Krisztusban Szeretet Testvéreim! Egy legendát olvastam két szerzetesről. Vándorlásuk során egy megáradt folyónál gyönyörű szép hölggyel találkoztak. Mindhárman a folyó túlsó partjára igyekeztek. Hidat sehol sem találtak. Komp és csónak sem állt a rendelkezésükre. A víz állása meglehetősen magasnak tűnt, így alig mertek nekivágni a hömpölygő vizek, hogy átjussanak a másik oldalra. A nagyobb problémát a két szerzetes számára mégis a csinos fiatalasszony jelentette: a fiatalasszony ugyanis úszni nem tudott és félt a víztől is. A szerzetesek érezték, hogy segíteniük kellene: valamelyiküknek a vállára kellene kapni a szép asszonyt, és a túlsó oldalra kellene vinni. A nemes cselekedettől mégis mind a ketten vonakodtak. Mit szól ehhez a másik, vagy valaki, ha szerzetest lát ölében csinos fiatalasszonnyal? Végül az egyik mégis vállára vette a szép asszonyt és átvitte a megáradt folyón. Társa méltatlankodva nézte végig a jelenetet. Később, miután az asszony eltávozott, szemrehányásokkal illette a derék barátját: rossz hírbe hozod magad és az egész szerzetesrendet! Az irgalmas szívű szerzetes egy ideig csendben tűrte társa szemrehányását, majd így válaszolt neki: „Testvér, én valóban átvittem az asszonyt, de most rajtad a sor, én nagylelkű voltam, most neked kell a nagylelkűséget, az irgalmat és a szeretetet gyakorolnod.”
Ez egy igazán egyszerű legenda, mégis szépen szemlélteti az előítéletekre hajlamos emberi magatartásunkat. Hajlamosak vagyunk rosszat feltételezni embertársainkról, a látszat szerint ítéletet tudunk mondani róluk. Amíg mások hibáját nagyítóval próbáljuk nézni, addig szívesen megfeledkezünk a saját bűneinkről, botlásainkról. Mindig készen állunk az elhamarkodott ítéletekkel. Megbélyegezzük, elítéljük a bűnösöket, és eszünkbe sem jut, hogy olykor magunk sem vagyunk náluknál különbek. Ez a magatartásunk semmiképpen sem egyeztethető össze Jézus tanításával. Jézus nemcsak elitélte az alaptalanul vádaskodókat, hanem még arra is felhívta a figyelmünket, hogy szeretnünk kell a bűnösöket és még az ellenünk vétőknek is meg kell bocsátanunk. Ő mindig elítélte a bűnt, de jóságos szeretettel közeledett a bűnös emberhez.
A házasságtörő asszony története világosan elénk álltja Jézus állosontját a bűnös emberrel kapcsolatban. Jézus földi életében gyakran hangoztatta, hogy nem megsemmisíteni jött a törvényt, hanem azt beteljesíteni. Ezért érthető, hogy a zsidó vallási vezetők csapdát állítanak Jézusnak. Eléje vezetnek egy házasságtörésen kapott nőt, akit a mózesi törvények értelmében a házasságtörés bűne miatt meg kellett volna kövezni. Ha most Jézus az asszonyt védelmébe veszi és a megkövezés ellen szól, akkor a mózesi törvény megsértésével fogják vádolni. Ha a kegyetlen mózesi törvény betartása mellett szól, akkor saját tanításának mond ellent, és hitelét veszti az Ő tartása.
Jézus válaszában rendreutasította szigorú törvény betartóit. Önvizsgálatra szólította fel őket, és a figyelmet a vádlottakra terelte, amikor ezt mondotta: „Az vesse rá az első követ, aki bűntelen közületek.” Ezzel Jézus kimondta, hogy csak az ítélhet, akinek tiszta az élete. Az evangélium elbeszélése szerint ilyen tiszta életű ember a vádlók között nem akadt. Mindenki igyekezett saját irháját menteni, szépen a tett helyszínéről eltűnni. Jézus lehajolt és írni kezdett a homokba. Nem tudjuk biztosan, hogy mit írt. A szentatyák szerint azok bűneit írta a homokba, akik vádolták az asszonyt. Ha nem is tudjuk, hogy pontosan mit írt, de egy tanulságot levonhatunk belőle. Történetesen azt, hogy Isten az ő törvényét az emberi szívbe és a kőtáblára írta, de bűneinket a homokba. Isten törvényei örök érvényűek, nem vonja őket vissza, és nem fogja a mi kedvünkért megváltoztatni. Mivel azonban az Istennek a tulajdonsága az irgalmasság, minden egyes törvényszegésünk után beadhatunk egy kérvényt a megbocsátásért.
