"Mivel szerette övéit, akik a világban voltak, még egy végső jelét adta szeretetének." (Jn 13,1)
Elérkezett az óra, hogy a halálba induló Bárány megkenje saját vérével életünk ajtófélfáját és szemöldökfáját. Így nem közelíthet már hozzánk semmi csapás, örök védelmet kaptunk, szárnyával védve takargat, többé nem kell félnünk az éjjeli rémtől, sem a sötétben ólálkodó ragálytól, sem a nappal pusztító dögvésztől. De mielőtt ezt megtenné, belépik sajátnak mondott és hitt kis portánkra - hiszen minden az övé -, és újra megmutatja, mennyire szeret minket. Kendőt köt maga elé, letérdel elénk, és megmossa poros lábunkat. Teremtő térdel a teremtmény előtt. Nem furcsa? Aki egyszer így látta maga előtt az Urat, többé nem szabadulhat ettől a a jelenettől. Beleég a szívbe, a szembe. Dadogva tör fel belőlünk, az én lábamat ugyan meg nem mosod soha felkiáltás. Mi közöm hozzád, Názáreti Jézus? Menj el tőlem, mert bűnős ember vagyok. Nem akarom, nem akarjuk, hogy ilyen légy. Van küzönk egymáshoz? Igen, van. És csak hozzá van közünk. Mindegy, honnan jövünk, terített asztal vár. Önmagát adja táplálékul. Azért, hogy ki ne száradjon belőlünk az élet. Gondold meg, hányszor voltál már, vagy éppen vagy a lélek-énhalál szélén. Csak mert azt hitted, úgy gondoltad, nincs szükséged nagycsütörtökökre. Enélkül mondd, hová akarsz menni? Ne siess, maradj. Veled akar vacsorázni, és mesélnivaló is akad bőven.
Kiss Endre spirituális
Fotó: ersekseg.ro
