Kedves Testvéreim! A terem tele volt diákokkal, akik vidáman töltötték az estét. Beszélgettek, olvastak, vacsoráztak. Közben észre sem vették, hogy odakint súlyos viharfelhők vonulnak fel az égen. Az egyik pillanatban azonban az egyik lecsapó villám fénye vakította el a szobát s utána következett a rettenetes mennydörgés. A rémület mindenkit elnémított. Ebben a döbbenetes csendben szólalt meg Hofbauer Szent Kelemen, s a Szentírás szavait idézte: „Mint ahogy a villám napkeleten támad, és napnyugtáig látszik, olyan lesz az Emberfiának eljövetele is.” Egy pillanatig várt aztán folytatta: „Hasonló lesz halálunk órája is. Villámgyorsan előttünk lebeg egész elmúlt életünk az örökkévalóság fényében.”
Jézus szavai is a világ végét idézik…
Amikor Kolumbusz Kristóf elindult felfedezni Amerikát nem tudta, hogy egy új kontinens felfedése vár rá. A bizonytalanba indult, a nagy tengeren keresztül India felé. Senki nem tette meg ezt az utat előtte. Ezt ő is tudta, de vezérhajóját elnevezte Santa Marianak azért, hogy a Szűzanya vezesse ebben a kalandban, hogy parthoz érhessen és elindult.
Valahogy ilyen a mi életünk is. Egy nagy kaland az élet nagy tengerén, amelyen elindulunk és reméljük, hogy egy Isten áldotta utazás után partot érünk. Nem tudjuk azonban, hogy mennyit tart ez az utazás, nem tudjuk hány szép nap lesz, hány viharos, hogy mikor ér véget az utazás. Egyet tudunk, hogy Jézussal utazunk. Azzal a Jézussal, aki ma azokról a veszélyekről beszél, amelyek nemcsak a mi életünket érinthetik, hanem az egész emberiséget, de aki arról is szól, hogy bízni kell és állhatatosnak lenni, hogy így megőrizzük lelkünket.
Amit Jézus előre vetít szól arról is, amire fel kell, hogy készüljenek a keresztények: az első keresztények, a keresztények a világ végén és a keresztények a hétköznapi életben. Ez utóbbi kettő egybeeshet, mert nem tudhatjuk sem a napot, sem az órát. Az első keresztények közül sokan átélték, amit Jézus megjövendölt: a jeruzsálemi Templomot a rómaiak lerombolták olyannyira, hogy kő kövön nem maradt, őket is üldözni kezdték és valóban bíróság elé állították, sokat közülük feljelentettek és tanúságot kellett, hogy tegyenek bíráik előtt Jézusról. Ez alól nem voltak mentesek Jézus tanítványai sem. Üldözték őket a zsidók, üldözték őket a rómaiak s mégis a Szentlélek ereje által helytálltok. Jézus szavaira visszagondolva az első keresztények nem féltek a haláltól, hanem azt hitték, hogy hamarosan eljön a Megváltó és éppen ezért nem féltek az Utolsó naptól, hanem sóvárogva várták imádkozva: Marana tha, vagyis Jöjj el Urunk, Jézus. Annyira átélték ezt az imát, annyira hittek Jézusban, annyira várták, hogy eljöjjön, hogy semmilyen csapás nem rettentette el őket, legyen az akár életveszélyes üldözés is. Tudták, hogy a bíróság előtt is Jézus mellettük lesz és bátran tanúságot tesznek majd hitükről.
Azóta eltelt majdnem kétezer év. Ezt úgy nevezzük, hogy keresztény történelem, üdvtörténet. Azt azonban nem tudjuk, hogy mennyi van még hátra a világ életéből, nem tudjuk, hogy Isten kegyelméből mennyi a világ ideje, ami még el kell, hogy teljen. Gyökeret verünk a földön, nehezen szakadunk és féltjük itteni életünket. Természetes az ember félelme a haláltól. Az ember akkor fél, ha bizonytalan, ha nem tudja, hogy mi fog történni vagy... ha nincs felkészülve valamire, felkészületlenül éri egy fontos esemény.
