Krisztusban kedves testvéreim!
Helytelen lenne úgy tekintenünk Jézus példabeszédeit, mintha azok a képzeletnek a szülöttei lennének. Éppen ellenkezőleg, a valóság talajában gyökereznek, valós emberi problémákat vetnek fel, és megadják a megoldást is, de keresztény szelemben, amit a mai világ nem akar elfogadni. Ezt állíthatjuk a farizeusról és a vámosról szóló példabeszédről is. Milyen időszerű ez a példabeszéd: alkalmas arra, hogy minden ember tükörbe nézzen, és magába tekintsen.
Tapasztalataink szerint az emberek jellemvonásai sokban hasonlítanak egymáshoz, és ezen a jellemvonások alapján nagyon szeretjük az embereket osztályozni. Olykor könnyelműen rájuk ragasztunk valamit, nem törődünk sokszor az egyes ember egyéni adottságaival. De ha egy kicsit is behatóbban nézzük embertestvérünk életét, akkor rájövünk, hogy minden ember egy példányban létezik.
Rivalitásokkal, versengésekkel naponta találkozunk. Szeretjük összehasonlítani szellemi és testi képességeinket, eredményeinket és javainkat mások gyarlóságaival és gyengeségeivel. Valamiben mindig különbek akarunk lenni másoknál. Szeretnénk különb fizetést, autót és házat, mint amilyennel szomszédunk rendelkezik. A győzteseket megtapsoljuk és jutalmazzuk. Valóban igazságtalanul járnánk el, ha a jó eredményeket és teljesítményeket nem jutalmaznánk és ismernénk el megfelelő módon. A munkás méltó a bérére, a kiváló teljesítmény a megfelelő elismerésre.
Szentmisénk evangéliumi példabeszédében Jézus mégis elmarasztalta a szorgosnak látszó farizeust, aki saját bevallása szerint valóban figyelemre méltó teljesítményeket vitt végbe: kétszer böjtölt hetente, vagyona tizedét a templomra és a szegényekre költötte. A vallásos élet terén ezek nem kicsi dolgok.
Ki vállalkozik ma még ezekre? Olykor még a legkisebb önmegtagadásoktól is irtózunk és egy kis áldozat is nehezünkre esik. Ki adja manapság vagyona tizedét a ,,templomnak'', a szegényeknek, a rászorulóknak? Ebben a jóléti rohanó társadalomban élő emberek közül többen nem fizetnek egyházadót.
Az evangéliumi farizeus teljesítménye minden elismerést megérdemel, mégsem nyerte el Isten tetszését, amikor imádkozni ment a templomba. A gőgös farizeus nem tetszett sem Istennek, sem embernek, mert saját teljesítményeit összehasonlította a másokéval, társai fölé helyezte magát és csak a rosszat látta meg a másik embertársában. Csúnyán viselkedett, mert mások viszonylatában akarta magát szenté avatni. Számára a többi ember mind rabló, csaló, igazságtalan és házasságtörő. Lenézte a mellette imádkozó társát, az ájtatoskodó vámost. Ez a vámos a farizeus jó ismerőse lehetett; másképpen honnan tudta a templomi félhomályban, hogy ki imádkozik mögötte? A farizeus sok jót tett, színigaz, viselkedése mégsem nyerte meg Isten tetszését és az számunkra sem szimpatikus, mert jótetteit arra használta fel, hogy összehasonlítva magát másokkal, kérkedjen velük, és mások fölé helyezze önmagát. A vallásos élet területén elért eredményeit arra használta fel, hogy megvesse és elítélje embertársait. A teljesítményeire büszke farizeussal szemben az evangéliumi vámos semmiféle jócselekedetére sem hivatkozott. Magatartása a templomban mégis elismerést váltott ki Istenből és nekünk is szimpatikus. Nem voltak eredményei és Isten előtt sem tudott felmutatni semmit. Lesütötte szemét, mellét verte és így könyörgött bűnei bocsánatáért Istenhez: ,,Isten, irgalmazz nekem, bűnösnek'' (Lk 18, 13). Gyarlóságai tudatában elismerte bűneit és még csak eszébe se jutott mentegetni azokat Isten előtt. Nem hasonlította magát össze másokkal, nem vádolt és nem ítélt el senkit. Tudta, hogy van neki éppen elég baja és elég azokkal törődnie. Magatartása rokonszenves. Elnyerte Isten és ember tetszését, még akkor is, ha Isten egyáltalán nem örvendezett bűnei és gyarlóságai miatt. A bűnök miatt nem lett Isten és ember kedvence, csak őszinte vallásossága és bűnbánata miatt.
