándék vezetett, volt, akit a puszta kíváncsiság. Kérdezték, vádolták, csapdákat állítottak eléje, Bernadett pedig mindig ugyanazzal a nyílt egyszerűséggel és őszinteséggel válaszolt. Nem díszítette, nem bővítette elbeszélését. Menekült mindentől, ami fölhívhatta rá a figyelmet, és soha senkitől egy fillért sem fogadott el, még családja javára sem, pedig ugyancsak szükségük lett volna rá. Soha nem vesztette el a türelmét, jóllehet gyötrelem volt számára mindig készen állni a látogatók fogadására és napjában hússzor is megszakítani mindennapi munkáját. Türelemmel fogadott mindenkit, és válaszolt az őszinte érdeklődők és gonosz kíváncsiskodók kérdéseire egyaránt.

Legnagyobb vágya az volt, hogy eltűnhessen a világ szeme elől. Végre 1868-ban fölvételt nyert a nevers-i Iskola- és Szeretet-Nővérek közé. Belépését egy ideig betegsége késleltette. Novícia idejét Isten iskolájaként járta végig. A kolostorban ugyanis szembetalálta magát egy olyan novíciamesternővel, aki ismét sok szenvedést okozott neki. Bernadett nem illett bele a lelki élet megszokott sémái egyikébe sem, nem csoda tehát, hogy mindenütt értetlenkedéssel találkozott. A mesternő és a főnöknő egyaránt attól félt, hogy Bernadettet kevéllyé és beképzeltté teszik a jelenések. Ezért úgy gondolták, minden alkalmat meg kell ragadniuk, hogy megalázzák — mintha Isten nem gondoskodott volna választottja alázatának gyarapításáról a belső megvilágosodások révén.

E belső, isteni világosságnál ismerte föl Bernadett az igazságot, mely teljesen áthatotta: az ember semmi, semmire nem képes, semmije nincs, ami ne Isten ajándéka volna és nem a kegyelem műve lenne az emberben. Ezért készséggel fogadott minden megalázást, s mindenben és minden mögött Isten akaratát látta. Figyelmeztetésként jegyezhette föl magának: ,,Ha erősödik a vihar, emlékezni akarok Urunk szavára: ťNe félj, Én vagyok!Ť Ha elöljáróim vagy társaim megaláznak, nyomban hálát akarok adni érte az Úrnak, és szívesen veszem a bántó szót, hogy egy lépéssel közelebb kerülhessek Istenhez.”

Az egyik napon megmutatták neki annak a barlangnak a mását, ,,amely az ő mennyországa volt”, ahol a Hölgyet láthatta, ,,aki oly szép, hogy az ember szívesen meghalna, hogy ismét láthassa”. Egy nővértársa szent irigységgel figyelte. Bernadett hirtelen odafordult hozzá, és megkérdezte: Mit csinál az ember a söprűvel? — Micsoda kérdés! Az ember fogja seprűt, és seper vele. — És aztán? — Aztán visszateszi a helyére. — Hol van a helye? — Hát az ajtó mögött, a sarokban! — Látod, ez az én sorsom — mondta az egykori látnok. — A Szent Szűz dolgozott velem, aztán a sarokba állított. Ott az én helyem, és boldog vagyok, ha ott maradhatok.”

Bernadett a kolostorban is sokat betegeskedett. Ha nem volt ágyhoz kötve, akkor a betegszobában szolgálta testvéreit. A háziorvos — higgadt, békés természete és jóságos lelkülete miatt — a legjobb véleménnyel volt róla. Légszomja haláláig kísérte. Tüdővérzések és egyéb komplikációk léptek föl, s különösen nagy kínokat okozott jobb térdének gyulladása.

1879. április 16-án halt meg Nevers-ben. Utolsó szavai ezek voltak: ,,Szentséges Szűz Mária, Isten Anyja, imádkozz értem, szegény bűnösért!”. A teste nem látott romlást, ma is épen őrzik. 1925-ben boldoggá, 1933-ban szentté avatták.

Urunk és Istenünk, alázatosak kedvelője, védelmezője és megdicsőítője, aki Szent Bernadettet megajándékoztad a türelem és a szeretet csodálatos kegyelmével, kérünk, engedd, hogy az ő imádságára és példája szerint egyszerűségben járjuk a hit útjait, és szemlélhessünk téged a mennyek országában!

Forrás: katolikus.hu

The post Soubirous Szent Bernadett appeared first on Mária Rádió Erdély.

Teljesen más erők indították a keresztény hithirdetőket a távoli szigetekre. Tudták, hogy a Déli-tenger paradicsoma nem problémátlan. Az uralkodó fehér emberek viszályai tették többek között nehézzé az itteni életet. Az Evangélium hírnökei sem voltak mindig egyben a béke hírnökei: a különböző felekezetek misszionáriusai nemcsak a lelkeket, hanem gyakran a földet is elvitatták egymástól; a lelkeket Istennek akarták megnyerni, a területet saját nemzetüknek. A hit első katolikus hírnökei franciák voltak. Olyan vallási közösséghez tartoztak, amely ki akarta küszöbölni a viszálykodás áldatlan következményeit. A nép Picpus- misszionáriusoknak nevezte őket. Róma 1825-ben rájuk bízta a Hawaii- szigetek, néhány évvel később pedig egész Polinézia misszionálását.