Egy novellában olvastam egy történetet. Valahol a tengerparton, egy halászfaluban íratlan törvény volt, hogy a házasságtörő asszonyt a parti szikláról a halálos mélységbe taszították. Történt egyszer, hogy rajtakaptak egy asszonyt a házastársát megcsalja, és szokás szerint a falú bírái elé állították. Kimondották a halálos ítéletet, de megengedték, hogy kivégzése előtt még egyszer férjével beszélhessen. A férjét azonban hiába keresték, nem találták sehol. Így aztán alkonyat táján kivonultak a sziklához és a megcsalt férj nélkül végrehajtották az ítéletet. Nagy volt a falu megrökönyödése másnap, amikor másnap reggel meglátták a letaszított asszonyt kertjében kapálni. A nép meglepődött, mert még ilyesmi nem történt életükben. Az asszony férje mindent megmagyarázott. Amikor tudomást szerzett a felesége elitéléséről, a legerősebb halászhálót kifeszítette a szikla tövében és így mentette meg a hűtlen, de szeretet feleségét. Levették a hálót és a hűtlen asszonynak ezekkel a szavakkal adták át: legyen ez a háló emlékeztető férjed megbocsátó szeretetére.
Testvéreim! Ez a férj megértette és ő maga is gyakorolta Jézus irgalmas szeretetét. Megértette annak igazságát, hogy senki sem lehet ártatlannak mondani, mert mindenkiről el lehet mondani, hogy bűnös. Ez az asszony a férjén át megtapasztalhatta az Isten irgalmát, mint ahogy az evangéliumban szereplő asszony is, amikor Jézus ezt kérdi tőle, és ezt mondja neki: „Asszony, hol vannak a vádlóid? Senki sem ítél el? Senki, Uram felelte az asszony! Mire Jézus így válaszolt: Én sem ítélek el. Menj, de többé ne vétkezzél!” Ebben a pillanatban értette meg az asszony, hogy a törvény szikláján túl van egy mentőháló és ez nem más, mint az Isten irgalma. Mi lenne velünk, ha az Isten minden egyes törvényszegésünket megtorolná és az ítélet sziklájáról a kárhozatba taszítana? Ki menekülhetne meg közülünk, ha Isten nem feszítené ki alattunk irgalmas szeretetének a hálóját? Mily szerencse testvéreim, hogy Isten kőbe vési az Ő parancsit, és homokba írja a mi bűneinket. Ez nem azt jelenti, hogy Isten nem veszi komolyan a bűnt, Ő mindig nevén nevezte a vétket, a 6 parancsolatot „Ne paráználkodjál!”, és a 9 parancsolatot „Felebarátod házastársát ne kívánd!” soha nem fogja megszüntetni. Mindig elítéli a bűnt, de nem a bűnöst, mindig szeretettel, irgalommal fordul a megtérő bűnös iránt. Éppen ezért nem az a feladatunk, hogy ítélkezzünk, hanem az, hogy önvizsgálatot tartsunk.
Hála Istenek, hogy velünk szemben Ő irgalmas, de nem szabad elfelejtenünk, hogy Isten irgalmával vissza is lehet élni. Nincs igaza az egyik költőnek, aki halála óráján is így gúnyolódott: „Isten megbocsát nekem, mert ez a mestersége.” Nem szabad elfelejtenünk, hogy Jézus azzal a feltétellel bocsátott meg az asszonynak, hogy többé ne vétkezzen.
Ne felejtsük el az egyik közmondást, amely így szól: „Aki másnak vermet ás maga esik bele!” Jézus tanítása szerint vonakodnunk kell attól, hogy „köveket” dobjunk másokra. Nincs jogunk ítélkezni mások fölött, mert mi se vagyunk hibák és bűnök nélkül, mindannyian rászorulunk Isten irgalmára.
Csiszér Imre erzsébetbányai plébános
