A betegszobámban sajátos módon egy Mária-kép kerül elő. A nővér jól látható helyen állítja fel a képet. Mária így valamiképpen „jelen van” a közelemben, és föltételezhetem, hogy aggódó együttérzéssel követi a napi eseményeket betegágyam körül. Egy dologban bizonyos vagyok, és mindig újból biztosítanak róla: Sokat, nagyon sokat imádkoznak értem. Sok ilyen imádság első címzettje az Istenanya, Mária. Levelekben, látogatásokon, üdvözletekben mindig újra elmondják, hogy búcsújárásokon, nyilvános gyülekezeti imákon „figyelmeztetik” rám Jézus Anyját. Úgy látszik, nemcsak rokonaimnak és az ápolószemélyzetnek, hanem az égnek is sok gondot okozó gyermeke lettem. Miért éppen Máriát kapcsolja be az ember, ha „egy beteg gyógyulásáról” van szó? Miért tudok olyan bizalommal nézni a Szűzanyának a szoba sarkában felállított képére? Teológiailag és lélektanilag mélyen megalapozott, ha mi keresztények éppen Máriának ajánljuk a betegeket. E bizalom kiindulópontja az az óra, amikor Fia keresztjének tövében állt. Az Egyház egyhangú, jól megalapozott felfogása szerint Jézus az emberiséget és a kereszténységet a keresztről Anyjára bízta az ismert szavakkal: „Nézd, a fiad – Nézd, az anyád.”
Jézus végrendelete anyja számára, hogy legyen anyánk, övéi vagyunk, őt pedig ránk bízta és nekünk adta. És ahogy minden édesanya különösen aggódik veszélyeztetett gyermekeiért, úgy bizonyára neki is különösen anyai szívén fekszik a beteg, a szenvedő, a sokféleképpen veszélyben forgó. Ráadásul minden szükségben levő, beteg vagy szenvedő hívőnek kezessége van arról, hogy Mária megérti. Hiszen saját tapasztalatából ismeri a szenvedést. Egész életét beárnyékolta az ősz Simeon szava, hogy lelkét tőr járja át. Szívében ő is átszenvedte kereszten függő Fiának fájdalmait és halálát. Tudja, mi az: megszomorodott, szenvedő embernek lenni. Ez minden hozzá fordulót azzal a tudattal tölt el, hogy jó kezekben van az ügye. Aki akarja hinni, mit ajándékoz nekünk Fiának Anyjában az Isten, az megismerheti, mennyire jót akar nekünk. Máriához is csak az Isten hatalmába és hívásába vetett hit útján találunk el. Céltalan olyan emberrel beszélni róla, aki nem így hisz Istenben. Máriában az Istennek leginkább tetsző ember előtt, az Isten kezéből kikerült mestermű előtt állunk, ő Isten tökéletesen sikerült remeke. A kép, amelyet Isten Máriában teremtéséről elénk rajzol, alkalmas a mai kérdező ember megnyerésére is. Az ember szívesen hallja, hogy alapjában véve jobb, mint ahogy gyakran meg kell élnie saját magát; hogy az embercsalád láncolatában van egy egészen gáncstalan tag, akivel szabad magát azonosítania, akiben önmegvalósulását láthatja. Ha az ember kapcsolatba lép Istenével, megtalálhatja önmagát a názáreti Szűzben. Ő az emberiséghez tartozik. Azért „Jeruzsálem büszkesége, Izrael nagy öröme, népünk nagy dicsősége” (Jud 15,9).
De Mária mindenekelőtt édesanya. Isten országában az a szerepe, hogy továbbadja az isteni életet. Ez a küldetése. Azért a Máriával való találkozás sohasem áll meg a csodálatnál. Aki közelébe kerül, szeplőtelenségének és sajátos istenközelségének sugárkörébe jut. Ha szeretünk imádkozni hozzá, ha szívesen vagyunk a közelében, belenövünk a nála levő Isten szférájába, és biztonságban leszünk ebben az istenközelségben. Mindez a nap folyamán és az álmatlan éjszakákon mindig újból az olvasót adja a kezembe. A hónapok teltével sajátos változást állapítok meg magamban. Észreveszem, hogy már egyáltalán nem föltétlenül gyógyulásért imádkozom. Egyre inkább közömbössé válik, mi lesz velem holnap. Nem apátiából vagy fatalizmusból. Sokkal inkább az a fölismerés növekszik bennem, hogy az egyedüli fontos: mindennap Isten akaratába simulni, mindennap mindent elfogadni Isten kezéből, és így „tőkét kovácsolni” a betegségből – annak a sok embernek, akinek olyan szüksége van betegségem „hozamára”. Nyugalom, béke, sőt vidámság árad el bennem, s képessé tesz arra, hogy minden nehéz dolgot a maga helyére tegyek. És egy szép napon, sok-sok kemény hónap után, észreveszem, hogy elmaradnak a rosszindulatú, fenyegető visszaesések, s a test erői szemel láthatólag, érezhetően ismét növekszenek. Mária gyógyulást szerez azzal, hogy segít fölismerni, mi az igazán lényeges a betegségben!