A feladat csaknem meghaladta a fiatal közösség erejét. Amellett még a protestáns hithirdetők is nehézségeket támasztottak. A Picpus-atyákat elűzték Hawaiiról, és más munkaterületet kellett keresniök maguknak. Amikor Franciaország végül kikényszerítette fiai számára a szigeteken való tartózkodás jogát és az első apostoli vikárius hozzá akart fogni a munkához, hajótörést szenvedett és társaival együtt a vízbe fulladt. Utódának, Louis Maigret-nek (1804–1882) teljesen újból kellett kezdenie mindent; de legjobban a hit hírnökeinek állandó hiánya kínozta. A missziós hivatások gondja arra indította a Picpus-társaság vezetőségét, hogy Franciaország szomszédos országaiban toborozzanak segítőket.

Felhívásuk különösen Belgiumban talált élénk visszhangra. A vallásos falusi családokban nem volt ritkaság, hogy több gyermek is megértette és követte a szerzetesi hivatást. Így volt ez a De Veuster családban is, amely Tremeloóban, egy kis flamand faluban lévő birtokán gazdálkodott, s az megfelelő megélhetést biztosított a sokgyermekes család számára. Egy fiú és két leány választotta már a szerzetesi életet, amikor József is engedélyt kért apjától, hogy kolostorba léphessen. Ágost testvéréhez hasonlóan ő is pap akart lenni a Picpus- misszionáriusoknál. József a gyors elhatározás embere volt. Amikor egy napon apjával együtt meglátogatta testvérét a kolostorban, azt kérte, hogy ott maradhasson. Ám csalódás érte: Mivel már idősebb volt, és nem rendelkezett elegendő képzettséggel, a rend elöljárója csak laikus testvérnek vette fel. József a szerzetesruhával együtt a Damján nevet kapta.

Damján testvér titokban azt remélte, hogy pap lehet majd. Mindenben megtette kötelességét, és minden szabad idejét arra használta, hogy latinul tanuljon. Csakhamar olyan alapos tudást szerzett, hogy segíteni tudott a fiatalabb tanulóknak feladataik megoldásában. Ez az elöljáró fülébe jutott, s Damján elérte, amit remélt: teológiát tanulhatott. Az a kívánsága is, hogy a misszióba küldjék, gyorsabban teljesült, mint ahogy remélni merte. Maigret püspök ismételten segítséget kért. A kiválasztottak közt volt Damján testvére, Ágost is (szerzetesi nevén: Pamphilius), de tífuszban megbetegedett, nem tudott elutazni. Damján ekkor ismét bebizonyította gyors elhatározó képességét. Kérte, hogy testvére helyett elmehessen a misszióba. Bár nem volt még pap, felettesei hozzájárultak, és 1863-ban mindenszentek ünnepén Brémából elindult hosszú útjára.

Dél-Amerikát körülhajózva a Horn-foknál érte el a Csendes-óceánt, s végül négy és fél hónapi utazás után Honoluluba érkezett. Nyolc nappal később szubdiákonus lett, további két hónap múlva pedig pappá szentelték. A püspöknek szüksége volt rá, hogy egy megbetegedett misszionáriust pótolhasson a fő szigeten. Damjánban minden adottság megvolt arra, hogy hithirdető legyen: mint életerős parasztfiú hozzászokott, hogy megfogja a munka végét, rendíthetetlen és határozott, vidám, derűs lélek lakott benne. Emellett jámbor volt, állhatatos, telve az önátadás készségével. Amit Damján mulandó javakból birtokolt, elfért lova két nyeregtáskájában: némi fehérnemű, egy miseruha, alba, egy kis misekönyv és kehely — ez volt mindene. Ezzel kezdte meg munkáját missziós területének népes falvaiban; fel kellett fedeznie a vidéket, meg kellett tanulnia a bennszülöttek nyelvét, és vándor misszionáriusként állandóan úton volt.

Így múlt el az első év. A kevés keresztény vallási élete felvirágzott, számuk lassanként megnőtt. Damján atyát szerették, és nem is csak a hívők. Boldog volt, mint amilyen boldogan élt egykor flandriai hazájában. Jó és bőséges aratás elé nézett. De — a betakarítás nem rá várt. Egy napon eljutott hozzá egy testvérének segélykiáltása, azé, aki Hawaii szigetének szemközti tengerpartján misszionált. Munkája túlságosan nehéz volt számára: a sikertelenségbe belebetegedett. A püspök úton járt valahol messze, de még ha ott lett volna, akkor sem tudott volna segíteni: nem volt senki, akit az elcsüggedt hithirdető mellé állíthatott volna. A beteg testvér azonban mégis segítségre szorult. Damján gyorsan döntött: helyet cserélt testvérével, és kezdte elölről.

