Kedves jó testvéreim!
Gyermekkoromban úgy képzeltem, hogy a hegymászó számára a legfontosabb a hegycsúcs, ahová fel akar jutni. A készület során bizonyára mindig a csúcsra gondol, szemei előtt állandóan meghódítandó legmagasabb pont lebeg, s esténként arról álmodik, hogy fenn van a magaslaton. Később aztán egy profi hegymászó írását olvasva megértettem, hogy ez egészen másként van. A hegymászó számára nem a csúcs a legfontosabb, hanem az út, amely oda vezet. Egy hegycsúcsra gyorsan, gond nélkül fel lehet jutni például egy helikopter segítségével. A hegymászó viszont nem ezt a könnyebb lehetőséget választja, hanem egy sokkal nehezebb utat. Az ő célja az, hogy végigmenjen a hegyre vezető úton, s legyőzzön minden akadályt, ami elébe kerül útja során. Éppen ezért mászás előtt, a felkészülés során is mindig erre az útra gondol, s pontosan megtervez szinte minden lépést. Ha meg tudja tenni az utat, eléri kitűzött célját és felér a hegycsúcsra. Az apostolok is az egyik alkalommal megkérdezték Jézust, hogy mikor jön el a világ vége? Jézus válaszát így foglalhatnánk össze: ennek ismeretét Isten nem közölte velünk, ti csak kövesetek engem! Hosszú és fáradságos az út, de megéri.
Drága jó testvéreim! Ezt mondja Jézus: „Törekedjetek a szűk kapun bemenni!!!” Mit jelent ez? Az ember olyan, mint egy vadon termő fa, tele van vadhajtásokkal. Az ember természetét nem szabad úgy hagyni, ahogy van: nemesíteni, szépíteni kell. Aki csak az ösztöneit követi, az ebben az életben nem a szűk kaput, hanem a tág, széles kaput választja. A szűk kapuról Jézus beszél a Hegyi beszédben, már küldetésének a kezdetén, akkor, amikor elindul tanítói körútjára. Jézus azt mondja: természetedben ott van az agresszív vonás – törekedj nap mint nap a szelídségre. szíved mélyén ott van az önzés – törekedj az életben az önzetlenségre. uralkodás helyett éld a jóságot, a gyűlölködés helyett a szeretet, az ösztön helyet a tisztelet legyen benned.
De akkor testvérek fölteszem a kérdést: NEM NAGYON MAGAS EZ A MÉRCE AZ EMBER ÉLETÉBEN? Vajon képesek vagyunk-e az ellenséget szeretni? - Pedig Jézus ezt kívánja! Képesek vagyunk boldogságnak tartani a szegénységet, ebben az anyagias világban? – Pedig Jézus ma is fölszólít erre, legyen helyes értékrend az életedben!
Ha ismerjük emberi életünket, akkor azt is nagyon jól tudjuk, hogy mi lakik az emberben, és éppen ezért sokszor azt mondjuk: az ember, vagyis én nem vagyok képes erre, vagy arra!!! Viszont abban biztosak lehetünk, hogy Jézus nem kíván lehetetlent. Akkor vajon testvérek, hol lehet a megoldás? A kettő között: az én gyengeségemnek a felismerése és a jézusi kérés között! Az ember képes teljesíteni Jézus kérését, de nem egyszerre, csak rendre, nap mint nap egy keveset.
Ha Jézus beszél az ajtóról, akkor út is van, amely elvezett bennünket ehhez az ajtóhoz.
Tehát mi a feladatunk? Elindulni az ajtó felé az életünk gidres-gödrös útján, mert valahol el kell kezdeni! Eleinte nem tudod ellenségedet szeretni, próbáld meg legalább nem gyűlölni. Nem tudsz parancsolni irigységednek, akkor legalább ne légy bosszúálló.
Az ember se nem fekete, se nem fehér, van benne mind a kettőből jócskán. Van lópor, rosszaság elég bennünk! Éppen ezért amíg nem késő kezdjük el a jót fejleszteni magunkban, és azt felszínre hozni minél jobban. Azt is tudnunk kell, hogy Isten nemcsak szigorú bíró életünk felett, hanem a mi szerető Atyánk is. Keressük azt a kaput itt a rohanó világunkban is, amely hozzá vezet!
Drága jó hallgatók: Sokan üdvözülnek, vagy kevesen? Erre nem kapunk Jézustól feleletet. De azt tudjuk, hogy nemcsak a mennyországba, a szeretet országába, hanem a gyűlölet országába, a pokolba is juthatunk. Erről beszél a bezárt ajtó az út végén. Bezárt ajtó, amelyen nincs kilincs, nincs amit megfogjunk, hogy kinyissuk. Ha Isten nem nyitja ki belülről, akkor mi hiába akarjuk kívülről nyitni, nem tudjuk.