Kedves Jó hívek…
Ne temetkezzünk bele ebbe a világba. Ne higgyük, hogy paradicsomot tudunk teremteni itt a földön. Ne higgyük, hogy győzni tudunk a természet felett. Minden történelmi csapás a végső ítélet hírnöke. Egy kicsit érezteti, hogy mit jelent majd az-az idő.
Úgy kéne készüljünk ezen napra, ahogyan egy öregasszonyról írja egy újság. Szép kort megért, közeledve a százhoz s még mindig derűs, nyugodt és boldog volt. Megkérdezték tőle, hogy mi a titka ezen állapotnak, amikor már oly közel a halálhoz. Az öregasszony válasza a következő volt: „Én úgy készülök a halálra, mintha az egy hét vége lenne, egy szombati nap: minden szombaton kitakarítok, rendbe hozom a házam táját, minden munkát elvégzek és így vasárnap mindig készen vagyok az ünneplésre”- válaszolta az öregasszony.
A mi életünk is egy ilyen nagy szombati nap kellene, hogy legyen. Nem kéne megzavarjon bennünket az a tény sem, hogy az a szombati nap lehet viharos, esős, mi a munkánkat el kell, hogy végezzük, azért, hogy vasárnap ünnepelni tudjunk. Nem tudjuk, hogy mennyi van még hátra életünkből, de azt tudjuk, hogy az ünnepre fel kell készülnünk. A nagy ünnep a Jézussal való találkozás: előképe a szentmise, amikor az Úr meghív asztalához, mi pedig eljövünk vasárnaponként. Ilyenkor felkészülünk a nagy találkozásra. Ez a találkozás olyan fontos, hogy érte érdemes mindent elviselni, ez egy olyan cél, amelyért érdemes minden akadályt legyőzni, legyenek azok apró, hétköznapi dolgok, érzések, mint a magány, a betegség, a nincstelenség, a meg nemértés, a félremagyarázás, de a nagy csapások is, amelyek nemcsak a mi személyünket érintik, hanem az egész emberiséget s amelyeket Jézus sorol fel: földrengés, éhínség, dögvész, jelek az égen, talán üldözések. Olyan dolgok, melytől mindannyian félünk. Amikor ezek történnek csupán akkor vesszük észre, hogy mennyire kicsik, aprók és jelentéktelenek vagyunk, csupán porszemek a történelem nagy színpadán. De Jézus vigasztal és elmondja, hogy ő minden porszemet személyesen ismer és odafigyel rá. Mi azonban ezt észrevesszük és odafigyelünk erre olyan komolyan, mint ahogyan Jézus figyel ránk. A mi feladatunk az, hogy Jézus várásában állhatatosak legyünk. Lelkünket így megőrizzük és partot érünk. Jézus vár a parton. Ha életünk útján csak rá figyelünk Jézussal győzni fogunk. Úgy éljünk, hogy tudjuk mindig, hogy bármikor távozhatunk ezen életből a nagy találkozásra Jézussal készek vagyunk.
A vihar rázza a fát, mi lesz azzal a levéllel, melyet lesodor a szél? Repül ide, repül oda, elhervad, és sárba tapossák. Erről beszél Rómában a Sixtusi kápolna falán Michelangelo megrázó festménye, az utolsó ítélet. Isten szólott Krisztusban és szól azóta is Egyházában, és nekünk erre válaszolni kell. Pontosan ebben a válaszban van benne ítéletünk. Igen, vagy nem. Mert mi magunkat…ítéljük, Isten ártatlanul nem büntet. Az utolsó ítéleten Jézus fog állni a világ központjában. Tőle jobbra egy lendületes Sursum corda… akik igent mondtak, azok szállnak felfelé… Akik balján állnak, zuhannak lefelé. Mert Ők azok, akik nemet mondtak. Kihűlt szívükben a szeretet, vagyis kozmikus hullák lettek az Űrben. Urunk Jézus Krisztus! Keresztény elődjeink nem sopánkodtak, hanem reméltek. Mi is azért vagyunk most együtt, hogy közösen erősítsük egymásban a reményt, hogy nemcsak ítélet folyik a világban, hanem a kegyelmek áradása is történik, nemcsak ellenünk harcolnak emberfeletti erők, hanem mellettünk is. Add meg nekünk azt a kegyelmet, hogy minden este jobbodon hajthassuk álomra fejünket. Ámen.
Csiszér Imre, erzsébetbányai plébános