Új területén először találkozott azzal a nagy csapással, amely a Déli- tenger paradicsomát valóságos pokollá tette: a leprával. Mivel a betegség gyorsan terjedt, a kormányzat arra kényszerült, hogy olyan intézkedést tegyen, amely a legbiztosabban leküzdi a fertőzés veszélyét: a leprásokat elkülönítették, és Molokai sziklaszigetére szállították. Szegények teljesen önmagukra voltak utalva, és a halál gazdagon aratott közöttük. A túlélők kétségbeesésükben ivásban és erkölcstelen kicsapongásokban kerestek bódulást. Azok a papok, akiket a püspök alkalomszerűen Molokaira küldött, hajmeresztő dolgokat beszéltek el. Nem csoda, ha azok a misszionáriusok, akik 1873 tavaszán egy templomszentelés alkalmával teljes számban összegyűltek püspökük körül, csakhamar ezekről a viszonyokról kezdtek beszélgetni. A püspök nem titkolta, hogy mekkora a gondja a száműzöttek üdvössége miatt.

Damján területéről sok beteg tartózkodott a sziklaszigeten. Úgy érezte, hogy hívják — és Isten is hívja. Ezért felajánlotta a püspöknek, hogy küldje őt Molokaiba. Már másnap reggel elkísérte a püspök annak a hajónak a fedélzetére, amely a szigetlakók élelmiszerellátásáról gondoskodott. Estére Damján atya volt az egyedüli egészséges több mint nyolcszáz beteg között. Önként temette el magát közéjük elevenen; mert még csak kilátás sem volt arra, hogy Molokairól egyszer visszatérhessen az egészségesek közé. Harminchárom éves volt, egészséges és erős, így hát határozottan nekivágott. A betegeknek mindenük akart lenni: atyjuk és testvérük, orvosuk, tanítójuk és papjuk. Hozzájuk tartozott. Milyen gyakran megtörtént, hogy beszédeiben ezt a fordulatot használta: ,,Mi, leprások!” Nemcsak szavak voltak ezek, Damján át is élte ezt. Úgy tűnt, hogy nem aggasztja a fertőzés; úgy bánt a betegekkel, mintha egészségesek volnának. Félelemnélkülisége megnyerte számára a kitaszítottak vonzódását és szeretetét. Ezen a módon sikerült Damjánnak a lepratelep arculatát teljesen átalakítania, az emberek érzületét és magatartását megváltoztatnia, méghozzá tartósan. Amikor egy tájfun elpusztította a nyomorúságos kunyhókat, azon fáradozott, hogy a betegekkel együtt új, tiszta faházakat emeljen számukra. Kórházat is épített azoknak, akik nem tudtak már egyedül segíteni magukon, továbbá két árvaházat azoknak a gyermekeknek, akiknek családjuk nélkül kellett a szigeten lakniok. Még a halálfélelmet is enyhíteni próbálta Damján azzal, hogy gondoskodott az elhunytak méltó temetéséről.

Damján fáradhatatlan szeretetszolgálata csakhamar megérlelte lelkipásztori és misszionáriusi fáradozásainak gyümölcseit is. Közössége megnőtt. A telep temploma kicsi lett, bővíteni kellett. Amikor Maigret püspök 1875-ben bérmakörútján Molokaira érkezett, csak ámulni tudott mindazon, amit Damján atya végzett. Ám nemcsak a püspök látta csodálkozva tetteit. A nyilvánosság is tudomást szerzett minderről, bár a rosszakarat sem hiányzott. Tette végül is tanúsággá érlelődött és világméretű visszhangot keltett. Amerikából és Európából érkező adományok könnyítették meg munkálkodását. Egy napon a hawaii kormányzat is felfigyelt rá, sőt 1881-ben maga az uralkodónő is meglátogatta kis szigetén, és átnyújtotta ,,a leprások apostolának” az ország legnagyobb kitüntetését. Damján azonban nem sokat törődött a világi dicsőséggel. Többet jelentett számára betegeinek hálás mosolya. Tudta, hogy másfajta ,,kitüntetés” lesz az osztályrésze. Már 1877-ben észlelt a karján kis fehér foltokat; időnként eltűntek, majd ismét előbukkantak. Damján tudta, hogy ezek a lepra első jelei. Félelem környékezte, bár kezdettől fogva számolt azzal, hogy nem kerüli el a betegséget. Aggodalmában Istenhez fohászkodott.

1884 decemberében megbizonyosodott arról, hogy ő is leprás lett. A szigeten tett körútja után erős rosszullét fogta el. Forró lábfürdőben akart enyhülést találni. Anélkül, hogy odafigyelt volna rá, dagadt lábát belemártotta a forró vízbe. Csak amikor a kezét leforrázta, vette észre, hogy lába érzéketlen maradt, ami a lepra egyik legbiztosabb jele. A bizonyosság olyannyira hatott rá, hogy reszketett, mintha heves láz emésztené. Újra és újra rátört a rettegés. Jó időbe telt, amíg legyőzte magát, és testvérének, Pamphiliusnak meg tudta írni ezt a levelet: ,,Tudod, hogy a Megváltó kiválasztott engem, amikor megengedte, hogy elérjen a lepra. Örökké hálás leszek Istennek ezért a kegyért. A betegség az életutamat… gyorsabban a mennyei hazába irányítja. Ebben a reményben veszem magamra keresztemet. Kérlek, segíts imádságoddal, hogy legyen erőm kitartani és felérkezzem a Kálvária-hegy csúcsára.”

A keresztút évekig tartott. Damján most már teljesen hasonló lett szeretett gyermekeihez: arca felfúvódott, füle megduzzadt és elformátlanodott, szeme piros lett, a hangja rekedt. Idővel aztán elhagyta az ereje. Lesoványodott és heves láz gyötörte.

