Régi történet beszél arról, hogy a bölcsek vitatkoztak, milyen név illeti meg a legjobban az Istent. Az egyik azt tanácsolta nevezzék Hatalomnak, hiszen ezt a világmindenséget Ő alkotta. A másik szerint jobban megfelel a Gazdag Isten elnevezés, hiszen az égen és a földön minden az övé. A harmadik azt akarta, hogy Bölcs névvel illessék, hiszen bölcsessége kormányozza a csillagokat, irányítja a mindenséget. Végül előállott egy ősz öreg és ezt mondta: „Hosszú életem tapasztalata alapján mondhatom, legfelemelőbb az Irgalmas Isten, mert még a bűnöket is el tudja törölni, meg tudja bocsátani”. Ebben aztán valamennyien megegyeztek.
A tékozló fiú örökszép példabeszédét hallottuk. Most a húsvéti készületben, a nagyböjt idején különösen is fontos ez a példabeszéd, hogy helyesen megértsük és gyakoroljuk a bűnbánatot. Ez a példabeszéd az Isten és a bűnös ember kapcsolatát ábrázolja. Ez a példabeszéd nemcsak szép, de szinte minden részletében hordoz üzenetet minden idők minden krisztushívő emberének. Érdemes még egyszer végigmenni a történeten, ezúttal részleteiben odafigyelve a mozzanatokra.
A történet a fiatalabb fiú és az atya szakításával kezdődik, egyes egyedül a fiú hibájából, mert ő önálló életet akar élni. A fiú minden kapcsolatot megszakít apjával: a vagyoni helyzeten túl személyes kapcsolatuk is megszakad, mert a fiú elköltözik egy távoli vidékre. Meglepő, hogy az atya egyetlen szóval sem igyekszik visszatartani fiát ettől a lépéstől.
A kettőjük szakítása mutatja meg a bűn igazi természetét: a bűn az Istennel való teljes szakítás. Pedig ezek gyökerét kell meglátnunk. Ahogy a fiú bűne nem abban áll, hogy egyvalami rosszat tett apjának, hanem, hogy teljesen szakított vele, úgy a bűn sem a bűnös cselekedetekből áll, hanem abból, hogy az ember gyökerében szakad el Istentől. A bűnös tettek ennek az elszakadt állapotnak a vadhajtásai, megnyilvánulásai. Az atya nem tartja vissza a fiút egyetlen szóval sem, ahogy az Isten teljes mértékben tiszteletben tartja szabad akaratunkat a bűn Istentől való elfordulásában is.
A történet folytatásában a fiú sorsa rosszra fordul: a kezdeti nagy mulatozások után elfogy a pénze, és éhínség áldozata lesz. Elszegődik disznópásztornak, ahol még a disznók moslékából sem ehet. Ekkor a fiúnak eszébe jutnak az előző életének körülményei, amikor még az atyai házban volt. Az éhség oldaláról közelít: akkor nem éhezett és még ma is egy béresnek különb helyzete van az atyai házban, mint neki. Ám tudja: nem mehet haza csak úgy, hogy íme hazajöttem, azok után, ami történt. Ha elfordulunk Isten szeretetétől a bűnben, utána nem fordulhatunk csak úgy vissza hozzá azt mondva: Bocs' Isten, mától kezdve jó fiú leszek. Ahogy a fiú csak reménykedik abban, hogy atyja legalább a béresek közé befogadja - mert arról álmodni sem mer, hogy ismét fia lehessen -, úgy mi is csak reménykedhetünk abban, hogy Isten megbocsát nekünk. Egyáltalán nem természetes, hogy Isten csak úgy megbocsát, egyáltalán nem természetes, hogy a gyóntatószékben két perc alatt el van intézve minden.
Ezután az atya kerül a színre, aki hazatérő fiát meglátja. Talán minden nap hosszú percekig kinn állt a kapuban a látóhatárt kémlelve, hogy mikor jön haza a fia. Mikor meglátja eléje szalad, hogy ezzel is elvegye félelmét és kellemetlenségét, amit abból adódik, ha otthon kell jelentkeznie. Megöleli, megcsókolja, az a csont és bőr kiéhezett, koszos, disznószagú fiút. Így bocsát meg nekünk Isten. Így vár haza minden nap a bűn útjáról, szalad elénk és megölel megcsókol, bármily büdösek, koszosak, bűnösek vagyunk is. Örömében lakodalmat rendez, visszafogadja fiát fiának.
Akarod, hogy Isten téged is megöleljen, megcsókoljon? Egyedül rajtad áll, hogy hazatérsz-e. Ha nem térsz haza Isten fájó szívvel tovább kémleli a látóhatárt, mindhiába.
Ebből a történetből világosan látható, hogy a bűn következményét, a büntetést nem Isten haragjának kell felfognunk, hanem saját magunknak köszönhetjük a rosszat, a büntetést, mert nem értünk a szép szóból.
De a történet nem fejeződik be. Folytatódik az idősebb testvér hazatérésével, aki nem akar bemenni, nem akar megbocsátani testvérének. Az atya ezúttal nem nézi tétlenül az eseményeket. Hozzá is kijön, elébe megy, mint kisebbik fiának. Kérleli őt, hogy menjen be. Az atya megnyilatkozásaiban fontos azt meglátni, hogy az örömünnepség nem a kisebbik fiú szertelen, bűnös életének a szentesítése, hanem hazatérésének, ünneplése. Isten előtt a bűn mindig bűn marad, azt nem lehet kimagyarázni. Isten a hazatérésünknek, megtérésünknek örül, s nem annak, hogy bűnt követünk el.
A történet nyitva marad: nem derül ki, hogy az idősebb testvér bemegy-e, vagy pedig most ő megy el az atyai háztól. Ez a nyitott történet felteszi nekünk is a kérdést: hajlandók vagyunk-e megbocsátani ellenünk vétkező embertársainknak, vagy nem. Mert ha nem, éppúgy elszakadunk Istentől, mint a kisebbik fiú. Ha igen, abban az örömben lehet részünk, mint a tékozló fiúnak hazatérésekor.
Csiszér Imre erzsébetbányai plébános
