A ma délutánt Imre bácsival töltöttem. Megültük az elmaradt idősek napját, meglátogattuk a feleségét a temetőben, beszélgettünk az életről. Hadd osszak meg néhány mozzanatot az együtt töltött minőségi időnkből. Kezdjük az elején, a viszontlátás örömétől. A buszmegállóban találkoztunk. - Csókolom, Imre bácsi. Eláll a lélegzetem. Maga aztán megváltozott. - Úgy-e milyen sármos lettem? - Hát Imre bácsi az nem is kifejezés. Komolyan mondom, ha fiatalabb lenne, férjhez mennék magához. - Lelkem, most nem én kezdtem a férjhez menetelt. Jobban jársz egy fiatallal, no. - Hagyjuk a komédiát, öreg. Hogy van, na? - Mi az, hogy öreg? Most mondtad, hogy fiatal vagyok. - Én nem mondtam, Imre bácsi. Azt mondtam, ha fiatalabb lenne.... - Jajj igaz, igaz. Hagy ki a memóriám. - Szóval, hogy van, mit csináljunk ma? - Jól vagyok, asszonygyermek. Nagyon is jól. Jöttem, mert a feleségemet meg akarom látogatni a temetőben. - Valamilyen évforduló? - Nem. Csak közeledik halottak napja s később nem tudok jönni. Vagyis tudod. Soha nem tudhatom mikor köszönt be a halál. - Várjon még azzal, Imre bácsi. Induljunk a temetőbe? Magával tartsak vagy egyedül szeretne menni? - Menjünk ketten. Ahogy a múltkor is. Vegyünk egy szál fehér rózsát s mellé egy mécsest. A buszmegállótól bandukoltunk a temető fele úgy, mint régen. Csendben, tele gondolatokkal és érzésekkel. Amikor megérkeztünk s a rózsát letette a sírra, szeme könnyel telt meg. - Imre bácsi, emlékszik, hogy mi hozta az áttörést itt? - Igen. Az, hogy énekeltem. - Énekeljen most is. Elmegyek. Magukra hagyom. Énekeljen, beszélgessen vele. Ha kész van, füttyentsen. - Jól van, lelkem. Köszönöm. Sétáltam egyet, nem túl messzire, de magukra hagytam. Úgy, mint anno. Egyszer csak hallom, hogy füttyent az öreg. Visszamegyek. - Jó volt, Imre bácsi? - Igen, nagyon jó volt. Boldog vagyok. - Hála Istennek. Imádkozzunk egyet közösen, majd menjünk. Két kis öreg kezét összekulcsolva elénekelte a Miatyánkot. Keresztet vetett, letérdelt majd kifele indultunk a temetőből. - Lelkem, adj egy ölelést. - Hát hogyne adnék, Imre bácsi. Annyit mondtam már, de olyan büszke vagyok magára. Amit az elmúlt hónapok során önmagáért tett, tiszteletreméltó. Emelem kalapom. Csak így tovább! - Imre bácsi, megiszunk egy kávét? Van egy kedvenc helyem Kolozsváron. Oda szoktam menni, amikor megnyugvásra vágyom. Velem tart? Mozart kávéház. Szerintem tetszene Önnek. - Menjünk. Menjünk. El is mentünk, nagyon tetszett neki. Hogy miről beszélgettünk, mi történt ott, maradjon a jövő hét titka. Mára ennyi elég. Folytatjuk!
Ferencz Emese