Példája azonban utánzásra ösztönzött. Két laikus testvér és egy világi pap szegődött társául. 1888-ban megérkeztek az első irgalmas nővérek is Molokaira. Damján ujjongott: ,,Nyugodtan meghalhatok. Művem jó kezekben van.”

1889. április 15-én éjjel halt meg. A leprások egy magas fa alá temették, amely alatt Damján első éjszakáját töltötte Molokain. Sírkövén ez áll:

,,Áhítatos megemlékezésül a tiszteletre méltó Damján De Veuster atyának, aki a felebaráti szeretet vértanújaként halt meg.”

Damján emléke nem hunyt ki. 1936. május 3-án a ,,Mercator” belga iskolahajó a nagy misszionárius földi maradványait hazavitte Belgiumba.

Forrás: katolikus.hu

The post De Veuster Damján József appeared first on Mária Rádió Erdély.

Lidvina, kilenc gyermek közül az egyedüli leány, egyszerű szülői házból származott. A vidám gyermeknek sok volt a barátnője, s az ifjak szeme csodálattal függött rendkívüli szépségén.

Amikor szülei szándéka szerint odáig jutott, hogy házasságra készüljön, Lidvina értésükre adta, hogy egyáltalán nem gondol a házasságra, és ha akarata ellenére mégis rá akarják kényszeríteni, kérni fogja Istent, vegye el szépségét, testét pedig torzítsa el, hogy egyetlen kérője se akadjon. Szülei erre felhagytak minden további sürgetéssel, Lidvina pedig mindinkább magába vonult.

1395–96 telén egy hosszadalmas betegség nagyon legyengítette. Egészsége alig állt némiképpen helyre, amikor 1396. február 2-án néhány barátnője meghívta, hogy tartson velük a jégre. Elesett és eltört egy bordája. Ettől a naptól kezdve nem tudott többé lábra állni. Az orvosok hiába próbálták a seb körül képződött daganatot eltávolítani, állapota egyre rosszabbodott. Az akkori idők egyik leghíresebb orvosa, Godfried Sonderdanck megvallotta, hogy a földi tudásnak el kell némulnia Istennek itt megnyilvánuló kezével szemben. Lidvina rémes kínokat szenvedett. Teste fokozatosan rothadni kezdett; környezete számára csakhamar az undor s még inkább a részvét tárgya lett. Testén mindenfelé daganatok és nyílt sebek képződtek; jobb szemére megvakult.

A betegség önmagában nem üdvözít. Minden azon múlik, hogyan viseli el az ember a betegséget. Lidvinának is meg kellett ezt tanulnia. Gyóntatóatyja, Jan Pot rávezette: gyakorolja, hogy türelmesen viselje el szenvedését, akaratát egyesítse Isten akaratával, és szemlélje Krisztus szenvedését. Lassanként megtanulta, hogy teljesen átengedje magát Isten akaratának. Krisztus szenvedésének szemlélése lett mindennapos foglalatossága: olyan szorosan kapcsolódott az Ő szenvedéséhez, hogy felismerte: már nem ő szenved, hanem Krisztus szenved benne.

Az Úr segítsége nélkül lehetetlen lett volna kiállnia a szenvedésnek ezt a harmincnyolc évét. Arról tudósítanak, hogy csodás módon gyakran részesült mennyei vigasztalásban. Megjelent neki az őrangyala, a Szűzanya és jegyese, Krisztus is, aki megajándékozta sebhelyeivel, s ezzel még inkább szenvedése részesévé tette.

Hosszú keresztútján testi fájdalmaihoz lelki kínok is járultak: saját plébánosa nem akarta elismerni kiválasztottságát, látogatóit, akik egyre többen özönlöttek betegágyához, gyakran csak a kíváncsiság vezette, megterhelték a betegségére és életére vonatkozó tapintatlan kérdésekkel. — Sokak vezetője és tanácsadója lett. Papok és világiak, előkelő és egyszerű emberek, városiak és falusiak, sőt a határokon messzi túlról is érkeztek, segítséget és támogatást kértek tőle lelki és anyagi szükségleteikben. Elrejtett dolgokat nyilvánított ki, feltárta a jövőt, és kíméletlenül ráirányította a figyelmet látogatói lelki állapotára. Mindenkin segített, és mindenki megváltozva távozott tőle.

Saját titkának, szenvedésének legmélyebb jelentése rejtve marad számunkra. Szenvedésének hatékonyságát, a külsőleg látható sikert nem lehet határozottan kimutatni, de tudjuk, hogy Isten gyakran választ ki embereket, akik szenvednek és engesztelnek mások helyett, másokért. Nem merészelhetjük azt állítani, hogy szenvedésük kevésbé jelentős, szentségük kevésbé nagy, mint az Egyház ama ,,nagyjaié”, akik külső sikereket tudtak felmutatni.

Lidvina a nyugati egyházszakadás idején élt, olyan korban, amelyben két, sőt három ember is versengett a pápai méltóságért. Másfajta rosszként jelentkezett azután az Egyházban Wyclif és Husz tévtana: hitviták és vallásháborúk osztották meg a kereszténységet. Mindehhez járultak a növekvő világi kedvtelések, az erkölcsi romlottság és a vallási életnek a népesség minden rétegében — a papságban éppúgy, mint a világiak körében — tapasztalható elernyedése. Lidvinának talán a Krisztus misztikus testében jelentkező mindeme gonoszságért kellett saját testében vezekelnie.

