Krisztusban szeretett testvéreim! Gyermekkorom szép emlékei közé tartoznak a tündérmesék a szépséges tündérlányokról és daliás, délceg hercegekről, akik egy csodálatosan szép országban élnek, ahol nincs Vasorrú Bába, Hétfejű Sárkány, Egyszemű Óriás, ahol csend, nyugalom és béke honol. Ha visszagondolok, ezekre a képekre csak ennyit mondhatok: „Mese az egész.“
A keresztény ember számára létezik mégis egy hely, ahol örökké nyugalom van, ahol nincsenek rosszak csak jók, ahová bárki eljuthat és örökre fiatal maradhat: az örök élet, amelyre azok jogosultak, akik itt a földön Isten parancsai szerint próbáltak élni.
A földi élet utáni életre hívja fel a figyelmünket az előbb elolvasott evangéliumi rész. Én egy kissé visszaszeretnék nyúlni az Ószövetséghez, amely évközi 32 ik vasárnapunk olvasmánya a Makkabeusok könyvéből, amely hét testvérről szól, akiket anyjukkal együtt elfogtak hitük miatt és kivégezték mind a hetet anyjuk szeme láttára, de közben megvallották az Istenbe vetett hitüket! Ahhoz, hogy megérthessük a Makkabeusok könyvében leírtakat szükséges, hogy beletekintsünk kissé a történelemkönyvbe.
Testvéreim! Nagy Sándor az ókor egyik legnagyobb császárra volt, aki hatalmas birodalmat épített fel. Halála után hadvezérei osztották el maguk között a Birodalmat. Egyik hadvezére Szeleukosz volt, akinek leszármazottja az olvasmányban bemutatott kegyetlen király Antiohusz Epifánesz, aki erőszakkal próbálta rávenni a zsidókat, hogy az ősi hagyományokat elhagyják. Ahogyan annyian a történelemben, Antiohusz Epifánesz is azt hitte, hogy erőszakkal, meg a halállal való fenyegetőzéssel el tudja rettenteni hitüktől a Makkabeusok hithű zsidó családját. A Makkabeusok azonban bátran kiálltak, mert tudták, hitték, hogy hűségüket a Mindenható meg fogja jutalmazni az örök életben. A hét testvér a feltámadásba vetett hit megőrzésének jó példái, akik azért álltak ellen a gonosz, földi gondolkodású királynak, mert tudták, hogy uralma mulandó, de az akiben hisznek örökké Úr.
A Makkabeusok hősiessége meg kellene, hogy döbbentsen bennünket is, hiszen mi valljuk a feltámadásba vetett hitet. Azonban tegyük fel a kérdést: meglátszik-e életünkön, hogy mi hiszünk a feltámadásban? Meglátszik-e magatartásunkon, hogy úgy élünk, mint a szolgák, akiknek uruk bármikor megérkezhet? Az örök életre rendezkedünk-e be vagy az ittenire? Fontosabb-e bárminél az a nagy lehetőség, amelyet Jézus nyújtott nekünk, hogy örökké élhetünk?
Ne rendezkedjünk be a földi életre, hanem gondoljunk arra, talán naponta, hogy mulandó a sorsunk, hogy egyszer nekünk is meg kell halnunk. A mai ember ilyet nem szeret hallani, azért mert a mai ember önkéntes jobbágy, vagyis olyan, aki földhöz van kötve, mert jól esik neki, hogy a földhöz ragadjon. Éppen ezért tragikusnak tűnik a halál és a halál tragikus is, ha nem vesszük észre mögötte az örök életre bennünket hívogató Istent. A haláltól csak az fél, aki Istenben kegyetlen bírót lát vagy aki túl sok mindent kell itt hagyjon. Aki Istenben bízik az rá tudja bízni azt is, akit gyászol. Aki Istenben bízik nem arra gondol, hogy elveszített valakit, hanem arra, hogy az akit annyira szeret közelebb van Istenhez. A makkabeusok hite az volt, hogy Istennél újra fognak találkozni, mert Isten nem a holtak, hanem az élők Istene.
Testvéreim! A földies gondolkodás jó példáit képezik az evangéliumban szereplő szaduceusok, akik nem hittek a feltámadásban, azonban ha megpróbálták hitük ellenére megerőltetni fantáziájukat, olyannak képzelték, amilyen módon felvázolták az özvegyasszony esetét Jézusnak, vagyis szerintük a halál utáni élet is, olyan mint a földi. Jézus a szaduceusoknak próbálja felvázolni, hogy a földi intézmények törvényei nem szükségesek a Mennyek Országában, itt a földön azonban igen, mert az ember, a teremtés koronája, akit Isten békére és boldogságra teremtett nem tud egymással megférni, ha nincsenek törvények és intézmények. Jézus teljesen más világot mutat be, mint azt, amit a korlátolt gondolkodású szaduceusok elképzelnek: olyan világot, ahol már nem lesz szükséges a házasság intézménye, hogy Isten szeretete kifejezésre juthasson. Egy olyan világról beszél a Megváltó, ahol Isten állandó jelenlétét megtapasztalják és saját magukon érzik az arra méltók.
A szaduceusok csak a halált látják maguk előtt, nem tudnak elképzelni más életet csak az ittenit, nem hiszik azt, hogy van élet a halál után is. Ha igazuk lenne akkor tényleg Isten a holtak Istene lenne, de Jézus megcáfolja gondolkodásukat és kijelenti, hogy Isten nem az holtak, hanem az élők Istene. Krisztus Urunk röviden meg is indokolja, hogy miért: azért, mert Isten előtt minden élő. Ez rejti magában a reményt: a bűnösét, hogy minden bűnre van bocsánat Istennél, ha az ember őszinte szívvel megtér, ami a földi életben sokszor nem így van. Mi, emberek, annyira kegyetlenek vagyunk, hogy sokszor még akkor sem bocsátunk meg, ha az, aki bennünket megbántott komoly jelét adta a bánatnak. Érdemes a mai evangélium alapján elgondolkozni életünk értelmén, végig vizsgálni, hogy igazi értékeket gyűjtünk-e, hogy van-e olyan dolog, melytől nehezen tudnánk megválni, mely fontosabb számunkra, mint az Isten. Segítsenek téged, kedves testvérem, ez a rövid elmélkedés, hogy újra tudd értékelni életed.
Csiszér Imre, erzsébetbányai plébános