Testvéreim! A példabeszédet okulásunkra írták. Vajon mit tanulhatunk belőle? A bűnösök között is sok jó és derék keresztény emberrel találkozunk és vannak közöttük, akik őszintén és odaadóan igyekeznek a hit elvárása szerint valóban krisztusi módon élni. Többen közülünk komoly áldozatokat hoznak másokért, buzgón imádkoznak, keményen böjtölnek, betegeket látogatnak, és nagylelkűen adakoznak. Néha valóban sok szép és jó eredménnyel rendelkezünk. Jézus mégsem hagy kétséget a felől, hogy Isten előtt utálatos dolog, ha valaki eredményeivel kérkedik, önmagát felmagasztalja, és mások hibáit hánytorgatja. Nem szabad elfelejtenünk, hogy Isten előtt nem a teljesítmények számítanak elsősorban, hanem a lelkület, amellyel azokat véghez vittük, életünk és Isten és ember iránti magatartásunk a fontosak. A hit és a vallásos élet milyenségéről van itt szó és nem a jócselekedetek mennyiségéről. Nem az a fontos, hogy mennyi jót tettünk, hanem az, hogy a mennyiségtől függetlenül milyen lelkülettel tettük azt a keveset, amit tettünk.
A hívő, jámbor, derék és rendszeresen templomba járó keresztényeket fenyeget a veszély, hogy felmagasztaljuk saját tetteinket és összehasonlítjuk magunkat azokkal, akik eltávolodtak tőle. Büszkék vagyunk vallásosságunkra és sokszor lenézzük gyarló embertársainkat és elítéljük. Néha még szóba se akarunk állni a bűnösökkel. Kirekesztjük őket magunk közül, ahelyett, hogy segítő jobbot nyújtva, szeretettel visszatérítenénk a helyes útra és befogadnánk közösségünkbe. Könnyen elfelejtjük, hogy a hit és vallásos élet megfogyatkozásáért az önzéstől fertőzött világban mindannyian felelősek vagyunk. Ezen kívül mennyi hibával és gyarlósággal rendelkezünk magunk is? Talán nincsenek mulasztásaink? Talán az evangéliumi vámossal nem kell mellünket vernünk bűnbánó lelkülettel: Isten, irgalmazz nekem, bűnösnek?! Ki ártatlan bárány közöttünk? Teljesítettük-e keresztény küldetésünket a családban, a közösségben, a társadalomban, a nevelés terén? Hogy állunk a keresztény tanúságtétel terén? Van-e bátorságunk közösen imádkozni: a templomban, a csoportokban, a baráti körben, a családban még akkor is, ha néha emiatt kigúnyolnak vagy kikacagnak bennünket? Van-e bátorságunk nevén nevezni a dolgokat úgy, mint Jézus tette? Van-e bátorságunk szót emelni az igazságtalanság, a kizsákmányolás, az eltévelyedések, a hűtlenség, az erkölcstelenség és a (magzat) gyilkosság ellen? Segítjük-e egymást és összetartunk-e úgy, mint ahogyan az a jó keresztényekhez és magyarokhoz illik? A kérdésekre legtöbbször csak a bűnbánó vámos szavaival válaszolhatunk: Istenem, irgalmazz nekem, bűnösnek! Így megigazultan térünk haza: ,,Mert mindazt, aki magát felmagasztalja, megalázzák, aki pedig megalázza magát, azt felmagasztalják'' (Lk 18, 14).
Testvéreim! Történt az egyik kolostorban, hogy az egyik szerzetes megkérdezte elöljárójától: - Atyám, te, mint tapasztalt kelkivezető mit tanácsolsz, miként juthatok el az alázatosságra? - Menj ki a temetőbe, hangzott a válasz, magasztald, dicsérd a halottak tetteit. Minden elképzelhető szépet és jót mondj el róluk. A szerzetes engedelmeskedett, dicsérni kezdte a halottakat, majd visszatért a kolostorba. Ott megkérdezte elöljárója: - Mit szóltak az elhunytak a dicsérő szavaidhoz? - Semmit, felette a szerzetes. - Akkor menj vissza és szidalmazd a halottakat! Barátunk ezt is megtette, ám a halottak némák maradtak. - Mit szóltak a halottak a szidásaidhoz? – kérdezte az elöljárója. - Semmit atyám – válaszolta. - Nos, ha el akarod nyerni az alázatosság erényét, te is így cselekedj. Akár dicsérnek, akár szidnak, viselkedj úgy, mint a halottak. Ne törődj sokat az emberek véleményével, csak az Istenével.
Fontos, hogy Jézus ma elhangzott példabeszédét ne úgy hallgassuk, mint a halottak. Nézzünk önmagunkba, és akkor felfedezzük, hogy mindkét emberi magatartás, a farizeusé a dicsekvő, és a vámosé a megalázkodó embertípus bennünk van, ott rejlik a bensőnkben. Hányszor mondunk vagy hallunk ilyesmit: rendszeresen járok szentmisére, naponta imádkozom, anyagilag is támogatom az egyházat és miközben dicsérem magamat elítélem az embertársamat. A vámos úgy állt oda Isten elé, ahogy volt: bűnös emberként. A templomban elfoglalt helye is ezt fejezi ki. De ne gondoljuk rögtön azt, hogy mivel mi is bűnös emberek vagyunk a templomban hátul kell megállnunk. Nem testvéreim, ahogy belépünk a templomba nagyon fontos a lelkület és a templomban akárhol ülhetünk vagy állhatunk, ha el tudjuk mondani őszinte és tiszta szívvel Jézusunkat kérve: „Uram, Jézus Krisztus, az élő Isten Fia, irgalmazz nekem, bűnösnek!” Ámen.
Csiszér Imre, erzsébetbányai plébános