Betegsége harmincnyolcadik évében halt meg, 1433. április 14-én. Akinek az élete Krisztus szenvedésének jegyében állott, húsvét hetében mehetett be az örök boldogságba.

Lidvina tiszteletét, amely Hollandiában már a halála után megkezdődött, az Egyház 1890. március 14-én hivatalosan is megerősítette.

Forrás: katolikus.hu

The post Szent Lidvina appeared first on Mária Rádió Erdély.

A Szent Miklós templom elé monumentális lépcsősor vezet. Az iskolákban a hitoktatók mellett iskolalelkész is végzi a diákok lelki gondozását. Mindezek mellett folyamatos a plébániai hitoktatás is. A városi kórházban főállású kórházlelkész áll a betegek szolgálatára. Mindezt a munkát imájukkal segítik, támogatják a hívek és a lelkiségi csoportok. A Szent Miklós plébánia a Gyulafehérvári Római Katolikus Főegyházmegye, székeludvarhelyi főesperesi kerület központja. A templom búcsúsünnepét december 6-án tartják. Örökös szentségimádási nap: október 11.

A Szent Miklós plébánia oldallagosan látja el FELSŐBOLDOGFALVA Nagyboldogasszony filiát, a búcsús ünnepét augusztus 15-én tartják. Örökös szentségimádási nap: június 8.

Ezen kívül még filiái :
ÁRVÁTFALVA: Lakói a felsőboldogasszonyi templomhoz tartoztak a katolikus korban, a reformáció idején reformátusok lettek, és azok ma is.

BIKAFALVA: az udvarhelyi ferencesek Domus Historiája szerint Szent Lukácsfalva néven szerepelt, a reformációig, ami egyezik a pápai tizedjegyzékből idézett névvel.

PATAKFALVA filiát 1333-ban a pápai tizedjegyzék villa Potok néven említi, ebben az évben már plébániatemploma is van. A középkori tiszta katolikus falu a reformáció idején református lesz, templomával együtt.

JÉZUS SZÍVE KÁPOLNA műemlékké nyilvánított épület Hargita megyében. A kápolna a XV. század végén, illetve a XVI. század elején épült, négyzet alakú, a régi kazettás mennyezete 1677-ben készült, a mai mennyezet 1903-ban Hermenn György udvarhelyi festő készítette zsindelytető fedi, amelyen a magasított toronysisak is jól érvényesül. A kápolnát kőkerítés övezi. Székelyudvarhely déli bejáratánál, a Szálvátor-hegy (Köszörűkő) végződésében, a Nagy-patak völgye alsó szakaszán van. Minden évben megtartják a búcsúját a Pünkösd utáni második vasárnapot követő pénteken, Jézus Szíve ünnepén. 2021-től májustól októberig a hónap minden első péntekén este szentmise van a kápolnában.

Összeállította: Gábor Anna

Fotó: Józsa Ferenc

The post A hét plébániája: Székelyudvarhely – Szent Miklós templom appeared first on Mária Rádió Erdély.

A bizánci teológusokat akkoriban az a kérdés foglalkoztatta, hogy vajon a megtestesült Fiúistennek egy vagy két akaratot kell-e tulajdonítani? A vitatott kérdés része volt annak a véget nem érő vitaáradatnak, amelyet a kalcedoni zsinat váltott ki Jézus két természetéről szóló tanításával. A bizánci császárok a kalcedoni tanítás ellenzőinek ismételten egységesítő formulákat kínáltak föl, azzal a céllal, hogy helyreállítsák az Egyház egységét, s egyben megszilárdítsák az ugyancsak veszélyeztetett békét. Hérakleiosz császár (610–641) is közzétett egy ilyen formulát 638-ban, mely azonban kétértelműen fogalmazott, s ezért nem érhette el célját, sőt új árkokat szántott és további szakadáshoz vezetett. A tudós bizánci szerzetes, Maximosz lett a hamisítatlan kalcedoni hitvallás elnyomhatatlan hangú védelmezője, és ezért a ,,Hitvalló” nevet kapta.

II. Konstans császár (641–668) hatalmi szóval akart véget vetni a teológiai vitáknak. 645-ben császári rendelettel érvénytelenítette elődje rendelkezését, és így határozott: ,,Parancsként adjuk minden alattvalónknak, hogy a mai naptól fogva tilos a Krisztusban lévő egy vagy két akaratról még vitázni is. Aki ezt a parancsolatot megszegi, először is a mindenható Isten rettenetes ítéletét vonja magára, másodszor a császár büntetését is: hivatalból való elmozdítást, ha püspök az illető, vagyonelkobzást ha előkelő, korbácsolást és száműzetést ha egyszerű állampolgár.”

