Az Egyház Nagyböjt második vasárnapján felolvassa a színeváltozás jelenetét az evangéliumból, ahogy az imént is hallottuk. Nem véletlenül teszi ezt, akármennyire furcsának tűnik is, hogy amikor a szenvedő Krisztusra emlékezünk, felragyog a színeváltozás jelenete.
A múlt vasárnapi evangéliumban Jézust egy nagyon is emberi oldaláról láttuk, amikor a sátántól kísértést szenvedett. Ezzel azt hangsúlyozzuk, hogy Jézus Krisztus igenis valóságos ember volt, mert éppoly valóságosan elszenvedte a kísértéseket, mint mi emberek is. Ma pedig azt láthatjuk, hogy ez a Jézus nevű ember nem csak ember, hanem maga az Isten - amikor felragyog egy pillanatra isteni dicsősége kiválasztott apostolai előtt.
A színeváltozás egy igazi istenjelenés, amikor a láthatatlan Isten megvillan egy pillanatra az ember tekintete előtt. A színeváltozás istenjelenését érdemes összehasonlítani az Ószövetség egyik nagy istenjelenésével, a Sinai hegyi szövetségkötéssel, azért, hogy meglássuk a hasonlóságot és a különbséget. A Sinai hegyi jelenetnél Isten Mózessel, Izrael vezérével találkozik, akit ő választott ki erre a feladatra. A jelenést mennydörgés, villámlás kíséri. Isten egy felhőben ereszkedik a hegyre. Aki a hegy körül kijelölt határt átlépi a választott népből, annak meg kell halnia. Mózes pedig nem is láthatja Isten arcát. Amikor azt kérte Istentől, hogy hadd láthassa meg dicsőségét, a válasz ez volt: "Megteszem, hogy elvonul előtted egész fényességem, és kimondom előtted a Jahve nevet. De arcomat nem láthatod, mert nem láthat engem ember úgy, hogy életben maradjon. Ha majd elvonul előtted dicsőségem, a szikla mélyedésébe teszlek, és kezemmel befödlek, amíg elvonulok előtted. Ha visszavonom a kezemet, hátulról látni fogsz, arcomat azonban nem láthatod." Ebből alakult ki az a meggyőződés az ószövetség emberében, hogy aki meglátja Isten arcát, annak meg kell halnia. Mégis, mikor lejön Mózes a hegyről úgy sugárzik az arca az Istennel való találkozástól, hogy az emberek nem mernek rátekinteni: kérik, hogy kendővel födje el arcát.
Jézus színeváltozása hasonlít az ószövetségihez, de korántsem nem ilyen látványos, félelmetes. Isten jelenlétét itt is a felhő jelképezi. De nincs menydörgés, villámlás, nem kell meghalnia senkinek - csendben, csak a három kiválasztott apostol előtt zajlik. Jézus arca is sugárzik, de ez más, mint a Mózesé. Mózes csak Isten fényét sugározta, mint a Hold a nap fényét. Jézus arcának sugárzása azonban a sajátja, az Istené, mint a nap fénye. Ami leginkább megkülönbözteti Jézus színeváltozását az ószövetségitől, az az elgondolkodtató mozzanat, hogy Jézus, Mózes és Illés ebben a dicső jelenetben, Jézus Jeruzsálemben váró haláláról beszélgetnek. Az apostolok pedig boldogok - nem félnek, mint az ószövetség embere, amely az istenlátás halálától tart. Boldogok, de a maguk módján. Péter három sátrat akar készíteni Jézusnak, Mózesnek és Illésnek, hogy őket ott marasztalja, hogy ezt a nagy boldogságot megőrizze magának és társainak azzal, hogy nem engedi el a mennyei vendéget. Szeretnének ott maradni a hegyen feledve munkát, szenvedést, otthagyva lenn a rájuk bízottakat, mert ők most boldogok. Van egy saját elképzelésük a boldogságukról. De Isten megszólal a felhőből - amire nem is számítanak - és a látomás véget ér. A gyötrelmes élet folytatódik tovább, ha akarják, ha nem. Ami a hegyen történt, nem véletlenül történt. Amit leírtak az evangéliumban, nem véletlenül írták le, hanem azért, hogy az idők végiéig olvassa, és magára értse az emberiség. A jelenetben nagyon sokrétű jelképrendszer van, amelynek értelme csak a további csendes elmélkedéssel nyílhat meg az egyes ember számára, aki veszi a fáradságot, hogy otthonában újra elővéve ezt a szakaszt átimádkozza.