Mindez nem lépi túl az egészen hétköznapi „közhelyek” keretét. Tudom. De nekem élményem. Azt is tudom, hogy mindezt túl „jámborul”, túl „konzervatívan”, túl kevés „teológiai mélyszántással” mondtam el. Hallom a megjegyzést: az elmondottak inkább lélektani, mint teológiai tények. De tudatosan alapoztam ilyen „sekélyen”. Aki hisz, az éli a hitet. Nem jelenti ez, hogy hitéletének ne lenne teherbíró alépítménye. De jelenti, hogy nem kell állandóan kitapogatnia az egyes pilléreket: megvannak-e még, mert csak úgy marad biztos bennük. (Egy Miatyánk elimádkozása előtt nem szükséges minden alkalommal bebizonyítani magunknak Isten létét.) A hit az Isten jelenlétéből fakadó élet.
Így áll a dolog Mária igenlésével is konkrét életünkben. Elég tudnunk, hogy „itt van”, hogy Fiának megbízottja és küldötte. Aki el akarja fogadni Máriának ezt a küldetését saját élete számára is, annak mindennapos életébe kell szervesen beépítenie. Aki nem fogadja el, az Fiára van utalva, és neki, csakis neki kell számot adnia. Csakhogy aki úgy látja, hogy Krisztusban van és él, az Krisztus közvetlen környezetében szükségszerűen ráakad Máriára is, és szembekerül saját életére is vonatkozó küldetésének tényével. Kérdem hát magamtól: mire való ez a bonyolult és tekervényes ügyeskedés, hogy elmellőzzük Máriát a kereszténységben? Az Isten Fiában hívő keresztény megmarad Máriánál, mert ő Jézusé; megmarad Krisztusnál, aki viszont Mária Fia. Azt is tudom, hogy olyan időben írom mindezt, amikor a hívőknek Jézus Anyja iránti érzelmeit meglehetős rendszerességgel lehűtik, sőt elfojtják. Tudom, hogy prédikációkból, lelkigyakorlatokból, lelki napokból, iskolai hitoktatásból szívesen kikapcsolják Máriát; hogy érthetetlen kotnyelességgel, racionalisztikus önfejűséggel és egyháziatlan, teológiaromboló gőggel rengetik a katolikus Mária-tisztelet egyes alappilléreit (Mária-dogmákat). (Persze ismerem az egészségtelen, egyháziatlan Mária-tisztelet meggondolatlan túlzásainak kinövéseit is!) Mária tudja, hogy „szolgáló”, és szerepe Isten országában a szolgálat! De ami ma történik, az az eltorzításig menő leépítés, visszaesés a gyerekességbe, ráadásul a teljes szellemi érettség palástjával páváskodva: azt állítja, hogy emancipáció a szellemileg még hátramaradott érzelmi rászorulás stádiumából. Mindenesetre gondolkodóba ejthet, hogy Mária elhallgatásával, a Nagyasszonynak a vallási, egyházi életből való kikapcsolásával egyre szaporodnak a papi és szerzetesi kilépések, egyre terjed a házassági és nemi erkölcs kérdéseiben a „laza” felfogás, egyre erősebb az ostrom a papok „kötelező nőtlensége” ellen. Ezeknek az összefüggéseknek rejtett, természetfölötti logikája világos lehet annak, aki próbálja Isten szemszögéből – vagyis teológiailag a szó legjobb értelmében! – tekinteni az ember üdvösségét Isten előtt. Isten már a földön is „segítőket” vet be, hogy elérjük az üdvösséget. Ha ezt nem látjuk be, és nem fogadjuk el az üdvösség közvetítőit, az az ember céltalan, magányos menetelésére vezet.
Forrás: Anton Gots - Igen, Uram
Leave a Comment