1 301 jan. 14.-én váratlanul elhúnyt II. Endre magyar király. Csak egy 7-8 éves lánykát hagyott maga után. Az árva Erzsébet hercegnő fiatal kora ellenére átérezte, mit vesztett. Mikor a gyászszertartás végén ősi szokás szerint megfordították az Arpádok családi címerét, nagy sikoltással borult atyja koporsójára s a következő pillanatban aléltan rogyott le melléje. A rettentő fájdalom annyira megviselte, hogy súlyos betegségbe esett, melyből csak hónapok múlva lábalt ki. De a veszteség emléke élete végéig ott sajgott lelkében s azontúl senki sem látta őt nevetni; legfeljebb, ha gyenge mosoly suhant át arcán. Arvaságának keserű érzését csak fokozta, hogy atyja után nemsokára hazáját is elvesztette: a meginduló trónversengés avarai közt Károly Róbert hadai elől mostohaanyjával, Agnes királynéval, Habsburgi Rudolf unokájával együtt Bécsbe kényszerült menekülni. Jó ideig mostohájának német rokonsága közt élt az árva hercegnő; de sok öröm itt nem nyílt számára. Ágnes királyné ugyanis önző politikai számításból mindenáron össze akarta házasítani öccsével, Henrik herceggel, holott ő lélekben már régóta Krisztus jegyesének tartotta magát. Öszintén meg is mondotta, hogy lelkének leghőbb vágya, hogy minél előbb kolostorba vonulhasson és ott egészen lsten szolgálatára adhassa magát. De mostohaanyja hallani sem akart erről; ellenkezőleg, makacs kitartással éveken át erőltette tervét. Közben több ízben alkalmat adott öccsének a szépen fejlődő királylánnyal való találkozásra, de mindig csak saját felügyelete alatt, mert attól tartott, hogy a jámbor és lovagias gondolkodású herceg, ha megismeri Erzsébet szándékát, magától visszalép; ennek a kínos állapotnak csak akkor szakadt vége, mikor Agnes meggyilkolt atyja, Albert császár gyilkosainak megbüntetésére a sváb hercegség területére indult. Ekkor, hogy könnyebben mozoghasson, megparancsolta mostohalányának, hogy egy időre vonuljon valamelyik svájci kolostorba. Erzsébet kapott a jó alkalmon és 1309-ben a zürichi kanton területén, nyugatra épült töszi domonkosrendi apácazárda tagjai közé lépett. Itt mindjárt kezdetben feltűnést keltett páratlan alázatosságával: ő, aki addig királyi kényelemben élt és hozzá volt szokva, hogy mindenben kiszolgálják, most abban találta legfőbb örömét, hogy másoknak szolgálhatott. Mostohaanyja azonban még a kolostorban sem szűnt meg életét keseríteni. A történteken már nem állott hatalmában változtatni; de azzal töltötte bosszúját, hogy az egyik breisgaui kolostorból Habsburgi Rudolf egyik unokahugát, egy komor és ridegszívű apácát rendelt melléje felügyelőül; ez aztán olyan keményen és szívtelenül bánt a szegény királyi árvával, hogy aki csak látta, mind megbotránkozott rajta. De Erzsébet egyetlen zokszó nélkül tűrte a zaklatást, sőt még örült neki és nem győzött érte eleget hálálkodni lstennek, mert így legalább módjában volt valamit szenvedni mennyei jegyeséért. Nemsokára még keményebb megpróbáltatások szakadtak reá. Egyszer néhány magyar úr járult eléje és váltig unszolta, hogy térjen vissza velük Magyarországba. Erzsébet azonban kijelentette, hogy nem követheti felhívásukat, mert az ő hazája nem e világból való és egyúttal hathatósan intette őket, hogy óvakodjanak minden pártoskodástól. Azután forró könnyek közt áldást esdett rájuk és bennük szeretett nemze tére. Látszólag mindvégig nyugodt maradt; de társnői megfigyelték, hogy a rákövetkező éjtszaka egy pillanatra sem aludt ki szobájában a lámpa, s mikor másnap reggel rányitottak, még akkor is ott találták őt a feszület előtt imádságba merülve. Szívében rettentő harc mentvégbe: a földi és a mennyei haza szeretete csatázott egymással. De végre mégis az égi