Most csak egy mozzanatot szeretnék kiemelni belőle. Abban, ahogy Péter és társai viselkednek ott fenn a hegyen - magunkra ismerhetünk abban, ahogy imádkozunk. Azt mondjuk, hogy az imádság beszélgetés Istennel. A legtöbb ember azonban úgy imádkozik, hogy elmondja a maga gondját-baját, elmondja Istennek a betanult szöveget, és ezzel be van fejezve. Hol van itt a beszélgetésnek az az oldala, hogy Istent is szóhoz hagyjuk jutni? Hol van itt az, hogy meghallgassuk az ő szavát, hogy megismerjük őt. Az ilyen egyoldalú, monológ imában Istent afféle önműködőnek kezeljük: bedobunk néhány imádságot, mint valami pénzdarabot és cserébe megkapjuk kívánságaink teljesítését, mint az automatából a forró kávét, vagy a jéghideg kólát. És többnyire még a kéréseink is olyanok, mint a kávé vagy a kóla: csak pillanatnyi, evilági szükségleteink kielégítésére szolgálnak, nem pedig örök életünket veszik célba. Ahogy egy kávé vagy kóla után előbb utóbb ismét megiszunk egy másikat, úgy az ilyen kérések után is hamarosan jelentkeznek a következő földhözragadt kérések.
Péter is a hegyen elképzelt magának és társainak valamit és benyújtotta a kérvényt Jézusnak: maradjunk itt örökre! Foglalkozz csak velünk Jézus! Arról, hogy emberek ezrei várták még Jézus tanítását és segítő csodáit megfeledkezett. Igazságos-e az ilyen kérés? Igazságosak-e kéréseid imáidban? Nem azt akarod-e te is elérni, hogy Isten csak veled foglalkozzak, hogy a többi ember nem számít? Mint ahogy Péter kérését nem lehetett teljesíteni annak igazságtalan volta miatt, úgy nem csoda, ha Isten a legtöbb kérésünket nem teljesíti, mert azok igazságtalanok másokra nézve. Isten pedig mindenki Istene, mindenkinek jót akar.
Hogyan imádkozhatunk helyesen? Ha meghalljuk az Atya szózatát a felhőből: "Ez az én választott Fiam, őt hallgassátok!" Jézus Krisztust kell figyelnünk imáinkban. El kell csendesülni, fel kell hagyni a betanult imák felmondásával, panaszaink véget nem érő áradatával, hogy Isten engedjük szóhoz jutni. Az a fontos a jó imában, hogy Jézust akarjuk megismerni, és nem magunkat akarjuk javítani. Ha megismerjük Jézust és átadjuk magunkat neki, majd ő formál bennünket. Nem önjavítónak kell lenni az imának, hanem Jézusra figyelőnek.
Most a nagyböjti időben különösen is fordítsunk időt az ilyen Jézusra figyelő és csendben lévő imára. Ha az apostolok a hegyen mertek a dicső Istenember arcába tekinteni, hogy nem haltak bele, akkor mi is merjünk Jézusra, az Istenre tekinteni. És amikor az Egyház arra biztat bennünket, hogy imádkozzunk többet, nem azt jelenti, hogy kétszer annyi rózsafüzért és más betanult imát mondjunk el, hanem kétszeresen jobban fordítsuk figyelmünket Jézusra. S ha ráfigyeltek, akkor ő majd megmondja, mit kell tennetek.
Csiszér Imre erzsébetbányai plébános