Ez a császári döntés a szabad teológiai vitatkozás végét és az állami üldöztetés kockázatát jelentette minden bátor hittudósnak. Ilyen körülmények közt választották Mártont 649-ben Róma püspökévé. Fölszenteltette magát, mielőtt megkapta volna a választáshoz a császári jóváhagyást. Ez olyan esemény volt, amely nem csökkentette a helyzet feszültségét. Nem sokkal hivatalának elfoglalása után zsinatot hívott össze Rómába. Az itáliai püspökök meglehetősen szép számban össze is jöttek, a teológiai tanácskozások tulajdonképpeni kezdeményezői és irányítói azonban azok a görög szerzetesek voltak, akik hazájukból Rómába menekültek. Hitvalló Maximosz közöttük volt. Ez már meg is szabta a zsinat irányát. A zsinat, amelynek eredeti okmányai ránk maradtak, visszautasította a császár parancsát, és a kalcedoni hitvallás ellenzőit kiközösítéssel sújtotta.

Konstans császár semmiképpen sem volt hajlandó az ügyet elnézni vagy akaratából engedni. Olympiosz exarchát kettős megbízatással Itáliába küldte: gondoskodjék róla, hogy a római egyház területén elfogadják a császári rendeletet, és tartóztassa le Mártont. Erre a hatalmi föllépésre azonban nem került sor, mert Olympiosz föllázadt a császár ellen. Itália önálló uralkodójává tette magát, és az is maradt három éven át, míg 652-ben el nem esett Szicíliában az arabok ellen vívott harcban. Márton ez idő alatt háborítatlanul láthatta el hivatalát. Más kérdés, hogy milyen mértékben pártolta Olympioszt. Az biztos, hogy semmi oka sem volt arra, hogy szembehelyezkedjék vele: Olympiosz volt Itália ura, a császár messze volt — és eretnek volt.

Olympiosz halála után azonban új exarcha jött Itáliába, aki könyörtelenül teljesítette császári megbízatását. Róma püspökét, az egyház fejét letartóztatták, és betegen Konstantinápolyba hurcolták. Három hónapon át megalázó és szigorú fogságban tartották. Azután lefolytatták ellene a pert, amelyet eleve kirakatperként rendeztek meg. A hittel kapcsolatos kérdéseket, melyekre Márton az eljárás folyamán rá akart térni, elutasították: ,,Ne jöjj most elő dogmatikai kérdésekkel. Egyes-egyedül felségsértéssel vádolunk. Mi is rómaiak vagyunk, keresztények és igazhitűek.” Tanúk léptek föl, akik egy Olympiosszal való összeesküvést akartak rábizonyítani: ,,Egy gyékényen árult Olympiosszal, halálos ellensége a császárnak és minden római műveltségnek.” Márton egyedüli azzal védekezett, hogy tehetetlen volt Olympiosz katonai hatalmával szemben, és föltette a kérdést: ,,Hát én tettem Olympioszt exarchává?” E reménytelen helyzetben Róma püspöke így fejezte be védőbeszédét: ,,Tegyétek csak meg velem azt, amit akartok és már régen elhatároztatok. Csak egyre kérlek Isten nevében: hamar tegyétek. Tudja az Isten, hogy a halál akármelyik fajtájával a legnagyobb szolgálatot teszitek nekem.”

A per fölségsértés címén kimondott halálos ítélettel végződött, Újabb bebörtönzéssel, zaklatásokkal és fenyegetésekkel akarták a halálraítéltet engedékennyé tenni. Rá akarták kényszeríteni, hogy vegye föl az egyházi közösséget a konstantinápolyi pátriárkával. Márton állhatatos maradt: ,,Még ha darabokra szabdaltok, akkor sem fogok a konstantinápolyi egyházzal közösséget vállalni.” Ismét eltelt közel három hónapi fogság, s akkor a halálos ítéletet száműzetésre változtatták. A beteg püspököt a Krím-félszigetre, Chersonba szállították.

Ebből a száműzetésből Márton néhány levelet írt hű barátainak. Beszámolt a nyomorúságról, amelyet a száműzetésben el kellett szenvednie, soraiból kicseng az idős ember keserűsége, aki elhagyatva és segítség nélkül érzi magát. A rómaiak már az előző évben új püspököt választottak I. Jenő személyében. Ezt a hírt is a tehetetlenségre kárhoztatott ember lemondásával vette tudomásul. A Krím-félszigeten halt meg 655. szeptember 16-án.

Nyomasztó szomorúság árnyékolja be ennek a római püspöknek a hivatali idejét és szerencsétlen életét. Egy kis baráti kör kitartott ugyan mellette; egyik barátjának köszönhetjük a konstantinápolyi perről szóló híreket. De ez a beszámoló irodalmi értelmezés és alakítás nyomait hordja magán. Régebbi vértanútörténeteket, sőt magának Jézusnak a szenvedéstörténetét is szeme előtt tartotta az író, és ezzel megvetette az alapját annak, hogy később vértanúnak tiszteljék a püspököt.

Görög életrajza a halála napját április 13-ra teszi, a bizánci rítusban mindig ezen a napon ünnepelték. Egy 9. századi martirológium november 12-én hozza a napját, s Rómában a 11. század óta ekkor ünnepelték. 1969-ben áthelyezték ünnepét a halála napjára, április 13- ra.

Mindenható Istenünk, ki Szent Márton pápát megsegítetted, hogy sem a fenyegetések, sem a kínzások meg ne törjék, kérünk, segíts, hogy erődre támaszkodva mi is állhatatosan viseljük a világ zaklatásait!

