Hát nem lángolt a szívünk?

A nevem Kelemen Zoltán-Arnold, szülőfalumban, Csíkcsicsóban nevelkedtem. Szüleimmel vasárnapról vasárnapra eljártunk a szentmisére, és a hivatásom formálódásában is sokat köszönhetek nekik. Az oltár körüli szolgálatban, a különböző feladatok elvégzésében, a szentmiséken való felolvasásokban egyre inkább lelkesítve éreztem magam. Fokozatosan, ahogy nőttem, valami formálódott bennem, és elérkezve hetedik osztályos koromig el kezdett motoszkálni bennem a papság gondolata. Isten fokozatosan szólítgatott. A középiskolai éveim alatt ez a vágy még inkább elmélyült bennem. A Gyulafehérvári Hittudományi Főiskola és Papnevelő Intézetben töltött idő sok mindenben segítségemre sietett, ami a szolgálatra való készületemet illeti: a tanárok példája, a társaimmal való közös útonlevés, a gyakorlati éves megtapasztalások, mindaz az élmény, ami a hét év alatt adatott a jó Istentől. A Mária Rádióban való tevékenység is a fejlődésemre szolgált. Papi jelmondatként az emmauszi tanítványok történetéből választottam: „Hát nem lángolt a szívünk?” (Lk 24,32). Ez segít visszatérni a meghívás és az elindulás momentumához, ahol Krisztus és az Ő szeretete jelen van, és amely erőt, bátorítást, lendületet ad az előttem álló szolgálatra. Jézus Szíve szerinti pap szeretnék lenni, aki a szívét az Úrnak ajándékozza, és kérem Őt, újítsa meg bennem folyamatosan a szeretetet, hogy ezáltal az Ő dicsőségére és embertársaim javára munkálkodhassak. Kelemen Zoltán-Arnold