Krisztusban szeretett testvéreim!
A világban ma sok nyomorúság van. Sok minden összedőlt, ami egykor biztosan állt. Mindenütt sok a gond. Országok mennek tönkre gazdaságilag, háborúk döntenek nemzeteket nyomorba. Ebben a célját vesztett világban az emberek mégis biztos pontot, szilárd alapot keresnek. Egyesek megtalálják, mások nem. Ez az alap nem más, mint Istennel kapcsolatban állni.
Hogy hívják ezt az Istennel való kapcsolatot? Imádkozás! Ha az ember úgy nézi, az ima tulajdonképpen magától értetődő és ugyanakkor mégsem az. A léleknek az imádáság a természete úgy, mint a mellkasnak a lélegzés és a szívnek a dobogás, mégis elzárkózik előle. Tehát meg kell tanulnunk imádkozni. Ez azonban nem éppen olyan könnyű. Amikor imádkozunk, legyünk nyugodtak és összeszedettek. Ellenben mi mindig nyugtalanságban élünk, a munka lármás nyüzsgésében. Ezért lehet az, hogy nem érezzük jól magunkat az ima csendjében. Olyan érzésünk van, mintha elvesztegetnénk az időt. Nem vesszük észre, valójában mi minden történik, hogyan áramlik lelkünkben az Isten ereje. Azonban alig kezdünk el imádkozni, valami mindig tovább hajt, valami mindig eszünkbe jut és minden különösen sürgősnek tűnik.
Kedves Testvérek!
Istennel való kapcsolatunk alappillére az imádság. Addig, amíg valaki nem jut el az imádság valamely fokára, nem lehet azt mondani rá, hogy vallásos. Az imádság nem csak a kereszténység, hanem minden vallás alapja. A természetes emberi hajlam vágyik arra, hogy megszólítsa, megismerje, vagy befolyásolja az ismeretlen vagy ismert Istent. Amíg az imádsággal kapcsolatban csak saját emberi meglátásainkra hagyatkozunk, csak sötétben tapogatózunk, hogy milyen az igazi imádság. Mert azt tudjuk, érezzük, hogy az Istent - aki egészen más, mint mi, akinek létünk minden pillanatát köszönhetjük - nem szólíthatjuk meg akárhogy. A keresztények szerencsés helyzetben vannak ebben a keresésében. Nekünk Isten maga mondta el Jézus Krisztus által, hogy hogyan imádkozzunk. Jézus mai példabeszéde a leggyakoribb - és sokak számára sajnos az egyetlen imáról, a kérő imáról szól. Megszoktuk Jézus példabeszédeiben, hogy valaki, vagy valami mindig jelképezi az Istent. Ez a megszokás itt nem alkalmazható. Nem kell különösebben magyarázni azt, hogy a gátlástalan bíró, aki Istentől nem fél, embertől nem tart, nem az Istent jelképezi.
Vele szemben lép fel követelésével egy özvegyasszony, hogy szolgáltasson neki igazságot. Jézus korában, az ókorban az özvegyek igen nehéz helyzetben voltak, mivel az ókor általános szemlélete volt, hogy a nők nem számítanak teljes értékű embernek, így a nőknek jogaik sem voltak. Ezért az özvegyeket úgy lehetet büntetlenül kisemmizni, ahogy akarták. A példabeszédbeli asszony is talán ilyen gonddal küzd, és ebben kéri a bíró segítségét. A bírónak azonban esze ágában sincs ezt megtenni, hiszen semmilyen törvény nem kötelezi őt erre. Az asszony azonban kitartó zaklatásával eredményt ér el: a bíró végül kényszeredetten igazságot szolgáltat neki. A példabeszéd záró részében Jézus kérdésként fogalmazza meg az igazságot: ha az igazságtalan bíró kényszerből igazságot szolgáltat, akkor Isten nem kényszerből, hanem szeretetből mennyivel inkább.
Ezen megnyugtató igazság mellett, azonban még egy másik fontos üzenete is van a példabeszédnek. Ugyanis fölmerülhet a kérdés bennünk: miért kell kitartóan, sőt erőszakosan kérni? Miért nem hallgat meg Isten az első szóra? A válasz abban van, hogy Isten nem pusztán meghallgat, hanem "igazságot szolgáltat". Mert az imádkozó ember úgy véli, hogy neki igaza van. Gondoljunk magunkra: imáinkban úgy kérünk magunk vagy mások számára, hogy meg vagyunk győződve róla: nekünk igazunk van. Nem gondoljuk sokszor végig kérésünk összes következményét. Kérésünk ugyanis nekünk jó - de nem biztos hogy másnak is. Isten pedig mindenkinek a legjobbat akarja: "fölkelti napját jókra is, gonoszokra is, esőt ad igazaknak is, bűnösöknek is". Isten igazságot szolgáltat. Igaz ügye pedig csak igaz embernek van. Közülünk pedig ugyan ki mondhatja el maradéktalanul, hogy igaz ember? Azért kell szüntelen imádkozni, mert az ima segít igaz emberré válni. Mert még a rossz imában is a Szentlélek kisebb-nagyobb fokban beárad az ember szívébe és formálja az embert. "Gyöngeségünkben segítségünkre siet a Lélek, mert még azt sem tudjuk, hogyan kell helyesen imádkoznunk. A Lélek azonban maga jár közben értünk, szavakba nem önthető sóhajtozásokkal." A Szentlélek alkalmassá teszi az embert arra, hogy tiszta lélekkel helyesen könyörögjön. Megtanulja, hogy mi az ő igazsága és azért fog küzdeni.