szerelern bizonyult erősebbnek. Erzsébet megnyugodott, bár tudta, hogy életében utoljára hallotta édes anyanyelvének zengését. De a kísértéseknek ezzel nem szakadt vége. Henrik herceg ugyanis még mindig jogot formált kezéhez. Egy szép napon váratlanul betoppant tehát a kolostorba és vélt jegyesének kiszolgáltatását követelte. Fojtott szenvedélytől remegő hangon kérlelni kezdte a szép királylányt, hogy legyen hitvesévé. Erzsébet állhatatos maradt; szelíd, de határozott hangon kifejtette, hogy ő önként és szabad eltökélésből szegődött Krisztus jegyesévé, tehát fogadását senki emberfia kedvéért meg nem törheti. De a herceggel már nem lehetett okosan beszélni. A szenvedély egészen elhomályosította tiszta látását. A visszautasítás hallatára erőszakoskodni kezdett és azzal fenyegetőzött, hogy felgyujtja a kolostort. Csak hosszas kérlelésre engedett annyit, hogy Erzsébet lstenhez fordulhasson felvilágosításért. Az elgyötört szűz tehát egyenesen a kápolnába sietett és az oltáron rejtőző Istenember előtt elpanaszolta szívének keserű fájdalmát. Imádságát ezzel a fohásszal végezte: «Istenem! hallgasd meg kérésemet; látod, hogy a lélek kész, de a test gyenge; add tehát szent malasztodat és nyilvánítsd ki szent akaratodat». E szavakra, mintha csak kicserélték volna, arca túlvilági fénybe öltözött, szemében a boldogság csillámló könnyei ültek ki s ajkai szelíd mosollyal rebegték: «Ah, én erős vagyok, lstenern! n Órákig maradt ebben a félig elragadtatott állapotban. Mikor társnői a nyugtalankodó Henrik sürgetésére utána mentek, az oltár előtt arcra borulva eszméletlenül találták őt. Azonnal a szabájába vitték és gondos ápolás alá vették. Mikor aztán kissé magához tért, megkérdezték tőle, mit mondjanak a hercegnek. «Mondjátok meg neki, mennyei jegy,esem nem akarja, hogy elváljak tőle; nyugodjék meg az Úr szent akaratában és ne merészeljen vakmerő kézzel belenyúlni terveibe. II. Henrik földig lesujtva vette tudomásul a választ, de mivel szavát adta rá, nem erőszakoskodott tovább. Ez volt a szentéletű fejedelmi sarj utolsó és legnagyobb kísértése. Ettől kezdve harmonikus egyformaságban: imádságban, önsanyargatásban és irgalmas jótékonykodásban teltek napjai. Legnagyobb öröme a szent szegénység gyakorlásában telt. Fejedelmi származása ellenére semmi megkülönböztetést nem tűrt. Más ételt, mint a többiek, még betegségében sem fogadott el. Ruházat dolgában pedig mindig a legszegényesebb darabokat választotta, s mikor egyszer mostohaanyja ócska köntösét látva szemrehányóan mondotta neki: «Nem szégyenled magad, édes lányom, hogy magyar királylány létedre ilyen ócska ruhában jársz, ő sugárzó arccal azt felelte neki, hogy legnagyobb öröme saját szegénysége.
Utolsó éveiben sokat betegeskedett; utoljára egészen megbénult, úgy, hogy magától mozdulni sem tudott. De ő türelemmel, lsten szent akaratáhan megnyugodva viselte bajait. Végre, mikor halálát közeledni érezte, példaadó buzgósággal meggyónt, megáldozott és ápolóinak megköszönte a vele való hosszas bajlódását. Azután kérte környezetét, hogy nyissák ki az ablakot, hadd lássa mégegyszer lsten szép egét.
Meghalt 1337 máj. 6-án. Tetemét a kolostor kápolnájában helyezték örök nyugalomra. Mivel sírjánál mindjárt a temetést követő hetekben számos csoda történt, már négy hónap mulva újra felnyitották koporsóját és teljes épségben talált testét kőkoporsóba zárva néhány láb magasságban helyezték el s föléje emlékül Magyarország címerét állították. Ereklyéit egy ideig a protestánsok is tiszteletben tartották. Később azonban elkallódtak. Mária Terézia 1770-ben kísérletet tett felkutatásukra, de eredménytelenül.
Forrás: Schütz Antal - A szentek élete II kötet