Forrás: katolikus.hu

The post Szent I. Márton pápa appeared first on Mária Rádió Erdély.

Képzeljünk el egy szobát. Az ajtók zárva vannak. Az ablakok talán elfüggönyözve. Bent néhány ember ül. Nem beszélnek hangosan. Inkább suttognak. Néha csend van. Néha valaki idegesen feláll, majd visszaül. Félelem van a levegőben. Ez nem akármilyen csoport, ezek Jézus tanítványai. Azok az emberek, akik látták a csodáit, akik hallották a tanítását, akik hittek benne és akik követték őt három éven át. És most mit csinálnak? Bezárkóztak.

Az evangélium így mondja: „Jézus megjelent a tanítványoknak ott, ahol együtt voltak, pedig a zsidóktól való félelmükben zárva tartották az ajtót.” Ez a mondat nemcsak egy történelmi helyzetet ír le, hanem egy lelki állapot fejez ki. És ha őszinték vagyunk, ez a mi állapotunk is sokszor.
A tanítványok félnek. Mitől? Attól, hogy őket is elfogják, attól, hogy őket is elítélik, attól, hogy ugyanaz történik velük, mint Jézussal. De van egy mélyebb félelem is bennük: „Mi lesz most velünk?” „Mi értelme volt mindennek?” „Elrontottuk valamit?” „Isten tényleg győzött vagy mégsem?”

Ez a félelem ismerős, mert mi is félünk a jövőtől, a betegségtől, a veszteségtől, az elutasítástól, attól, hogy nem lesz elég valami, attól, hogy egyedül maradunk és van egy mélyebb félelem is: „Van értelme az életemnek?” „Isten tényleg jelen van ebben a világban?” „Mi van, ha tévedtem?”
A félelem nem gyengeséget jelent testvéreim, a félelem emberi dolog. De a kérdés az, hogy mit teszünk a félelemmel? A tanítványok bezárják az ajtót. Amikor félünk, bezárkózunk. Ez nem csak fizikai, hanem lelki bezárkózás is létezik. Bezárjuk a szívünket, a kapcsolatainkat és a reményeinket. Mondunk magunknak ilyeneket: „Nem bízom többé senkiben.” „Nem nyílok meg senkinek.” „Majd én megoldom.” „Nem akarok újra csalódni.”

A tanítványok ajtaja kívülről volt bezárva, a miénk sokszor belülről van bezárva. És van valami nagyon fontos, hogy a bezárt ajtó biztonságot ad, de egyben börtön is.
Ne felejtsük el, hogy a tanítványok nemcsak félnek, hanem csalódottak is. Ők hittek Jézusban, azt gondolták, hogy ő a Messiás, ő megváltja Izraelt és ő győzni fog. És mi történt? Keresztre feszítik és meghal. Ez teljes kudarc az apostolok részére, legalábbis így tűnt, mert most jön az evangélium egyik legmegdöbbentőbb mondata: „Jézus megjelent!” Nem kopog, nem kérdezi meg, hogy kedves apostolaim beengedtek, hanem egyszerűen megjelenik és ő lesz a középpont.
Eddig a félelem volt középpont, most Jézus. Eddig a bizonytalanság volt középpont, most Jézus. Eddig a múlt volt középpont, most Jézus.
Testvéreim! Most fordítsuk ezt magunkra. Hol vannak a te „bezárt ajtóid”? Egy kapcsolatban? A hitedben? A jövőddel kapcsolatban? Egy be nem gyógyult lelki seb miatt? Mitől félsz? Mit próbálsz elrejteni? Mikor mondtad ki magadban, hogy „Ide az életemben nem engedek be senkit, még Istent sem”? Jézus oda is be tud lépni. Nem akadály a múltad, a bűnöd, a félelmed, a bezártságod. Istenek semmi sem akadály, hogy belépjen a te életedbe!
Most hadd tegyek fel egy kérdést neked testvérem: Ha Jézus most belépne az életed „szobájába”, akkor ott mit találna? Félelmet? Bezártságot? Fájdalmat? Bűntudatot? Vajon egyáltalán engeded-e, hogy belépjen? Ő nem erőszakolja rád magát.

Testvéreim, ott hagytuk abba, hogy a tanítványok bezárkózva ülnek, félelemben, bizonytalanságban, és Jézus egyszer csak megjelenik közöttük. És most elhangzik az első szó Jézus ajkáról: „Békesség nektek!”

Ha te lennél Jézus helyében, mit mondanál? Ott állsz azok előtt, akik elhagytak, elmenekültek, egyikük megtagadott és mit mondanál nekik? Talán ezt, hogy „Hol voltatok?”, „Miért hagytatok magamra?”, „Csalódtam bennetek.” Ez emberi reakció lenne, de Ő nem így szól. Jézus első szava: „Békesség nektek!” Ez azt jelenti, hogy nincs szemrehányás, nem vádolja semmivel ôket, nem hánytorgatja fel a múltat!