Nem arra való tehát az ima, hogy Isten tanítsuk és figyelmeztessük arra, hogy mit kell tennie. Főleg nem arra való, hogy azt kérjük, hogy ezt, meg ezt az embert büntesse meg. Ez talán a legostobább kérés Isten felé. Ugyanis Isten senkit nem büntet anélkül, hogy az illető ne akarná. Mert tulajdonképpen a bűnös ember magát bünteti meg előbb-utóbb azzal, hogy elszakad az egyetlen életforrástól, az Istentől. Nem kész recepteket kell tehát benyújtani Istennek, mert "Tudja a ti Atyátok, mire van szükségetek, mielőtt még kérnétek." Anthony de Mello S.J. írja le egyik könyvében a következő esetet. Egy pap meglátogatott otthonában egy beteget. A betegágy mellett egy üres széket vett észre; megkérdezte, mi célt szolgál. A beteg ezt mondta: "Jézust ültettem arra a székre, Vele beszéltem, mielőtt ön megjött. Hosszú éveken át igen nehéznek találtam az imát, míg csak egy barátom el nem magyarázta, hogy az ima nem más, mint beszélgetés Jézussal. Nos elképzelem, hogy Jézus ezen a széken ül, beszélgetek Vele és hallgatom, amit válaszol. Azóta nincs semmi nehézségem az imával." Néhány nappal később - folytatódik a történet - a beteg leánya bejelentette a plébánián, hogy édesapja meghalt. Ezt mondta: "Néhány órára egyedül hagytam. Visszatérve a szobába, holtan találtam, feje azon a széken nyugodott, amely ágya mellett állt."
Drága jó testvéreim!
Ha nem tudjuk, mit mondjunk, foglaljuk neki össze a tegnapi eseményeket, és adjunk Neki hálát mindazért, ami velünk történt. Dicsőítsük Istent, hiszen életünkben semmi sem történik anélkül, hogy azt Isten ne látná előre, vagy ne adna neki helyet tervében. Pontosan ezt tanítja Szt. Pál a keresztényeknek: "Legyetek derűsek, imádkozzatok szüntelenül. Adjatok hálát mindenért, mert Isten ezt kívánja mindnyájatoktól Jézus Krisztusban." (1 Tessz 5,16) "Örüljetek az Úrban szüntelenül. Újra csak azt mondom, örüljetek!... Ne aggódjatok semmi miatt, hanem minden imádságotokban és könyörgésetekben terjesszétek kéréseiteket az Úr elé, hálaadástokkal együtt. Akkor Isten békéje, amely minden értelmet meghalad, megőrzi szíveteket és értelmeteket Krisztus Jézusban. (Fil 4,4; 6-7) Ez az öröm és béke szinte állandó belső magatartásunkká válik, ha hozzászokunk ahhoz, hogy Istent dicsérjük és Neki hálálkodjunk. Isten meghallgat minden imát. A szüntelen kérés tehát az embert formálja, hogy igaz ember legyen. Hogy megtanulja Isten Lelkével nézni a dolgokat, hogy felfedezze: Isten mindenkinek - még a legnagyobb bűnösnek is - a javát akarja. Egy kínai mese egy parasztról szól, aki öreg lovával műveli földjét. Egy napon a ló a hegyekbe szökött. Amikor a paraszt szomszédai a balszerencse miatt sajnálkozásukat fejezték ki az öregnek, a paraszt így felelt: “Balszerencse? Jószerencse? Ki tudja?” Amikor egy hét múlva a ló egy egész csapat ló kíséretében visszatért a hegyekből, a szomszédok gratuláltak a parasztnak jószerencséje miatt. Ő azonban megint ezt mondta: “Jószerencse? Balszerencse? Ki tudja?” Aztán amikor a paraszt fia meg akarta szelídíteni az egyik vadlovat, leesett a hátáról, és eltörte a lábát.
Mindenki azt gondolta, ez aztán valóban balszerencse! A paraszt azonban megint csak ezt mondta: “Balszerencse? Jószerencse? Ki tudja?” Néhány hét múlva katonák érkeztek a faluba és összeírták a hadviselésre alkalmas fiatalokat. Amikor látták, hogy a paraszt fiának el van törve a lába, kihagyták. Nos, jószerencse volt ez? Vagy balszerencse? Ki tudja?
Drága jó testvéreim!
Minden látszólagos rossz álcázott jó lehet. És minden, látszatra jó dolog, valójában rossz lehet. Akkor vagyunk bölcsek, ha Istenre hagyjuk, hadd döntse el Ő, mi a jószerencse, és mi a rossz. Mi csak köszönjük meg Neki, hiszen ahogy Szt. Pál mondja: "Tudjuk, hogy az Istent szeretőknek minden javukra válik..." (Róm 8,28) Ámen.
Csiszér Imre, erzsébetbányai plébános