Isten a keresztény emberrel együtt hirdeti, hogy a szeretet mindent megbocsát, de azt nem, ha a szeretetett visszautasítják. Nem lehet megbocsátani a kigúnyolt szeretetett. Jézus az utolsó csepp vérét is odaadja szeretetből, de ha ezt a jézusi szeretet visszautasítjuk, Jézus már értünk, megváltásunkért többet nem tehet. Isten az ő jobbját minden nap nyújtja felénk, de ha mi nem fogjuk meg, az orrunk ellőt zárul be a kapu.
Én azt hiszem mindenki ismeri a homokórát és a faliórát. A homokóra egykedvűen pergeti az időt a homok szemek csörgedezéséve, de nem jelez, hogy mennyi az idő. A falióra minden órában üt és figyelmeztet bennünket. Ilyen az Isten kegyelme: kopogtat állandóan életünk ajtaján! Figyelmeztet a külső eseményekkel és a lelkiismeret szavával. De ha ezekre nem figyelünk, becsukódik az ajtó, mert visszautasítottuk Isten felénk kinyújtott kezét az események és a lelkiismeret tudomásul nem vételével.
Minden ember lelkében ott él, hogy szebb és jobb életet akar élni, boldog ember akar lenni, de ha elnémítjuk a lelkiismeretünk szavát nem tudunk boldogok lenni, mert előbb utóbb úgyis megszólal és kérdőre von, csak ideig óráig tudjuk elhallgattatni. Ne zárjuk be az ajtót saját magunk előtt, éljünk a mindennapi Isten adta lehetőségekkel, hogy majdan nyitót ajtóra találjunk!
Drága jó testvéreim! Aki, az út végén nem bezárt ajtót talál, azt az ajtón belül Isten lakodalmas asztallal várja! És én azt hiszem mindenki tudja milyen egy lakodalom és milyen a lakodalmas asztal: mindenki örül az ifjú párral együtt, boldog békében együtt vannak az emberek, jól érzik magukat és az asztal mindenféle jóval van tele. Na Isten egy ilyen lakodalomra hív meg bennünket, már itt a földön a kezünkben van a meghívó attól a perctől hogy megkereszteltek, és mindennapi életünkkel jelzünk vissza, hogy ránk számíthat-e az asztal mellet, nekünk rendeljen-e terítéket.
Mi, akik talán egy magasabb toronyba vagy egy kilátóba is csak félve merünk felmenni vagy azok, akik csak alulról szeretnek gyönyörködni a hegyek szédítő magasságaiban, de nem vállalják a hegymászás megerőltető feladatát, sokat tanulhatunk az igazi hegymászók bölcsességéből. Életünk ugyanis olyan út, amelyet végig kell járnunk. A hitetlen ember azt gondolja, hogy ez az út nem vezet sehová. Élete során nem halad egy számára fontos cél felé, hanem inkább csak kóborol, néha visszafordul, sokszor irányt változtat, időnként észreveszi, hogy csak körbejár, s mindig csak oda jut vissza, ahonnan elindult. A vallásos embernek ezzel szemben van határozott úti célja. Földi élete végén az üdvösségre, az örök életre akar eljutni. A hegymászóhoz hasonlóan azonban nem elegendő, ha valaki állandóan csak erre a végső célra gondol, s mit sem törődik azzal, hogy az úton állandóan előre kell haladnia. Isten persze megtehetné, hogy megkímél minket az életút fáradalmaitól, s egy „helikopteres repüléssel” a mennybe segít minket, de nem teszi. Ahogyan Fiának, Jézusnak az esetében sem tette. Neki is végig kellett járnia az élet keresztútját, s a halálon keresztül jutott csak be a mennybe. Nekünk is hasonló úton kell haladnunk. Egészen a közelmúltig elsősorban a térképek és útjelző táblák segítették az embereket abban, hogy tájékozódjanak és megtalálják a helyes útirányt. Vagy pedig maradt az ősi módszer: megkérdeztek egy helybélit. Manapság egyre többen használnak autójukban műholdas helymeghatározót, a GPS-t (nekem is van és használom is, és megvallom jól is fog) amely főként ismeretlen helyeken járva hasznos segítséget nyújt, de még az ismerős helyeken is jó, hisz sokszor megmondja a rendőri ellenőrzést is. A hívő ember számára az a legegyszerűbb, ha az üdvösség útján haladva a kérdezés módszerét választja, s ahhoz a Jézushoz fordul, aki Útnak nevezte magát. Ő nem csak utat mutat nekünk, hanem útitársként velünk jár.
Ne legyen hát üres ténfergés, üres járkálás az életünk, ne legyenek eltékozoltak és céltalanok a napjaink, legyen cél előttünk, mint ahogy a hegymászó előtt is van és ez a cél ne más legyen, mint eljutni Isten terített asztalához az örök hazába.
Csiszér Imre, erzsébetbányai plébános