Mit jelent a „béke”? A „béke” itt nem egyszerű nyugalmat jelent. A bibliai béke (shalom) sokkal mélyebb. Amikor Jézus azt mondja: „Békesség nektek”, akkor valójában ezt mondja: „Meg van bocsátva minden.” „Nem vádollak semmivel titeket.” „Örülök, hogy újra együtt vagyunk.”
Ne felejtsük el, hogy a tanítványok nem „érdemlik meg” ezt. Ők elmenekültek, nem álltak ki Jézus mellett, féltek, kételkedtek és mégis békét kapnak.
Miért van szükségünk békére? Azért, mert nincs. Nézzünk őszintén magunkba, hogy mennyi feszültség van bennünk, mennyi nyugtalanság és mennyi aggodalom.
Érdekes, hogy Jézus nem egyszer mondja ki, hanem újra kimondja: „Békesség nektek!” Miért? Mert a szívünk lassan érti meg. Egyszer halljuk, de nem hisszük el. Másodszor halljuk és kezdjük befogadni. Isten türelmes, nem azt mondja, hogy már egyszer elmondtam, hanem újra és újra mondja és adja!
Azt mondja Jézus: „Amint engem küldött az Atya, úgy küldelek én is titeket.” Ez mit jelent? Nézzük Jézust Ő szeretettel jött, szolgálni jött, gyógyítani jött, igazságot hozni jött. És mégis gyakran elutasították, félreértették és szenvedett.

Nem úgy küld, hogy „menjetek, és oldjátok meg!”, hanem úgy, hogy kapcsolatban marad velük. Tehát a keresztény küldetés nem egyéni projekt, hanem Krisztussal együtt végzett munka.
Mit jelent ez a mindennapokban? Sokan azt gondolják a „küldetés” csak papoknak, szerzeteseknek, misszionáriusoknak szól, de ez nem igaz. Te is küldve vagy testvérem és küldetés már az, amikor türelmes vagy valakivel, amikor meghallgatsz valakit, amikor megbocsátasz, amikor kiállsz az igazság mellett, amikor nem szégyelled a hited. Ez mind, mind küldetés!
A küldetés egyik része, hogy tovább adom a hitet, nem erőszakosan, nem ráerőltetve valakire, hanem hitelesen, szeretettel és őszintén, mert az emberek nem tanítást keresnek először, hanem élő és megélt példát.
Mi akadályoz meg minket a küldetésben? Sokszor a kényelem, a közömbösség, félelem attól, mit mondanak mások, a bizonytalanság és néha „nem az én dolgom” gondolkodás, pedig Jézus személyesen mondja: „Téged küldelek.”
Testvérei, aztán az evangélium egy egészen különleges alakot állít elénk: Tamás apostolt! Nem Pétert, nem Jánost, hanem egy embert, aki kételkedik. Tamás nem a „rossz tanítvány”, hanem az őszinte tanítvány.
Az evangélium ezt mondja „Tamás, vagy melléknevén Iker, nem volt velük, amikor Jézus megjelent nekik.” Tamás hiányzik, lehet, hogy csalódott, kiábrándult, egyedül akart lenni, nem bírta a többiek reménykedését. Úgy-e mennyire ismerősek ezek a helyzetek?
A tanítványok mondják neki, hogy „Láttuk az Urat!” De Tamás nem fogadja el és most jön az egyik legismertebb mondat: „Ha nem látom… ha nem érintem… nem hiszem.” Ez kemény, határozott és őszinte mondat. Tamás nem játszik színészkedő hívő embert, hanem kimondja, ami benne van. Isten előtt lehet őszintének lenni testvéreim!
Tamás nagyon mai figura. Sokan ma is mondják, valami bizonyíték kell, hogy higgyem vagy hiszem, ha láttom! Ez pontosan Tamás gondolkodása. Tamás feltételeket szab látni akarja és érinteni akarja Jézust.
Fontos, hogy a többiek nem zárják ki Tamást, nem mondják, hogy ha nem hiszel, nem tartozol közénk, hanem vele maradnak és Tamás is velük marad. Jézus nem azonnal jelenik meg. Tamásnak várnia kell nyolc napot és biztos, hogy voltak ezen idő alatt kételyei és bizonytalanság volt benne, de Isten nem siet.
A kételyből két irányba lehet menni testvéreim: bezárkózni vagy elindulni a keresés útján. Tamás a második úton, vagyis a keresés útján marad. Végül Tamás láthatta és megérinthette Jézust, vagyis bizonyítékot kapott, hogy Jézus valóban él, valóban feltámadt.

Te hol tartasz testvérem? Keresel? Kételkedsz? Hiszel? És te ki tudod mondani, amit Tamás: „Én Uram, én Istenem!”?
Ez az evangélium döntés elé állít. Nem lehet semleges maradni. Vagy elutasítod vagy elfogadod, de döntened kell. Mi nem láttuk Jézust úgy, mint a tanítványok, de kaptunk valamit: kaptuk az evangéliumot, kaptunk tanúságtévő embereket, megkaptuk a hit lehetőségét és Jézus mondja: „Boldog vagy, ha hiszel.”
Ha ma csak egy mondatot viszel magaddal ebből az elmélkedésből, akkor az a mondat ez legyen: „Boldogok, akik nem látnak, és mégis hisznek.” És ma te is kimondhatod „Én Uram, én Istenem!” Ámen.

Csiszér Imre erzsébetbányai plébános

The post Húsvét második vasárnapja appeared first on Mária Rádió Erdély.